Nagybányai Hírlap, 1918 (11. évfolyam, 1-53. szám)
1918-01-08 / 2. szám
XI. évfolyam. Nagybánya, 1918. január 8. 2. szám. Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesfiet Nagybányavidéki Osztályának Hivatalos Közlönye. TERNBERG K 150.— RFQ7FI nr*FPFI TöIcséres> kitűnő hangú, leg- DLOLLLUULF ujabb rendszerű .... .... Ujtalálmányu tölcsérnélküli cl legjobbak ! „Etofon“ beszélőgép becsukható tetővel a legtökéBUDAPEST, VII., RÁKÓCZI-UT 60 saját palota. Rendelésnél a pénz előre beküldendő. VI Halgazdasági szemzetünli. A háború folyamán úgy a termelő társadalomban, valamint a közigazgatásban és a tudományos világban az a nézet alakult ki, hogy ebben a létért való küzdelemben azért vagyunk képesek oly szívós kitartást tanúsítani, mert hadigazdasági szervezeteinket kitünően csináltuk meg. Ez a meggyőződés annál is inkább gyökeret vert, minthogy annak a semleges és ellenséges külföld is kifejezést adott. Csakhogy ennek a felfogásnak egy árnyodala is van. Ugyanis minél tovább tart a háború, annál inkább azt a törekvést látjuk felszínre kerülni, hogy ezek a hadi gazdasági szervezetek, melyek a mostani kritikus időkben jól beváltak, a békegazdaságba isátvitessenek és ott mintegy megörökitessenek. Ezek a törekvések azonban, mint a hogyan máskép nem is volt várható, ellenáramlatot szültek azzal a bevallott célzattal, hogy a hadigazdasági szervezetek a háború után azonnal megszűnjenek. El kell készülve lennünk tehát arra, hogy ez a kérdés éles harc tárgyát fogja képezni, mihelyt a gazdasági ellentétek megszűntek magukat továbbra is a hadiállapot kényszerűségének alárendelni. Az bizonyos, hogy az iparnak militarizása, mint a hogyan azt a háború alatt láttuk, a béke időre nem lesz fentartható, mert ez fokozatosan a kollektiv gazdálkodáshoz, utolsó stádiumban pedig az állam szociálizmusra vezetne. Viszont az is biztosra vehető, hogy a háború után az állam a kartellek és trösztök helyébe majd monopóliumokat igyekszik létesíteni, hogy igy a kartellek és trösztök óriási nyereségeit a mága részére kaparitsa meg, mert csak igy lesz képes azokat a nagy terheket fedezni, melyeket a háború reá rótt. Közelfekvő tehát az a feltevés, hogy a háború után az államgazdaság a kereskedelmi monopóliumok kreálása által több téren teljes erővel érvényesülni fog. Azt azonban ne higyjük, hogy az állam a mobil tőkét, a fontosabb ágazatok teréről ki fogja szorítani. Az állam csak uj bevételi forrásokat keres, de teljesen távol áll tőle az a szándék, hogy a közgazdasáMmmmmmBaammamasmmamammí———aan mmammmammmammmmmmmmmmmmmm got átszervezze. A háborúban ezt részben megtette ugyan, amenyiben több téren az individuális gazdálkodást kollektiv gazdálkodással váltotta fel. S hol kartellek, szindikátusok vagy más egyesülések formájában szorosabb organizációkat talált, ott azokat a saját céljaira használta fel, ahol pedig nem talált, ott teremtett ilyeneket vagy központok felállításával, vagy pedig kényszer sindi- kátusokkal, mint azt Németországban láttuk. Az állam mindenütt, ahol erre szükség volt koncentrált, organizált, sindikátussal alakított, szóval egyesitett. Azonban ennél nem bizonyos gazdasági elv vezette az államot, hanem kizárólag a hadiállapot kényszerűsége. Militarizált hadigazdaság éppen ellenkezője a