Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykanizsa, 1894

24 helyére. A centumvirek előadásának szépségétől lelkesülve fölkelének helyeikről s beszéde alatt hangos dicséretekben részesítették (IX, 23, 1). Ámbár ugy látszik testileg nem volt oly izmos és erős mellű, milyet a régiek a szónok lényeges tulajdonságai közé számítottak, mindazáltal, ha az ártatlanság jogaiért kellc sikra szállnia, buzgóságában e gyengeségeit annyira feledte, hogy nem kímélte mellét és hangját (II, 11, 15). Ezért és még azon elvből nem lépett föl többször nyilvánosan, mivel azt hitte, hogy a gyakori fellépés által a szónok hírnevének árt s köznapivá lesz. Csak ha barátjai vagy az emberiség megsértett jogai kívánták; ha egyesek valamely perrel hűtlenül felhagytak; ha a rómaiak számára üdvös példát állíthatott fel s a tanács vagy a császár erre nézve kívánságaikat kifejezték: csak akkor hitte, hogy nem mentegetődzhetik (VI, 29). Ily esetekben azonban oly férfiút látunk benne, a kire sem az emberektől való félelem, sem a méltóság, sem pedig a vádlott összeköttetései befolyással nem birtak; kit a birák iránti előszeretet részrehajlóvá, a megvesztegetések kétértelművé vagy hűtlenné, az ellenségek távolról fenyegető sokasága pedig félénkké vagy kedvetlenné nem tett; szóval oly férfiút, kinek szive amaz elvetemült fondorlatokat és jogcsavarásokat nem ismerte, melyek által sokszor az ártatlanság ügye a jogtalanság gyűlöletesen játszó szinét viseli magán. Igazságosság vala a czél, melyre változhatatlan tekintettel nézett s nemes szíve vala egyszersmind az őrszellem, mely e czéllal szemben szerencsésen vezette. Egyébként is örömmel említették a kíméletet, melylyel ellenfelei gyengeségéről, vagy a melegséget, melylyel azok jelességéről szólt; sőt a mennyire szerette és kívánta a dicsőséget, másrészt elég önmegtagadással bírt arra, hogy azt ügyvédtársaival és ellenfeleivel megoszsza. Más érdeme Pliniusnak bizonyára az is, hogy nem elégedett meg a hírnévvel, melyet ilyképen magának szerzett, hanem igyekezett e dicsőségben más ifjú embereket is részesíteni. A régi, tiszteletre méltó római szónokok szokása szerint azon ifjakat vitte magával a fórumra, a kiknek tehetségök volt a szónoklathoz; a közönséggel s cselekvési ügykörükkel őket megismertette, s e foglalkozás által sziveiket fogékonynyá s szellemüket tanulékonynyá tette. Igy egyszer egy barátjától csak azon föltétel alatt veszi át a pert, ha maga mellé társszónokúi a nemes születésű és jeles ifjú Ruso-t választhatja. „Ön nekem fogja köszönni — írja hozzá — ha fel hagyja lépni. O kitűnő tehetségű ifjú, a ki nemsokára más ifjakat is bemutat a törvényszék előtt, ha mi e tekintetben pártoljuk őt. Mert egy kitűnőség sem annyira fénylő, hogy alkalom, ajánlat s pártfogás hiányában előre világithatna." (6, 23). Habár pedig beszédeiből, melyeket tartott, csak a Trajanust dicsőítő beszéde maradt fenn, mindazáltal szónoki pályáját leveleiből elég jól összeállíthatjuk. Kezdette Nicetes Sacerdos smyrnaei szónok iskolájában Vespasianus alatt s folytatta Quintilianus iskolájában Trajanus idejében. E császárt dicsőítő beszédéből tudjuk, hogy ékesszólására befolyást gyakoroltak Artemidorus és Euphrates bölcselők, kikkel Syriában ismerkedett meg, továbbá nagybátyja,