Nagybányai Hírlap, 1917 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1917-04-17 / 16. szám

t

X. évfolyam.______________________Nagybánya, 1917. április 17. 16. szám.

TÁRSADALMI, SZÉPIRODALMI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP.

Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület Nagybányavidéki Osztályának Hivatalos Közlönye.

Az árdrágítók

ártalmatlanná tételére már kijegeczesedett egy olyan alkalmas eljárás, amely lehetővé teszi azt, hogy a nagyközönség ezektől a veszedelmes piócáktól, megszabaduljon.

Ha jól emlékszem, Brassó város érdemes polgármestere volt az, aki fején találva a szeget elrendelte, hogy mindazoknak a felmentetteknek felmentése, kik árdrágításért lettek megbüntetve, felmentési jogczi- mük ne igazoltassák, hanem a legrövidebb idő alatt vonultassák be őket katonának, mert úgymond : a felmentés jogczime legott megszűnt, sőt határozottan károssá vált az itthon levőkre az olyan felmentett, ki a közczél szolgálatának köpenyege alatt a nagy közönséget megzsarolja s azt fosztogatja.

Ezt az alkalmas eljárást más helyeken is alkalmazásba vették. E tárgyban legutóbb a főváros rendőrfőkapitánya adott ki egy még szigorúbb és többet mondó rendeletet, melyszerint az árdrágítókat kivétel nélkül hadimunkára rendeli ki.

Ezeknek a rendeleteknek véleményem szerint meg is lesz a kellő eredménye, de csak akkor, ha a megindított alkalmas eljárást nem csak egyes helyeken, hanem ha a

kormány is országszerte életbe fogja léptetni. Sőt hasonló cselekedetre a szomszédos ausztriai kormányt is buzdítani fogja. Mert azt bizonyítja a tapasztalat, hogy bármilyen ár- megállapitó vagy korlátozó rendeletek is lettek kiadva, a kártékony spekuláció azonnal abban az irányban kuttatott és fáradozott, hogy a szóban forgó rendelet mikor és hol kerülhető meg és játszható ki. Ha tehát Budapesten, vagy bizonyos városokban árdrágítást ma már nagyon félelmetes dolog elkövetni, vonul a spekuláns olyan városba, faluba, szóval olyan helyre, hol még mindig alkalmas a talaj arra, hogy bizonyos körzetnek a közönségét megzsarolhassa.

Ma már rettentő nehéz a megélhetés, ma már mindennek az ára a legmagasabb fokra van emelkedve és ezt az elviselhetetlen helyzetet kizárólag csak a szemérmetlen spekulációnak, a lelketlen kufároknak és a szívtelen árdrágítóknak köszönhetjük. Mert ezek felhasználni igyekeznek minden alkalmas pillanatot arra, hogy maguknak töméntelen hasznot és kiszámíthatatlan előnyöket szerezzenek.

A fent elmondottakhoz nem szükséges bővebb kommentár, mert hiszen a mai nehéz és már itt — ott váltságosnak is mutatkozó helyzetet ma már minden ember tudja, érzi és legnagyobb megbotránkozással tapasztalja.

Ezen az állapoton most már segíteni kell és lehet is, mert mint fentebb emlitém, az itt s ott prakxisba vett gyakorlat teljesen befog válni.

Határozza tehát el a kormány és adja szigorú rendeletbe, hogy minden árdrágító — ha felmentett katona azonnal a frontra, ha más egyén, legyen az férfi vagy nő, azonnal hadimunkára küldendő.

Tavaszi munkálatok

szántás, vetés stb. ideje elékezett. Tekintettel a már harmadik éve dúló véres háborúra és tekintettel arra is, hogy ellenségeinknek legfőbb célja ma is az, hogy bennünket kiéheztessenek, ennélfogva mindnyájunknak szoros kötelességünk oda hatni, hogy a most megkezdődő tavaszi munkálatokat az ösz- szes rendelkezésünkre álló módok és eszközök igénybe vételével elvégezhessük. Mert ha ezeket a munkálatokat most a kellő időben és módon nem foganatosítjuk, kiszámíthatatlan károknak és szenvedéseknek lennénk kitéve.

