Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykanizsa, 1876

— 11 — Mint minden lénynek, ugy az embernek végczélja is természetében rejlik. Mivel az emberi szellem, természeténél fogva, magában hordja a végnélküli tökélyesiilés lehetőségét sőt szükségességét — mert hiszen épen ebben áll a szellemnek élete: ennélfogva észszerüleg nem lehet más végczélja, mint hogy a legfőbb tökélyhez, a tökély kimerithetlen forrásához, az Istenhez közeledjék s vele egyesüljön. A teljes egyesülés ugyan — minthogy végtelen tökélyesiilés eredménye volna — épen végtelenségénél fogva lehetetlen ; de a közeledés s az erre való törekvés lehető, s e törekvés teszi az ember életfeladatát. Igen, de az egyes ember viszonyban áll az összes emberiséggel is, melynek tagja; az emberiségnek rendeltetése pedig ugyanaz nagyban, mi az egyesé kicsiben. Ezen viszonynál fogva tehát nem elég, hogy az ember csak saját elszigetelt egyéni rendeltetését törekedjék elérni; hanem kell, hogy az egész emberiség czéljának elérésére saját törekvéseivel közreműködjék, a maga erőit annak közös erőibe mintegy beolvaszsza; mert ha az emberiség az egyes emberek öszlete, lígy annak tökélyesiilésé is az egyesek öszhangzó tökélyesüléséhez van kötve. Végre viszonyban van az ember a természettel is, melyhez teste és érzékisége elválhatlan kapocsként köti. Ezen viszonyból, a végrendeltetésre vonatkozólag, azon kötelezettsége s hivatása következik, hogy a természet erőit mindinkább kiismeive, azokat anyagi és szellemi erőinek kifejtésére fordítani, tehát ez által is tökélyesülni iparkodjék. Ezekből folyólag a nevelésnek oda kell irányulnia, hogy az embert rendeltetésének, az Isten, emberiség és természethez való viszonyának világos fölismerésére, saját lényének tiszta tudatára, azaz valódi öntudatra, s ennek alapján erkölcsi önállóságra, önuralkodásra vezesse; melynél fogva megismervén magasabb rendeltetését, az ezen irányban való öntökélesülésre ne csak képessége, hanem az érzéki érdekektől ment s azok fölé emelkedett szabad akarata is legyen. A nevelés átalános feladata tehát: az önállótlan embert önállóságra juttatni. Ámde ha a nevelési eljárás legfőbb irányát, melyből a többi mellékirányoknak ki kell indulniok s abba ismét összefutniok, az embernek végrendeltetése szabja ki, ezen végrendeltetés pedig az emberi természetben gyökerezik; ebből következik, hogy a nevelésnek csak azt kell az emberben kifejteni; a mi benne eredetileg megvan. „Az észszerű nevelés feladata — mond Niemeyer (Grundsatze der Erziehung und des Unterrichts, 1. Th. S. 16.) — nem lehet egyéb, mint az emberben az emberit (das Menschliche) oly tökéletesen, a mint csak nemünk minden egyesében lehetséges, kiképezni." S más helyen (S. 331.) : „A nevelés képtelen levén olyas valamit teremteni vagy létrehozni, minek csirája sincs; csupán annak növesztését és ápolását kell czélba vennie, mit az emberben talál, s meg kell elégednie annyinak eszközlésével, a mennyit az értelmes kertész, ki egy fát nevel, eszközölni képes." Mindez azt