Nagykálló és Vidéke, 1919 (21. évfolyam, 1-46. szám)
1919-05-11 / 19. szám
XX!. évfolyam Nagy kálié, §®I9. május II 19. szám Megjelen minden vasárnap. — Szerkesztőség és kiadóhivatal: Sarkady József könyvnyomdája és papirkereskedése Nagykálló. Előfizetési díj, hirdetés, pénz ide küldendő. VAGTKÁLL ÉS VIDÉKE Előfizetési ára házhoz hordva: egész évre 12 korona, félévre 8 korona, negyedévre 3 korona. — Egyes szám ára 20 fillér. — Hirdetések dija előre fizetendő. Nyilt-tér sora 80 fillér Laptulajdonos és lapszerkesztő : Sarkady Elemér. Felelős sierkesztő : Sarkady Jók séf. 4*- fi nagy láz. 4^Az 51 hónspos háború borzalmai után millió sebbel vérző szegény magyar nemzet végzetes seblázba esett. Hat hónappal ezelőtt a lázas betegek nagyot akarásával legszebb álmainak megvalósítását tűzte maga elé, de ereje megcsalta. Gyenge volt, s napról- napra gyengébb lett. Amint láza emelkedett, mindig merészebbeket álmodott, de ugyanakkor ereje napról-napra fogyott. A háború alatt milyen szépnek is gondoltuk mi azt a várva-várt békét. Elgondoltuk, hogy a mi államférfiaink mily sokat tanultak a háborúból, s mily okos, szép szociális alapokon fogják majd felépíteni romjaiból az uj Magyarországot. Elgondoltuk, hogy a háború óriási technikai felkészültségéből levonják azt a helyes következtetést-hogy egy nemzet eletet a Kárpá- W&' sSlgfeiftflf % jubban védi fiainak tulajdonához, házához, földjéhez való természetszerű szívós ragaszkodása. Épen ezért a haza földjén mindenki megkapja majd a maga otthonát, boldogulásának minden megkívánt feltételét, egy állampolgárt megillető minden jogokat. A fcldmiveseket földhöz, a kisiparosokat önállósághoz, a tanult embereket képzettségüknek megfelelő hivatalhoz juttatják majd, s megindul az élet a szabad kenyeret termő ró-$Ü T á r c a mákon, a gyöngyöző bort adó szőllők- ben, megindul a munka műhelyben, hivatalban egyaránt s lassan kiheverjük a nagy háború szenvedéseit. És e béke elképzeléséhez mennyi s@k szép gondolat fűződött még. Mennyi tapasz tálát, mennyi tanulság várt az életbe való bekapcsolódásra, mennyi életprogramra került okos reformálás alá. Istenem, de szép is lett volna nyugodtan, szépen, az arra hivatottak hozzáértésével körültekintésével hozzáfogni annak az uj boldogabb, igazságosabb Magyarországnak a megalapításához ! Sajnos, ez azonban már csak meddő sóhajtozás. Az elcsigázott, elgyötört nemzet lázba esett. Hogy miért, sebei okozták-e, most nem célunk kutatni ; itt most ssalc a szomorú tényt állapítjuk meg, hogy betegek lettünk, lázba estünk. Az a sok szép terv, amit a béke gondolatához fűztünk, mind csak a lázbeteg felcsigázott fantáziájának kiszínezett, tulzásbavitt ígérete maradt. Mennyi mindent igéitek és semmit sem bírtak adni, teremteni. Felforgatták egy lázbeteg következetlenségével az egész társadalmat, megbénítottak minden munkáskart, megállítottak minden munkát, nincstelenekké tettek milliókat, belegázoltak a legszentebb érzelmekbe és napról-napra közelebb voltunk a perehez, amikor az utca-sarkok plakátjainak vörös embere izmos karjában forgatott kalapácsával tényleges lecsap és összezúz mindent, még saját egyéni, emberi boldogulásának is minden lehetőségét. Közel voltunk a perchez, amikor már csak az embervér, a testvér meleg vérének párolgása tudja zsonghatni a felzaklatott beteget. A szsmszédok