Nagybányai Hírlap, 1916 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1916-03-14 / 11. szám

Nagybánya, 1916, március 14. 11. szám. IX. évfolyam. TARSAU>ALMI És S25ÉPIROI>A^MI HETIIjAF Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület Nagyisányavidéki Osztályáaak és a Nagybányai Ipartestületnek Hivatalos Közlönye. Blőfizetési árak : Egész évre 6 korona, félévre S korona negyedévre í.50 korona; egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden kedden 8-12 oldal terjedelemben. Felelős szerttesztő-tulajdonos : Bp. RJTAI NAGY GÁBOR. Lapkiadó1 Hermes könyvnyomda Nagybányán. .Szerkesztőseit: Hunyady János-u. 14. sz., hová a lapközlemények küldendők Kiadóhivatal: „Hermes“ könyvnyomda Nagybányán, Dégenfeld-háibán a cinterem felől, hol az előfizetéseket és hirdetéseket felveszik. Ünnepeljünk. A holnap, szent napunk. Kitörölhetet­len hazánk történetéből. A napnál fénye­sebben ragyog és minden igaz magyar lel­két szent ünneplésre buzdítja. Sajnos azon­ban, hogy már a második e magasztos nemzeti ünnepünk olyan, amely nem tud kellően a maga magasztosságával kiemel­kedni és nem tud oly fényes, megható és méltóságteljes ünneppé lenni, mint a közel múltban volUHadi állapotaink előtt minden műhelyben, minden üzletben szegre kerül­tek a szerszámok, meg a hivatalnok is ko­rábban tette le tollát, hogy a szent ünne­pélyben részt vehessen ; ünnepelhessen. Ma azonban ez nem teljesen igy van. A világ- háboru több más egyebekkel együtt eme szent napunkat is homályossá, helyesebben, mint egy nyomottá teszi. Egyik-másik lap­ból még olyan indítványt is olvastam, hogy a holnapi napot ne vegyük tudomásul, ne rendezzünk ünnepélyeket, mert erre a mai komoly napok nem alkalmasak, stb. Én a magam részéről nem találom helyén levő­. A testvérek. — Irta: Krizsán Sándor. — A vörösre pirult kis lövészárok- kályha ba­rátságosan duruzsolt s kellemes melegséggel árasz­totta el az alacsony, primitiven berendezett, kisab- laku födözéket, mélynek ajtaján egy keskeny táb­lácska meglehetős merészséggel hajtogatta ezt a két szót: „Sárika-lak.“ A földbe vert lábú asztalon. vastag gyertya égett, erősen birkózva a súlyos sötétséggel, mely fekete drapériával vonta be nappal a rideg föld­falakat. Egymással áíellenben, a két fal mentén, gyeptégláböl emelt ágyak húzódtak, fölül vastag szalmarétegekkel, mely komisz kincstári pokrócok­kal volt letakarva. Az egyik ágyon szótalan alak feküdt; félig álmodva, félig ébren ahogyan a téti, unalmas lö­vészárok lakói szokták az ólomlábu időt agyonüt­ni. Bizonyára most sem tett másat, mint egyéb­ként: ábrándozott a jövőről, tárgyalt önönmagával, senyeigeit képzeletben azzal, kinek a nevét az ajtó táblácskája oly mosolygóan és titokzatosan emlegette. Menyaszonya volt-e Sárika, vagy sem : azt senki sem tudta. Talán ők maguk sem voltak tisz­tában ezzel a kérdéssel, hisz’ a vihar első orkán­jainak dühöngésekor oly gyorsan kellett válniok, hogy nem juthatott idő még erre is! De, hogy akkor nagyon szerették egymást, az kétségtelen. Othmár, a fiatalarcu, barnahaju kis hadnagy, nek az előbb említett véleményeket, nem találom pedig azért, mert ép a mai napok alkalmasak arra, hogy ne csak ünnepeljünk, hanem lelkesedjünk is. Kétségtelen, hogy ünneplésünk nem lehet oly magasztos és oly lélek emelő mint volt a háború előtt, mert ha körül nézünk, jobbjaink, szerette­ink, és a nemzet gerincét képező ifjaink és élet erős férfiaink hiányzanak, azok ma valamennyien a valódi nagy kötelessé­get teljesitik. Itt-ott Wble vegyül egy- egy gyász is, hol, vagy a szerető csa­ládapát, vagy a dédelgetett ifjút, vagy pedig a hűséges élettársat siratják. Ezek a sajnálatos körülmények minket azonban ün­neplésünkben ne úgy érintessenek és a mai komoly időket ne úgy fogjuk fel, mintha nem volna időszerű ünnepelnünk. Furcsának és hazánkra nézve igen