Nagybányai Hírlap, 1916 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1916-03-14 / 11. szám

2. NAGYBANYAI HÍRLAP 1916. március 14. longás, az egyehetlenkedés. Ezek ösztönzőül szolgál­nak a szó in szid népeknek arra, hogy beavatkoz­zanak sorsunkba. Látunk harcokat, midőn az ország pártokra szakad, több királyt vagy kis királyt választanak, majd földesurak szerepelnek királyként, Az llyei) csatákbt n magyar pusztítja a magyart. Árulások, a kuruc es labancság napirenden vannak. A val­lási villongások is tagolják a nemzetet é6 ily viszá­lyok után csoda, hogy még él e nemzet. — Mi­kor a magyar nagyobb részt együtt tart, akkor a nemzetiségek uj ábrándok és ámításoknak hitelt adva rontanak a magyar nemzetre, ki törvénnyel kezében csak ősi jogait akarja védni, mint 1848- ban. De a nemzet, mely a törvényes útról le nem tér, mely mindig a nemesség és a becsületesség­től eltelve végzi dolgait, lép a haladás útjára, hogy számot tevő tényező legyen Európa újabb alakula­tában, számot tevő legyen az iparilag fejlett álla­mok sorában, hogy nagy és hatalmas legyen belső szervezettségében, egységben és saját orszá­gában. Nekünk is meg kell hód itn un kegy államot az iparnak és önálló vámte­rületnek: ez az ország a régi Ma­gyarország. A tatár pusztítás után midőn füs­tölgő romok, szét szórt hullák, mértföldekre lakat- * lan és műveletlen területek hirdették a világnak, hogy vége van Magyarországnak, IV. Béla az uj honalapító főnixként talpra állította a nemzetet. Vi­lágosnál, mint a nóta mondja: a nemzetnek egy nagy sir ásatott, melynél több mint százezernél volt a kesergő és mi, még se pusztultunk el, dacára annak, hogy e nemzet annyit szenvedett sors a csa­pásaitól, hogy mint himnuszunk mondja ; megbiin- hödte nemcsak a múltat, de jövendőt is. Már e nemzetnek az Isten tehát több csapást ne adjon I Mi, a történelemnek évszázadról évszázadra menő kiáltó szavait, hogy fiacskáim szeressétek egymást, megkellfogadjuk, ha ezt levonjuk követ­keztésen az eseményekből és az iskolában be vé- sük a nemzetbe, hogy mi a nemzet évezredes hi­bája, akkor megkaptuk jövő nagyságunknak a kul­csát. — Az egyetértésnek ritka szép esete a jelen háborúban, példakép fog lebegni. Mikor e hazá­nak minden polgára egyetértve győzni akar, akkor győz! A küi ellenség le nem győzi, a magyart csak magyarral lehet leverni, mire a száznegyven- négy éves török járom elég ékesen szóló példát szolgáltat. Kell-e még nekünk ily »íoitloru koriak ? Nem kell majd harcolni, a iövészárok után az ipa­ri önnálóíégunkért ? ! Ml nekünk egy anyaorszá­gunk és egy gyarmatunk legyen Magyarország! Kiben felébred a vágy és expansiv törekvésekkel véli az országot nagygyá tenni, az hamis Utakon jár! az megint Kolonics politikáját követi, mert szegénnyé akarja lénni Magyarországot! A sze­gény ország nem hozza vissza Ame- r i k illi a szakadt ni 111 i ó k r a m e n ő vé­reinknek. A német közeledés, közös megbeszé­lések, mind üdvös dolgok, ellene Írni nem akarok. De az egész, kis Miska az önálló vámterület és önálló iparhoz képest. — Ha az osztrák akarja a fölgyülemlett áruit eladni, tessék annak a széles nagy világban piacot keresni. De ez a világverseny elsőrendű árut fog tőle követelni, ami még az oszt­rák áru minőleges haladására üdvös hatás lesz. — De ezzel mi nem fogunk töröni, hanem