Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykanizsa, 1894

26 és Tacitust bizá meg az ügy tárgyalásával s később Julius Ferox tanácsára két részre osztotta a pert: a zsarolási bünvádat a bíráknak hagvá, az ártatlanok elitéltetésére és meggyilkoltatására vonatkozó ügyet pedig magának tartá fenn. S nemsokára Priscust a birák a zsarolás ügyében elitélték. A másik ügyet a tanács előtt Trajanus jelenlétében tárgyalták, mely három napig tartott. Tacitusról keveset szól, a ki „eloquentissime respondit, et quod eximium orationi eius inest „Ss;j.vw;", méltóságosan. Többet magáról. így említi, hogy félt szónokolni azon gyűlésben, a hol a császár is jelen volt; hogy majdnem öt óráig beszélt; hogy Trajanus szabadosával többször intette, miszerint kimélje hangját és mellét. Priscus a kapott pénzösszeget az állampénztárba vivén, Rómából és Itáliából száműzetett. Ugyanazon évben, melyben Marius Priscust elitélték, tartotta Plinius ama hires dicsőítő beszédét (Panegyricus) mely egyéb szónoki beszédei közöl fenmaradt. Pliniust — Mommsen szerint — a 100. év január 9-én jelölték ki consulnak Cornutus Tertullussal. E kijelölés mindig a tanácsházban történt; mert a fejedelem, hogy a régi szabadságnak látszatát megóvja, jelöltjeit ajánlotta; s a tanács mintha ítéletétől függött volna, kijelölé azokat. A kijelölés napján az uj consulok a fejedelmet dicsérni szokták s kérték a tanácsot, hogy uj tiszteletnyilvánításokat határozzon el számára. Plinius e szokás ellenére, bár kijelölt consul volt, hallgatott. A hizelgésnek még látszatát is akarta kerülni; mint utóbb kifejezte, azért, hogy Trajanus „Optimus ille Maximus" ne legyen összehasonlítható ama gonosz császárokkal, kik e tiszteletnyilvánitásokat epedve várták: ámbár ez is a hizelgésnek egyik keresett neme volt! A 100. év szept. 10-én mondotta el dicsőítő beszédét a tanácsházban. A hivatalát elfoglaló consul ugyanis szokás szerint a fejedelemnek köszönetet mondott: mig Plinius a fejedelem érdemeit rendben sorolta elő, s azokat égig magasztalta; nem azon szónoki gazdagsággal és ékesszólással azonban, mely a máig fenmaradt beszédében csodálható ; mert e beszéd anyagát újra átdolgozta, midőn megírta s terjedelmesebb könyvbe foglalta. Milyen volt az, melyet a tanácsban tartott, a fejedelem jelenlétében vagy távollétében, nem tudjuk. Midőn a consulságot bevégezte, azért nem szűnt meg a kincstár felügyelője lenni. 101-ben, midőn rövid időre a tusciakhoz, Etruria lakóihoz távozott, Baetica tartomány követei Caecilius Classicus proconsulsága ellen panaszt emelvén, pártfogót kértek a tanácstól. Ez tiszteletből azt határozta, hogy Pliniust adja nekik pártfogóúl, ha őt megkérik. S Plinius a tartománybeliek kérése és a tanács jóakarata által megindítva elfogadta a megtiszteltetést. Az ügy könynyebb volt, mint az előbbiek. Classicus ugyanis önkéntes halállal kimúlván, a bünvádat megerősítette s igy az egész eljárás Classicus társai és szolgái ellen fordúlt. Nemsokára ezután 103. vagy 104-ben a bithyniaiak ellenében Julius Bassus proconsult védte, kiről egyebek közt azt mondja: „Vir incustoditus nímis et incautus, minimé malus." S mégis néhányan a bithyniaiak közöl tolvajlás- és zsarolásról vádolták. Mivel