azonban már nem nézhették tovább a tobzódást, s a ragályos lázat kiirtandó beleszóltak dolgunkba. S most lehűtik majd a nagy lázt, s megállítják pusztító útjában ép úgy, amint az orvosi tudomány is letudta vágni a háború uszályát : a kolera s más háború nyavalyák terjedését. Hanem a nagy leckébil, mélyet most a fejünkbe vernek, le vonjuk-e a tanulságot ? Azoknak az ártatlan polgároknak, gyermekeknek a ha’álhörgé- sé, kik a Hadak nyomán pusztulnak, megrázzák-e azok lelkiismeretét, kik kipróbálatlan eszmék, hozzá nem értő emberek kísérleti nyálává tettek ezt a szegény országot ? És vajon a békés városok, falvak felett végig sivitó gránátok meny dörgése eszükbe juttatja-a az illetékeseknek azt a régi jó magyar közmondást, hogy a suszter maradjon a kaptafánál ! Sz. J. járok az őszben... Tele van a szivem keserű bánattal .. . szomorúan hallgatom a fák lehulló levelének lágy neszét, hallgatom a darumadár búcsú hangját, zokogó siralmát, busán nézem lépteimet ... az őszben járok. Körülöttem hangtalan némaság ; előttem kopaszodó fák. Szomorú érzet. Sck a hangtalan szívtelenség, de virág még mindég nyíl a tájon: most virít az elkésett őszirózsa, a krizantusszal együtt, most virít a szo- morufüz utolsó zöldje ; de azért már ősz van . . . A sétaút, a liget, a nyáron oly zengő berek, leveti már a viruló zöld köntöst és szinpompába öltözik, mint a szerelmében beteg, bánatos menyasszony, aki ugyan felveszi ragyogó, szindus menyasz- seoftyi ruháját, de szemei gödrében már ott honol a halál, az elmúlás nyoma. Az akáclombok lehullatják sárga leveleiket. A háztetőn szomorúan csirippel az igazi kis hazafi : — a veréb. A vadgesztenye lapátos levelei vastag rétegben borulnak a sétaút egyhangú avarjára. A kőrisfa is egész kopasz már ; néma szomorúság az egész vidéken. Puszta, kietlen már a határ, bánatosan száll az őszi vándormadár: ' Fütyöl a szél, az idő már őszre jár . . . Szelek házába megy vigadni a madár . , . (Tóth K.) S valóban a hangtalan, kietlen tájról, szebb, napsütésesebb vidékre száll, hogy ott üsse fel ideiglenes tanyáját. Puszta már a liget s elhagyott. A ligetben a padokon száraz, csörgő s zörgő levél hever s rajta a vadgesztenye érett gyümölcse guru] végig, ! Nézzük a mezőt ! A bokrai, síkjai, százféle színek válfajával pompázik. A kökény bokor s a mogyorócserje aranysárga színben öltözött és a törpe vadkörtefa sárgán ri- kit, már jól látható a bánatos elmúlás rajtuk . . . A fagyait is kékeszöld mező borítja, a nyírfa rozsdavörös lombozata közti pedig messze világit a hosszú fatörzs fehér kérge ; a hervadozó lombok között pedig élettelenül sárgul az elszáradt fü és a sokféle bozót. A kökény fekete gyümölcse, a vadrózsa és a com pirosló bogyói s a berkenye aszottan vereslő fürtjei, hivalkodóan tarkái- farnak a dombos szántóföldek mesgyéin. — Szóval itt az ősz ... a haldokló ősz szomorú képe ! — Szemem elé tárul a természet haldoklásának a képe. Üres, elhagyott a határ a földek dísztelenül sorakoznak egymás mellé. Nincs is már disz«, üde, virága, tarka mézzé, de annál több rajta a kopaszodó tarló, a fakóbarna szántás, a szinehagyott bánatosan bus avar, — a száraz egyedül álló kóró, mely felett már nem csicsergi a zengő dallamossággal telt dalát a mezei kis pacsirta, hiába mosolyog felette a világoskékszinü ég ! Pedig ott fenn a magasban csillog, ra
