Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykanizsa, 1876

— 10 — ilyen, további tevékenységét beszüntetné, észrevétlen átmenetül szolgál a szellemi fejlődés terére. Ennek megindulása legelőbb is abban mutatkozik, bogy az érzékszervek fogékonysága által fölébresztetik az öntevékeny szellem visszaható munkássága; mi által az érzékeknek megfelelő puszta érzések szemlélésekké válnak, melyeket a kividről jövő behatások alapján a belülről kifelé irányuló visszahatás jellemez. Az egyes érzékszervek is bizonyos sorrendben fejlődnek egymás után, s a nekik megfelelő szemléletek fokonkint jutnak mindig nagyobb világosság és tisztaságra. Az ébredező öntudat lassankinti tisztulásával feltünedeznek a benső „é n"-nek meghatottságai az érzelmekben s egyszersmind az önelhatározó akarat nyomai. A határozottabb szemléletek eredményeiként lépnek elő a képzetek, emlékezés és képzelmek. Az emlékezés szabadabb tevékenységébe vegyül már a gondolkodás, melyek egymást kölcsönösen segítik, teijesztik és tisztábbá szabadabbá teszik. A gondolkodás feladata az emlékezetben lerakott készletet rendezni és tisztázni; s ezzel kezdődik az é rtelmi munkásság, mely a fogalmak alkotásában, Ítélés és következtetésben áll. Az ily módon kifejlett és megerősödött emberi szellem azután fölemelkedik az eszmék megismerésére, s elméleti fejlettsége legmagasabb fokán mint eszmék tehetsége jelentkezik. Ezalatt az érzelmek és vágyak mindinkább az érzéki érdekek fölé emelkednek, tisztulnak és nemesbiilnek. így emelkedik végre az ember kifejlett erőinek, egyetemes értékének, szóval személyiségének tiszta öntudatára, s ez által lesz valóban önállóvá, szabaddá. Ha tekintjük az emberi természetet és fejlődésének menetét, ebből világosan kitűnik a nevelés lehetősége, szükségessége és tartama. Mert ha az ember egyátalán képes a fejlődésre, úgy mindenesetre nevelhető; ha a fejlődés megindítása, — ösztönzése — és kellő irányban vezetésére külhatás kívántatik, és e külhatás épen a nevelés, ugy az embert nevelni csakugyan szükséges; ha végre van olyan pont az ember életében, hol személyisége tiszta öntudatára, s ennek alapján önállóságra jut, ez által kivan mutatva azon határ, meddig a mások általi nevelés terjed. A gyermek- és ifjúkor a tulajdonképeni fejlődés korszaka, s e korszak sziikségli a neveltetést, mert csak ennek végén jő meg az önállóság. Innen kiviláglik egyszersmind az is, hogy nevelő csak tiszta öntudatra és teljes szellemi önállóságra jutott egyén lehet; vagyis olyan, ki önmagának ura és kormányzója, ki tehát maga is mások általi neveltetésre nem szorul. Lássuk most, mi az embernek — mint embernek — végez é Íj a; mert ezen czél, mint legfőbb vezéreszme felé kell a nevelés munkájának irányulnia.