a ma­gunk emberségéből akarunk élni, meri erre a vi­lágháborúban szép érettségi bizonyítványt szolgál­tattunk. Eleget tettünk szövetségeseinkért, és még teszünk, tőlük is csak azt kívánjuk, hogy őszintén a keresztül vitelben támogassanak, mert az erőssödő Magyarország nem fog hálátlan lenni hozzájok. — A német tőke és támogatás tette naggyá Olaszor­szágot, miért ne lehetné ezt a német velünk is meg. ? Az a pénz és ember energia, melyet a há­ború lefoglalt, országunkat kullurailag eddig nem ismert magaslatra emelte volna. Minden egészséges épületekkel bírt volna, lett volna Artézi kulja vagy jó viz vezetéke, az ipar, kereskedelem nagy léptekkel haladt volna az önál­lóság felé. De azért az általános emberi haladást szol­gálta mégis a háború. A népeket önálló életerői­nek és tudásának kifejlesztésére ösztönözte. Ennek nyomán a találmányok egész sora keletkezett, me­lyek mind a menzeti vagyonosodást szolgálják. (Erre nézve lásd : De Neuville : a német ve­gyészek és a háború czimü czikkét a „La Bevue“ cimü francia folyó irat 1915 évi szeptemberi szá­mában.) A nevelésben pedig főirányul jelölte meg a testi nevelés fontosságát. A gyermek halandósága nagy kérdését, az orvos hiányt napirendre vette. A BZóciálls viszonyokat, melyek a társadalomban válaszfalakat alkottak, a lövési árok é6 kórházak hivelálják. A régi magyaromig romjain épülni kezd az egyeséges magyar állam a maga teljes pompájában és szépségében, Nincsenek sem val­lás, sem rang és nemzeti különbség. Egy az Iste­nünk és egy a hazánk. Mindeniküttket az emberi szeretet magasz­tos eszméi hatnak át. Mi csak, akkor leszünk boldogok, ha a nép* is az lesz. Önálló vámterü et kérdése előtérbe jön annál is inkább, mert Ausztriának lengyelország- ban oly termőföldje lesz, mely fölöslegessé tesz minden magyar bevitelt. Ausztria annak tudatába, hogy mezőgazdasági állam lesz, már jó előre ipar áruinak felsrófolásával ipari há­borút indított ellenünk, talán a háború kiadásait velünk akarja megfizetetni, vagy miért van ez? e lejfölözésére méltó válaszunk csak az önálló vám­terület lehet, mert ez már az idők változásával nemcsak iparos, keieskedő, de gazdasági világnak eminens értéke. Vagy a lengyelországi föld német rendszer mellett művelve nem szorítja le az ország gabona árait, hogy földet művelni nem lesz érde­mes ? A mi túl termelés lesz az önálló vámterü­lettel, azt iparnövény termeléssel, legelő és több állat szaporítással lehet egyensúlyozni. A nép jobb táplálásának szolgálatában kell a mezőgaz­daságnak állnia. Erős nemzedék fontos a nemzet életében, mert sápkor, tüdővész slb. redukálódnak a minimumra. A tehetősebb és egészséges nemzet hamar kiheveri a háború okozta bajokat. Ez a hadi érdek szempontjából a német nemzetre is fontos. — Tehát a pártfogásra bizton számíthatunk. Németország lengyel nagysikságja megmű­velésével reánk nem szorul. — Tehát a német és osztrák gazdaság, ipar és kereskedelem szervét telyesen* megtalálja saját területén belül. Mig a magyar földmívelö állam, primitiv gazdálkodási viszonyok mellett, külkereskedelemre nem termel elegendőt, az állattenyésztése, vaj. tojás, selyem, ipar, gyümölcs és ipari kereskedelmi nö­vénytermelése, bányászata, földének geológiai teljes Még sötét volt, amikor a század bent az ál­lásba felkészülődölt. Félhat táján