Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykanizsa, 1894

25 az idősb Plinius. Ennek Aulus Gellius szerint (Noct. Attic IX, 16) a tanulók számára volt egy rhetorikája, melyből Plinius is sokat felhasználhatott. Tanácsadói voltak Tutilius, Verginius Rufus, Corellius és Tacitus. Hogy mily ügyben lépett fel 19 éves korában a forumon (Ep. 1. 10), nem eléggé világos. Talán a tifernumiak ügyében, kik pártfogóul választották őt (IV, 1). Tudjuk azonban, hogy Junius Pastor perét felvállalta és dicsőséggel bevégezte (I, 18). Ez akkor történhetett, midőn decemvir és katonai tribunus volt a 3. galliai légióban Syriában. Ékesszólása első idejéből (81—92) csak e beszédről tudunk. Valószínűleg nyilvános hivatalai (quaestor, tribunus plebis, praetor designatus) akadályozták e tekintetben. Plinius hírneve Domitianus uralkodásának utolsó éveiben (93— 96) növekedett. Ekkor vállalta el a praetorságot. Elgondolhatjuk, mily nehéz volt ezen időben eleget tenni a császárnak és saját barátjainak, kik a császárt gyűlölték. Igy Baetica (a mai Andalusia és Granada egy része) lakói 93-ban panaszt emelvén Baebius Massa proconsul ellen, a tanács Herennius Seneciót és Pliniust adta nekik védőkül. Baebius Massa, Nero szabadosa, gaz áruló volt, kitől mindenki félt; Domitianus azonban kegyelte őt. A pert veszélyesebb volt el nem vállalni, mint elvállalni. S Plinius társával elvállalta azt. Massat elitélték, jószágait pedig nyilvános őrizet alá vették. (VII, 33). Ezen eredmény a szabadság és becsületesség barátait örömre gerjesztette, de a császárnak a jók elleni gyűlöletét növelte. Plinius állhatatosságának tulajdonították, hogy az igaz ügyért a veszélyt kiállotta, ügyességének, hogy a veszély elől menekült. — Ugyancsak 93-ban űzte ki Domitianus Rómából a bölcselőket, köztök Artemidorust, kivel Plinius Syriában katonáskodása idejében ismerkedett meg; kit, habár praetor volt, Róma közelében meglátogatott s kinek adósságai kifizetésére, valamint útiköltségre pénzt adott. Ezen időben Baebius perén kivül másokat is Vállalt el, de ezek a mint kevesebb dicsőséggel, ugy kevesebb veszélylyel is jártak. Domitianus halála után szabadon lehetett szólani. S Plinius ezt az időt az ártatlanokon ejtett sérelem megboszúlására s a szegények védelmére fordította. Igy 97. — mint az I. r. emiitettem — Publius Certust vádolta be a tanács előtt. Ez ugyanis 93. Helvidius Priscust a tanácsházból hurczolta a börtönbe. A dolog nehézséggel járt, mert Certus kincstári főnök volt, kijelölt consul s sok barátja volt; Plinius azonban zavartalanul s rendíthetetlenül folytatta az ügyet, míg végre győzedelmeskedett. Nem ítélték ugyan el Certust, de megbélyegezték — s a consúlságtól elütötték. Reddat — mondja (Ep. IX, 13) praemium sub optimo principe, quod a pessimo accepit." E beszédet Plinius újra kidolgozta, s a könyvalaknak: De ultione Helvidii" czimet adott. Ugy látszik, hogy csak ezen egy fontosabb beszédet tartotta Nerva alatt; kevéssel ugyanis később 98-ban kincstári főnök levén, hivatalával volt elfoglalva; 99-ben azonban az afrikaiak Pliniust óhajták ügyük védőjéül Marius Priscus proconsul ellenében, kit zsarolásról s azon főben járó bűnről vádoltak, hogy az ártatlanok elitéltetésére, sőt megöletésére pénzt fogadott el. A tanács Pliniust