Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykanizsa, 1894

Iá tanítók ugyanekkor bölcseletük alapelveit életök és előadásaik által a tiszteletre érdemesekké tudták előtte tenni (I, 10; 111, 11). Nemcsak ezen férfiakkal való bizalmas társalgásából, melyet a legveszélyesebb körülmények közt is folytatott velők Rómában, hanem még inkább az alapelvekből, melyek dicsőítő beszédében itt-ott nyilvánulnak, lehet következtetni, hogy Plinius, miként a legtöbb tekintélyes római, kiválólag szintén a stoikusokat követte; mondom, kiválólag, mert a nemes tettek külső jutalmazásaira nézve emberileg érző szive megegyezett a stoikus közönynyel és egykedvűséggel: de a a dicsőség után való vágya már sokkal nagyobb volt, hogy sem azzal a stoikus iskolának tiszteletet szerezhetett volna. Erre nézve bizonyságul szolgálnak egyéb helyeken kivül az V. k. 1. levelének vége és a VIII. k. 16. levele. -— Pliniusnak azonban szemére vethető a könnyenhivőség és a bölcshez nem illő babonás hit. Az álmoknak ugyanis majdnem látnoki jelentőséget tulajdonit (I, 18; VII, 27), és kísérteties meséket aggodalommal beszél el: a mi pedig a bölcselőt felejteti benne. A történelmei lelkesedve tanulta. Ha őt e szaktárgy méltósága és fensége által nem csalogatta volna is (IX, 22, 1), felhívta arra nagybátyjának példája, ki époly nagy történész, mint természettudós volt. Ebben sem volt méltatlan nagybátyjához. Sokszor kérték őt egy történelmi mű megalkotására, tudván azt, mily sokat tehet e szakban is. Capito barátja különösen ösztönzé arra. Plinius kezdetben főszakmájának, a szónoklatnak fontosságával mentegette magát, a mely époly egész embert kiván, mint a történelem. Az egész levél, melyben e fölötti gondolatait nyilvánítja, főleg azért méltó az olvasásra, mivel abban Plinius sok finomsággal von határvonalakat a történelmi és szónoki irály között, megmutatván, mily bizonytalan s káros együtt szónoknak és történetirónak lenni. De másrészt is a történelmi művek, kivált, ha az újabb történetből veszik anyagukat, az iróra nézve az ő felfogása szerint némi kellemetlenséggel járnak. „Az emberek ily nagy erkölcsi romlottságában — mondja azon levelében, melyben Capitonak emiitett felhívására válaszol — többet talál az ember gáncsolni, mint dicsérni. Ezen kivül semmi sem közönségesebb, minthogy az embert a dicséretben nagyon takarékosnak, az ócsárlásban pedig pazarlónak tartják, s e miatt megeshetik, hogy adakozóbbak leszünk az első, s óvatosabbak az utolsó esetben. Ez azonban engem nem tartóztat vissza, úgymond — elég kedvem van pártatlannak lenni" (V, 8). Vájjon Capito Plinius kívánságát, hogy neki anyagot válaszszon, és viszont Plinius barátjának kívánságát teljesítette-e, bizonytalan. Plinius legalább egy levelében sem szól többet róla. Azon szak, melyben Plinius a középszerűségen felül nem emelkedik, a költészet, üt nem ijesztette vissza a horatiusi: Mediocribus esse poetis etc.-féle elv; az ő elve az volt, hogy jobb több szakban középszerűnek lenni, ha egy szakban nem juthat el az ember a tökéletességre (IX, 29). Vallomása szerint kezdettől fogva különös vonzódást érzett magában a költészet iránt, mely később mind élénkebb lett. Cicero példája e tekintetben is nagy befolyást gyakorol-