Nagybányai Hírlap, 1916 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1916-04-11 / 15. szám

/

IX. évfolyam. .Nagybánya, 1916. április 11. ;> 15. szám.

TAH.SAI7AXjMI ÉS saÍBPmODA-jMI hbtilap

Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület Nagybányavidéki Osztályának és a Nagybányai Ipartestüknek Hivatalos Közlönye.

Előfizetési árak : Egész évre 6 korona, félévre 3 korona negyedévre (.50 korona; egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden kedden 8 — n oldal terjedelemben.

Felelős szerkesztő-tulajdonos: Dp. AJTAE NAGY GÁBOR.

Lapkiadó:

Hermes könyvnyomda Nagybányán.

«hmmmrnmmmpmm

Szerkesztőséé: Hunyady János-u. 14. sz.t hová a lapközleraények küldendők

Kiadóhivatal: »Hermes“ könyvnyomda Nagybányán, Dégenfeld-házbatt a cinterem felől, hol az előfizetéseket és hirdetéseket felveszik.

ítélőképességünket

is letompitotta e szörnyű háború sok meglepő következménye s az ellenséges diplomaták abszurd makacssága. Volt idő, amikor Varsó elestétől vártuk a háború végét s ma senkisem tudná megmondani Verdun elestének következményeit. Hála katonáink életét áldozó vitézségének, a harcok határai annyira kitolódtak, hogy az ágyuk mennydörgése nem zavarhatja gondolatainkat. De viszont ez a távolság megakadályoz egyrészt abban, hogy a háború fázisait tisztábban bírálhassuk. ,

Valamikor az események törvényszerűsége adott alapot a következtetések helyességének. Ma, Belgium, Szerbia és Montenegró után, igazán csak lehetetlen fantázia segíthet a jövő eseményeinek felismerésében. Ki ismeri a háború és ellenségeink logikáját ? Ki tud a mai eseményekből komoly következtetéseket leszűrni ?

Az események a maguk sokfelé ágazó hatásukban olyan szövevényes jelentőségűek, hogy tiszta képet nem nyerhetünk belőlük.

Levél.

— Irta: Bobis Anna. —

Kedves Ella !

Emlékszel-e ?

A nyári nap utolsó sugaraival búcsúzott, mikor kiértünk a városból ... és mesélő patak partján, porba borult fehér vadvirágok között, sétáltunk tovább. Mennyi mindent beszéltél, míg a forgalmas utcákon mentünk — s most, itt a csendben, hallgattál. Szótlanok voltunk! Egyszer, hirtelen kivettél kézi táskádból egy kis darab, fehér papirost, némán nekem adtad. Nem értettem meg (pedig meg kellett volna értenem!) és kérdően néztem rád. Te elpirultál, elfordítottad fejed és halkan mondtad ;

„Az ő leveléből téptem ki — és a levelet, a forró szavú levelét, elégettem.“

Tovább mentünk, anélkül, hogy beszéltünk volna. Átnyújtottam azt a jelentéktelen, kis darab papirt. Te hosszan ránéztél és lassan összehajtva, visszatetted.

Es gondolatokba elmerülve néztünk előre.

De mikor szivünk annyira betelt valami megmagyarázhatatlan érzéssel, amit ez a nyári est, ünnepi csend lopott be lelkűnkbe, én halkan (de Te meghallottad) kérdeztem :

— Megcsókgit valaha ?

Kicsit összerezzentél, láttam ajkad letneg,

Mindenekfölött diadalmas, friss erőinket mutatják, amelyek a tél jeges fehérségét s a tavasz zsendülő zöld selymeit egyaránt vérrel harmatozzák. A világ minden tájai felé megnyíltak megint a vér zsilipjei és minden perc ezrek halálát jelenti. Vér, vér mindenütt. Ezt mondják az események és ezt mondják már húsz hónap óta. Az ellenséges államfők és diplomaták pedig még mindig azt a nyugodtságot mímelik, amellyel a háborút megindították s még mindig az entente „végleges győzelmére“ isznak, mig népeik vére, — a kocintgató poharak tartalma — ijesztően fogy.

Ellenségeink fészkeiben már mióta észlelhetjük a bomlás tüneteit és úgy érezzük, hogyha logika volna bennük, már régen békét kellett volna kötniük. Ehelyett a háború még borzalmasabb tempóban folyik, mint bármikor azelőtt s a békejelenségek oly rövid életűek, mint a tiszavirágok . . .

Szegedi lapokban olvassuk, hogy a tanyákon hajnalonta vércsöppeket látnak az emberek az égen. De olyanok is vannak, akik az esthajnali firmamentumon a béke

mig szintén csak suttogva, mondtad :

„Nem. — Engem férfi soha meg nem csókolt !“

Emlékszel-e ?