vesze­delmesnek találnám, ha eme vélemények nagyobb arányokban tért foglalnának, mert a végén oda juthatnánk, hogy ott a fron­ton is, ha a kedves bajtárs, ha kedves cimbora a hősi tusában el esik, akkor dob­ja el fegyverét a másik is, mert már a kijött akkor a harctérre : ajkán égett a bucsucsók, szivében rezegtek a búcsúszavak, s azt hitte, hogy ez nagyon sokáig igy marad, igy kel! maradniok ! . . . A másik ágyon, az asztal fölé hajolva, egy egészen gyermekarcu zászlós ült; hosszú hajának fürtjei ráomolnak a homlokára, a gyertya kellemes szint adott lágy arcvonásainak, melyek naivos ö- römöt fejeztek ki. A kis zászlós leveleket, nagyon sok levelet rendezgetett. Passziója volt a levelezés, s ezzel csakugyan elűzte a hosszú napok, lassan múló éjek lomhán pergő perceinek unalmát. Ha pesti újság akadt a kezébe, őt csak az apróhirdetések „Levelezés“ rovata érdekelte. S min­den héten akadt egy-két levelezőtársa, persze min­dig a gyöngébb nem köréből. Az ilyen első be­mutatkozó leveleket nagy kritikával fogadta ha a levélben nem volt helyesírási hiba, — tűzbe került. — Ezt biztosan valami pápaszemes medika, vagy filszoptrina irta ! — mondta ilyenkor. — U- tálom a tudós nőket! S ezzel a levél sorsa meg volt pecsételve. De ha rózsaszín levél jött, ellátva mindazok­kal a kellékekkel, melyek a naiv és nem naiv lá­nyok írásait oly kedvessé teszik, akkor a kis Laci zászlós ujjongott, táncolt, s a friss levéllel szaladt a bátyjához, gyermekes örömmel dicsekedve, hogy milyen „jó fogást“ csinált. — Nem adom száz muszkáért! — mondta cimbora nem él, nem biztat, és nem küzd­het tovább. Nem ! ez nem lehet! Az élet­ben maradt bajtársnak tovább kell küzde­ni, sőt az elesett cimboráért kettőzött erő­vel kell az ellenség sorait ritkítani, támad­ni, hogy ellenségeinket mielőbb legyűrhes­sük és végkép legyőzhessük. Ünne­peljünk tehát, és pedig kettőzött erővel, mert erre ép most van a legalkalmasabb idő, Hiszen itthon vannak gyermekeink, az ifjú nemzedék, akiknek látniok és tudniok kell és meg is kell ismerniük, hogy mi a Haza, a szent Haza, melynek minden gö­röngyéért annyi hősi magyar vér folyt; hogy mi az a március 15, mit jelent ez a dátum a dicső magyar nemzet történetében ! Ünepeljünk tehát lángoló haza szere­tettel, kitörő lelkesedéssel s kiáltsuk egy szívvel, lélekkel: Éljen a haza! Éljen a király! A magyar hajdan és most. Ha nemzelünk ezer éves történetén végig te­kintünk, vörös vonalként húzódik azon keresztül kisebb nagyobb megszaggaíássai a harc, a belvil­bűszkeséggel Othmárnák, a bátyjának. Mert a komoly és ábrándos Othmár hadnagy, meg a kis „ugrifüles“ Laci zászlós, testvérek vol­tak. Három hónappal azelőtt került a Lackó a báty­ja századához. Othmár akkor kézzel- lábbal appe- lált ez ellen. — Kérd más századhoz a beosztásodat! Én nem akarok veled lenni. Nem akarok napról-nap- ra érted reszketni, s nem akarom, hogy te értem reszkess ! Eredj tőlem Laci, ha szeretsz ! ! . . . De a kis Lackó zászlós addig kért, addig könyörgött, mig a bátyját teljesen megpuhitotta. — Othmár, hallgass meg! — imádkozott a bátyjának. — Tudod, mikor a harctérre indultam, mamánk sirt, s ahogy utoljára ölelt és csókolt, csak ennyit mondott: „Lacikám, úgy érzem, nem látlak többé!“ Jó apánk pedig igy búcsúzott:,, I- gyekezz Othmárhoz kerülni. S ha együtt lesztek, kölcsönösen ügyeljetek egymásra !“ . . . Ezt mond­ták, Othmár, s te most nem akarsz velem együtt lenni! Reszketett a hangja a kis zászlósnak; de a vége az lett, hogy összeölelkeztek és együttmaradtak. A kis Laci zászlós sohasem unta a levele­zést, amely pedig napról-napra mind nagyobb a- rányura növekedett. Válaszolt minden sor Írásra, melyet a kiadóhivatalok és hirdetési irodák, az is­meretség és házasságszövés e nagy pókjai, külön­böző álnevek és jeliigék alatt neki kézbesítettek.

Next

/
Thumbnails
Contents