normális gazdaságnak. Az állam a háborúban valóságos gazdasági diktatúrát gyakorol, mig béke idején a gazdasági életben mindig a Iaisser faire elve érvényesült. A diktatúra a diktátornak mindig ké- • nyelmes. De ez csak háborúban van igy, a I békében ez a diktatúra az államra nagyon 1 kényelmetlen volna, egyszerűen a fejét vesztené. Azt, amire a magánkezdeményezés, a A véletlen. Cigarettát füstölve, két kezét hátán keresztbe fonva, nád sétapálcáját negédesen forgatva ujjai közt, lépegetve ritmusán, Robert Montheil, az alkonyat órájában, a tó tiszta levegőjétélvezi.Megelégedett sőt boldog, hogy hanyatló kora dacára élénk szemekkel gyönyörködhetik a napnyugta káprázatos szinjátékában s gömbölyödő potroha ellenére, kö- nyed.léptekkel tud felkapaszkodni a dombtetőre, melynek csúcsáról áttekintheti a viz fodros, reszketve ^hullámzó végtelenségét. A hegyfok kiszöge- lő terraszán kényelmes pad kínálkozik: a fáradt sétálók, a merengők innen tekinthetik át lejobban az elragadó vidék panorámáját. Montheil odalép a a pádhoz, udvarisan köszönti a hölgyet, aki a pad másik szélén ül s szép csendesen letelepedik, szivében azzal az egyetlen vággyal, hogy magába szívja a paradicsomi nyugalmat, mit a környezet lehel. Hosszan elnézi a hegyeket, melyeknek körvonalai, rárajzolódva vaz égre, megszaggatják annak rózsaszínű boltozatát, letekint a viz tükrére, mely las- san-lassan homályba borul, majd a távolba kalandozik el, a völgyek katlanaiba, ahonnan kanyarogva szállnak fel a falvak kékes füstoszlopai. De egy kérdés viszahivja figyelmét a közel valóságba ; szomszédnője mentegetőzve, hogy zavarja szemlélődését, megkérdi tőle, hogy hány óra van. Montheil nyájasan megmondja neki, hogy mindjárt hét óra lesz s feleletét egy megjegyezéssel fűszerezi az elröppenő perc varázsáról: mosolyog és ránéz a hölgyre. De a másik pilllanatban arca hirtelen megrándul, a szó torkán akad, a megdöbbenéstől talpra ugrik, szemben megszóli- tójával, akinek arcáról az övével egyenlő ámulatot olvas le. — Ön ... csakugyan ön ... Louise Tardieu ? A hölgy igent int fejével, egyben ajkai Robert Montheil nevét mormogják. Többet nem mondhatnak, nem merik tekintetüket egymásra emelni, remegés fogja el őket, melyen uralkodni nem bírnak. Végre sikerül leküzdeniük a zavart, mely hatalmába kerítette őket s ekkor szemeik, felbátorodva, elmerülnek egymás kölcsönös vizsgálatába s rendre, szép lassan, felidézik az öregség álarca mögött, a diadalmas arcokat, aminőkkel akkor álltak szemben, mikor házasságra léptek. A fürdő e sokat látogatott sétahelyén a véletlen összehozott két embert, aki férj és feleség voltak egykoron ; akiknek szivét valamikor felgyújtotta az ifjúi szenvedély s akiket természetük ösz- szeférhetetlensége, a korlátlan boldogság szilaj vágya, a hiúság és tapasztalatlanság a válásba kergetett ... Kétévi házasélet után elváltak, loyálisan, gyűlölet nélkül... és huszonöt év óta nem látták egymást. Most, hogy az első percek álmékodása elmúlt, fölülkereskedik bennük a kíváncsiság : szaporán, kifogyhatatlanul követi egymást a sok kérdés... — Újra férjhezment? — Igen. — Én is .. Egy özvegy asszonyt vettem nőül. Ugyan ? És kit ? Talán madame Désange-t ? — Féltékeny volt rá ugy-e? Egy kicsit... — Legyen nyugodt.. Egy lyoni nőt vettem