azonban lassan világosodni kezdett. Othmár elindult a három szakasszal. Zavar­talanul jutottak át a saját drótakadályainkon. De alig fejlődtek ki, egyszerre irtózatos golyó­zápor omlott rájuk : a gépfegyverek kattogtak, mint az Írógép betűi, melyeken egy gyorskezű gépiró lány játszik. ' A hirtelen jött tűzre a rajvonal egyszerre el­tűnt : lefeküdtek. Laci, aki egy lőrésen át eddig higgadtan néz­te a bátyja és emberei előnyomulását, most már iz­gatott lett. Félt nagyon félt egytől, egy látványtól. És idegesen kiáltotta magához a legényét: — Dongó állj ide, ehhez a kilövéshez! És nézd a hadnagy urat! De csak a hadnagy urat, egyedül a hadnagy urat! Alig állt oda a legény, már rángatta a kö- peuyegét a gazdája: — No, mi van? Mit csinálnak?! — Még fekszenek, zászlós úr, De, ... de most már megint futnak előre ! A hadnagy úr elől, . . . legeslegelől ... — Mondd tovább, te ... te! Lelőlek, ha nem mondod ! . . . ... A hadnagy úr lé . . . lebukott, de . . . már megint megy . . . most feltartotta a két, kezét és . . . és . . . már újra lebukott . . . Nagyon tetszettek neki a sejtelmes és titok­zatos álnevek. A valódi névvel ellátott levelekre egyáltalán nem reflektált: túlságosan indiszkrétek­nek tartotta őket , . . . . . Most, a gyertya gyenge fényénél, épp a kaleidoszkópszerüen színes álneveken és jeligéken mulatott, miközben nagy gondossággal rendezgette őket, mint a kertész a virágait. Annyira elmerült ebben a szórakoztató munkában, hogy ineg sem hallotta az ajtón a kopogást. A félálmából felriadt Othmár kiáltotta oda: — Lehet I Az ajtó kinyúlik s egy közlegény lép be. Fe­szesen tiszteleg, mint ahogyan egy ordonánc- hoz illik. — Hadnagy urnák alázatosan jelentem, el­hoztam a postát. Othmár átveszi a leveleket, végignézi: mind a Lacié. — Add oda a zászlós úrnak, s azután el­mehetsz ! Laci először csak nézegeti a kettősboritékú leveleket. Majd feltépi a külsőket s már érdeklőd­ve vizsgálgatja az írásokat. — Úgy is van — mondja inkább önmagá­nak, mint Othmárnak. S szép lassan kibontja és olvasni kezdi. Mikor a végére ér, kacagva szalad vele Othmárhoz: ■ — Nézd, be kedves! Csupa arany I — Othmár mosolyogva veszi kezébe a finom, illatos papirost, de alig hogy egy sort elolvas, ar­ca egyszerre elsápad, szeme kitüzesedik s undor­ral dobja az égszínkék levélpapírt az asztalra. Vé­gigdobja magát az ágyán s a fal felé fordulva mondja : •— Nem, nem is olyan nagyon kedves! És nem is csupa arany ! . . . A kis Lackó zászlós cak állt. Nézte a báty­ját. És nézte az asztalon a levelet. Egészen bizonyos, hogy semmit sem értett az egészből! . . . . . . Éjszaka megint jött az ordonnánc. De levelek helyett parancsot hozott. Mind a ketten ébren voltak. Othmár átvette a parancsot, elolvasta, aláírta és visszaadta az ordonnáncnak. Azután Laci felé fordult. — Reggel fél hatkor megsturmolom a 367- es magaslatot. A parancs az, hogy vissza kell ven­ni a muszkáktól. Én három szakasszal megyek. Te itt maradsz szakaszoddal az állásban, tartalék­nak. Ha szükség lesz, te is jönni fogsz . . . — Én is veled megyek ! — kiálltott közbe a kis zászlós. Az arca égett, a szive izgatottan vert. — Itt fogsz maradni ! Ezt parancsolom én, a századparancsnokod ! Egy szót se’ többet! . . . S ezzel fogta magát és kiment, kiadni a pa­rancsokat. ♦

Next

/
Thumbnails
Contents