Máskülönben a tavaszi munkálatok teljesítésére minden tekintetben, tehát még akkor is elengedhetetlenül szükségünk van, ha már holnap, vagy holnap után megkötnék a békét, vagy már meg is kötötték volna, mert nincs ember, ki ne érezze és

Emlékszel-e . . .

— Irta : Édes Imre. —

Emlékszel ugye a bűvös mulrta ?

Hisz egy egy percét úgy elbabusgatod ;

A kedves főhöz remegve nyúlva,

Csókodat újra — újra megadod.

Azt a csókot hajh ! mi szivecskédnelc Lávaként omló égő lángja volt.

Csókot amelyért hevülve égnek S melyet csak csókok lángos árja olt.

Szép volt — de elmúlt! Óh bájos asszony Hallgass meg engem s tedd mire kérlek: Fonj át karoddal s égjen ajkamon Csókja egy bájos kicsi tündérnek . . . Akkor majd én is múltam becézem S mikor a lelkem megtelik vele,

Újra meg újra majd megkérdezem :

Bűbájos asszony 1 hát te : emlékszel-e ?

A hadi esküvő.

— Irta: S. Károly. —

Vig társaságban mesélte el a következő vidám históriát egy főorvos barátunk.

Azt talán tudjátok ti is, hogy nagyon sok

katona azért nősül meg mostanában, mert néhány napi házassági szabadságol kap. A mi fiaink azonban nagyon ravasszul csinálják a dolgot, nem ők kérik a szabadságot, hanem majdnem minden e- setben a menyasszonynyal iratnak az illető parancsnokságnak, hogy engedjék haza a Kiss Kovács Pétert vagy a balog Tóth Jánost. Azaz mit is beszélek itt illető parancsnokságról. Sohasem od£ küldik, ahova kellene, hanem a nyolcadik, tizedik kézből kapjuk a kérvényeket. >

Néhány héttel ezelőtt megint jött egy kérvény a divisionáriushoz, hogy a Bataki János 11 közvitéz, megakar nősülni. A divisionárius ritka jó szi- vü ember. Az öreg tábornok kikutatta,, hogy Bataki hol szogál, és kisült, hogy a parancsnokságom alatt álló mozgótartalék kórház állományában v?n mint lábadozó sebesült. A divisionárius kiadta a parancsot, hogy a gyereket haza kell küldeni és húsz koronát is adjak neki nászajándékul. A szabadságkérő levelet átvettem és abból nem könnyű szerrel kibetüztem, hogy egy bizonyos Kovács Szidia nevű leányzó szeretne nagyon megesküdni, a szive Jancsikájával, még pedig mielőbb, mert az megígérte, hogy el fogja venni feleségül.

Magamhoz hivattam tehát Bataki János II. közvitézt. Jóképű barna gyerek. Mellén ott ékeskedik a nagy ezüst vitézségi. Megnéztem a sebét, attól már bátran utazhatott. Nem akartam, hogy a nagy öröm megártson neki, hát csak úgy apránként akartam vele közölni a közelgő nagy boldogságot.

— „Hát fiam haza mehetsz 8 napi szabadságra.“

— „Alássan köszönöm. Főorvos urnák“ mondja a fiú boldogságtól kipirult arccal.

— A tábornok ur küld még 20 koronát a lakodalomhoz.

Látván értelmetlen arcát siettem a felvilágosítással. — „Na igen megkaptuk a menyasszonyod kérvényét és a tábornok ur megengedte, hogy haza mehess az esküvőre.“

„Nincsen nekem még menyasszonyom, felelte Bataki.

— Hát ki a fenének menyasszonya Kovács

Szidi? *

— Azt már nem tudom, de nekem nem —< tört ki a legényből keserűen.

Kezdett a dolog érdekelni és elkezdtem faggatni. Nagy nehezen elmesélte, hogy mikor berukkolt három évvel ezelőtt, megismerkedett egy öreg szakácsnéval. A szakácsné nem hagyott fel az udvarlással — gyanakozóan, hogy néminemű la-