*

Itt fekszik előttem leveled. E napokban Írtad. A nyári séta óta eltelt öt hónap. Ez a levél nem olyan, mint a többi, amelyekben mindig volt valami megnevezhetetlen vágy, remény, mikor lelked a fehér, a hamvas, nem ismerte, csak titkon sejtette az Életet! Ez a levél nem olyan. Talán pirosnak, izzónak, kábító illatúnak nevezhetném.

. . Jött egy férfi, messze keletről, tüzes, forró szivével és ez a gyönyörű ember, átfogta remegő testemet s megcsókolta ajkamat, melyet még nem csókolt férfi . . .“ „Úgy szeretnék most váltadra borulni és elmondani mindent. Nagyon fáj a lelkem és mégis úgy örülök. Oh, most megtudom érteni az Életet s annak legnagyobb problémáját . . .“

És leveled végig ily hangú. Válaszomat kéred és nyugtalan lelked nagyon várja levelem.

De mit írjak ? . . . Bevallom első gondolatom Ő volt! Ő, ki bizonyára, nagyon vágyott első csókodra, ki most nem is sejti, hogy szived ,egy másik névre rezzen össze ... De hirtelen eltűnik Ő .és megjelenik az a „napkeleti férfi“, ki odave- tődölt kicsi falucskádba és kit felingerelt a Te büszke és komoly teytiészeted.

kereszt alakú csillagát látják ragyogni. Fájdalom, egyelőre azok látnak jól, akiknek fantáziája a földi vértengernek csöppeit fröccsenti föl az égre, hogy kopogtassák meg az Isten kapuját. Mert ma még — s ki tudja meddig — az események véresen folynak Európa átkozott földjén.

Nőink háborús divatjáról.

„Könnyen rá lehet ismerni a kivételekre. Egyenruhában járnak: a hivalkodó fényűzés sok színű, különböző szabású egyenruhájában! Ellenségeink országából származó tollakat, selymeket, prémeket viselnek és francia meg angol illatszerek szaga szállong körülöttük. A- ranyat — magyar aranyat adtak érte, melynek a központi hatalmak határain átguruló minden darabja szegényebbé teszi a véresen, verejtékesen küzdő magyar nemzetet, megnehezíti az ellenállást és hazaárulóan siet ellenségeink segítségére.

Ezekben a halálosan komoly esztendőkben, a nagy küzdelem idején, kegyeletsértés és alattomos veszedelem lappang a női ruházkodás túlzott fényűzésében. Kegye- Ietsértö kihívás az a nemzet gyászoló, aggódó asszonyaival és csonkán, sebesülten megtérő katonával szemben és alattomos veszedelem. A szűk szoknyák után ma a bő harangaljak járják, holnap talán ismét hosszú, földig- érő szoknyákra kerül a sor; olyan divatra, mely nem engedi meg a szövetmegtakaritást, nem viseli el az átalakítást.

Nem vonjuk el feleslegesen az életbevágó állami

Mint a tavaszi hajnal, ragyogva s kacagva és sngárral és dallal, jön az első csók . . . Életed szürke egén megjelent a Nap — bár most úgy érzed, hogy e nap nagyon égeti arcodat, forróságában gyötrődöl — Te mágis lehunyt szemmel szivod enyhe illatát.

Eddig éltél, mit sem sejtve, éltél anélkül, hogy tudomásod lett volna róla. És most azt veszed észre, hogy minden dolognak más, gyönyörűbb a szine, ragyogó, fényes . . . szemed el tud nézni merengve, messze és úgy fáj valami szivedben. Ez a boldogság !

Most, hogy apró betűs, sok oldalú leveledet nézem, megfontolt, hideg eszem küzd fiatal, ujjongó szivemmel. Hadd írjam, mit eszem diktál:

Akkor, mikor az a „forró, napkeleti férfi“ meg akart csókolni, miért nem űzted el magadtól ? Miért engedted, hogy szűz ajkadat ő érintse elsőnek, miért nem voltál erősebb ? Mert lásd, lehet (bár nem bizonyos) azt a férfit csak szenvedélye hajtotta feléd ... A lelke nem ismerte még lelkedet . . . nem tudta, jó . . . rossz vagy-e ? Nem tudta, hogy ártatlan álmodozásodban nem őt hivtad. Csak látta fiatalságodat, szemed ártatlan nézését ... és azt akarta, hogy azt a szemet ő zárja le elsőnek forró csókkal, azt akarte, ő legyen az első, ki lángra gyújtja arcodat .. . . És azulán? ... Mit törődik az a férfiú a jövőddel? . . . Tovább megy, elfelejt, mig Te, vágyódásod-