Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykanizsa, 1894

16 hatott rá. Ismeretes, mily sok hasztalan kísérletet tett e nagy szónok a költészeti műfajokban; egyik levele szerint Cicero költői kísérletei keltették föl az ő, majdnem megszűnt vonzalmát is (VII, 4, 4). Lelkesedéssel olvasta nemcsak a hazai, hanem főleg a görög költők műveit, kikkel mértékes fordításokban vetélkedett. De Plinius nemcsak fordító volt, költői kísérletei is voltak. Már 14 éves korában irt egy tragoediát, legalább így nevezték, mondja egyik levelében (VII, 14, 12). Midőn Syriából visszatért és kedvezőtlen szelek miatt az aegei tenger Icaria szigetén időznie kellett, a tengert és a szigetet elegiai versekben énekelte meg. Néha a hősversekben is gyakorolta magát és végre az elegyes költemények egész gyűjteményét alkotá, melyeket hendekasyllabusoknak nevezett el (VII, 3; IV, 14). Feltűnő, hogy Plinius költeményeiben néha szabadabban tréfálkozik, mint ez egyébként jellemétől várható, és hogy ilvféle költeményeket épen felolvasott. Emiatt szemrehányásokkal illették, melyeket azonban egykedvűséggel hárított el magától (V, 31). Pedig a catullusi elv, melyet maga mellett felhoz (IV, 13), hogy csak a költő legyen tiszta életű és jámbor, épen az erkölcsös emberekre nem közönyös; és a példák hosszú sora, melyekre (V, 3) hivatkozik, csak annyit mutat, hogy hasonló esetekben több nagy férfiú erkölcsi méltóságát egy időre elfelejthette. Az ily hivatkozások az erkölcsiség ítélőszéke előtt soha sem járnak szerencsével. Plinius maga, s pedig becsületére, ellenmond az előbbi nézetének, midőn (III, 17, 7) Spurinna lyrai költeményeiről itélve kiemeli, hogy azok kelleme a toll szűziessége által még emelkedik. Ugy látszik, azt hitte Plinius, hogy az illemsértő anyag kevésbbé veszedelmes, ha az illetlent s botrányost nem jelelik illetlen szavakkal; azután meg nem gondolt arra, hogy a mi önmagára nézve ártalmatlan, másokra nézve azért ártalmas lehet. Semmi esetre sem fog jelleme tiszteletreméltóbb lenni azon gyengesége által, hogy lyrai költő is akart lenni, és hogy oly hangot pendített meg, mely sem az ő erkölcsi nézeteiből nem származott, sem pedig erre befolyást nem gyakorolt. Valódi nyereség tehát erkölcsi nagyságára, hogy az idő költői neveletlenségeit eltemette. De költői érték tekintetéből is közönyös ránk költeményeinek elveszése. Kezdetben szerény volt a költői nevet igénybe venni. Verseket készített, hogy szellemét komolyabb munkával felüdítse; ismerte ezenkívül a testvéri köteléket, mely a szónoklatot és költészetet összefűzi; és e szempontból vonta a költői foglalkozást egyéb munkái körébe (VII, 9, 8); de végre költői mellékfoglalkozásának czéljáúl kezdette tekinteni a dicsőséget is. E hiúságra — mint maga mondja —- némely hízelgő bókok csábították, melyeket tekintélyes férfiak, de valószínűleg csak mint bókokat mondottak neki (IX, 25, 2). Olvasták költeményeit s kíváncsian leírták. Ismerték ugyanis gyenge oldalát. Hozzá sereglettek a görög nyeglék és kérődzők, cziterán és lanton énekelték verseit, és hogy mindent kimerítsenek, biztosították, miszerint költeményei iránt való szeretetből tanulták meg azokat latinul. Mindezt Plinius, sok kellemmel beszéli el, de