Nagybányai Hírlap, 1916 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1916-02-08 / 6. szám
1916. február 8. nagybanyai hírlap 3. tévedésben leledzenénk, ha azt gondolnék, ha a magyar hadsereg győz és visszajön, az az első napja a békének, mikor visszajön egy nagy megnyilatkozása az uj modern jognak, ha nincs is még a parlament által szenlcsilve, de a szivekben meg- érezve, ha valakinek jár rög, annnak jár, aki azt a vérével öntözte, (Szűnni nem akaró éljenzés és taps.) nincs az a gróf, nincs az a herceg, nincs az a püspök, kinek annyi joga volna az ősi földhöz, a hazai kenyérhez, mint annak a hősnek, aki saját vérével küzdőbe azt ki. (Igaz, úgy \an éljenzés !) Ezek a mi seregeink nem Landsknechlek, nem zsoldosok a középkorban, akik királyunkért harcoltak, mert megfizették őket. itt mindenki harcol a hazáért, amely az övé. (Lelkes éljenzés és taps.) Mikor tehát visszajönnek, akkor azoknak az embereknek élet, kenyér, otthon, boldogulás, szent jogok kellenek, mert a haza az egy absztrakt fogalom, a konkrét valóság az az a ház és az a hon, az egy későbbi alkalmazása a nyelvszokásnak a hazára, hanem az a reális az az otthon. Senkinek sincs hazája, akinek nincs háza, senkinek sincs hona, akinek nincs otthona. Az érzések logikájának nevében mondom ezt és nem irom alá ubibene, ubi patria, de azt követelem ubi patria, ubi bene, (Hosszantartó lelkes éljenzés és taps.) meri nem kívánhatom azt, hogyha hős volt a csatatéren, hogy aki büszkén hordta a királynak uniformisát, hogy azután oly hős legyen, aki koldus rongyokba öltözködik és ha megnézi magát, elpiruljon szégyenében, aki a lövészárokba megállta a helyét dicsőségben. Van azonban még egy érvem, amely bevilágít abba, hogy miért kell tennem, gyógyítanom, oltalmaznom, enyhítenem, szeretném nagyon; dena- gyon. A magyar földön kettősen igaz, hogy a magyar nép tudja ontani vérét, az egész történet végig véres, az nincs tentáva! irva, az vérrel van Írva, amikor magyar történetről van szó. A magyar tudja ontani a vérét, de pocsékolni a vért, azt nem szabad. Önteni, ha kell tengeráradatban, de pocsékolni annak minden csepje bűn. De hát szorongó szívvel nézem ezt a magyar világot. Elszorult szívvel megyek végig a magyar városokon, falukon és eszembe jut, amit egy angol irt, hogy különös ország ez a mienk, amelyben nincsenek városok, úgy nyugat Európai értelemben. Nekünk nincsenek csodálatos palotáink, váraink, emlékeink, kőpiramisaink, amelyekből a múltak géniusza szólna felénk, nekünk nincsenek hatalmas kőrengetegeink, melyekből az áhitat lelke száll reánk, nincsenek árkádjaink, múzeumaink, Mátyás király, Nagy Lajos korából, amelyeknek fenséges boltive- veiben találkoznánk a régi magyar középkor géniuszával. Nekünk még sírjaink sincsenek. Mikor jött egy német ember Székesfehérvárra : Ich will die Königsgräber sehen. — Feleltem : Wir haben Könige, wir haben keine Künigsgräber. Megmutattam, hol volt szent István, szent Imre, IV. Béla, Nagy Lajos sirjának hűlt helye, de nem ott fognak feltámadni a dicsőség feltámadásakor. Ez még a magyar szentekre is igaz ... ha vissza tekint nem leié honját e hazában. Sajátos vértanuk ők és hogyha Eötvös azt mondja: Hellasnak kincse egy szétomló rom, ám tied hazám egy szentelt fájdalom van. Hazám, neked még romod sincs, neked még sirod sincs, neked csak egv szentelt fájdalmad vau. Ha tekintem ezt a magyar történelmet, látom a magyar nép hivatását. Ez a hivatás nem az, hogy az egy nagy nemzet legyen terjedelemben, millió számokban, hanem egy nagy nemzet legyen európai kultúra hivatásában. Azért állíttatott oda arra a mesgyére, ahol találkozója, ütközője legyen a keletnek a nyugattal. Beáliitotta a gondviselés ebbe a medencébe, ahol leszakad az ázsiai förgeteg özönvize, villáma, ráálliiott arra a barázdára, ahol nyugat Európa fölött a cárizmus és a régi török félhold, nem a mostani, belcszokta ereszteni a maga erejét, hogy felszántsa azt, és hogy lerontson mindent. Ha tehát elismerem azt, hogy a magyarságnak nem imperialisztikus álmai vannak és ha elismerem, hogyha a magyar róna tengerre is mutat didnaughtokat sohasem mutat, fel kell ismernem, meg kell győződnöm arról, hogy emberek, itt egy más hivatás van, az a hivatás, hogy ez a magyar vér, hogy folyni tudjon, hát erős nemzetiségben fejtse ki az erejét, hogy áldozni tudjon és állja meg azután a helyét és vívja ki ezeket a nagy harcokat. De minél inkább győződöm meg, hogy ez a magyar hivatása, annál inkább iszonyodom a vérnek pocsékolásától, pazáriásától. Pedig nemcsak harcban folyik a magyarság vére, gondoljanak az amerikai kivándorlásra. Hogy szakad oda a magyar vér. Gondoljanak a gyermekhalandóságra. A gyermekhalandóság statisztikája a borzalom meg- v’lágitását ereszti bele a kuliura mélységeibe. Azért mondom testvérek, hogy műiden árva eg(’*egy szétlocsanó hulláma ennek a magyar vérnek, hogy minden szenvedő ember egy kihaló szikrája ennek a hatalmas nemzeti tűznek, azt az árvát meg kell menteni, hogy szét ne loccsanjon benne a nemzeti hullám, fel kell emelni, kell biztosítani, hogy ki ne hulljon a nemzeti erő nemes tüze, éppen azért azt szerelném, hogy a magyar nemzetnek ez a népmentési mozgalma erőteljes legyen, valami kultusz legyen; szeretném hogyha a lelkek kitü- zesednének, egy prófétai ihlet szállná meg, hogy siessünk, hogy mentsünk, miután e nagy világtörténelmi hivatással bíró nemzetnek viszza kell varázsolnunk mindazokat a nagy áldozatokat, melyet az emberiségért hozunk, szeretném hogyha ebből a népmentésből a magyarság kultusza lenne. Egy gondolatot pendítek meg, mely Magyar- országon főleg-tiz év előtt csendült, vibrált mindnyájunk szivében, akkor megszállt minket valami csodálatos érzés, hogy szeressük a magyarságot és kivirágzóit a hazai föld rögéből egy csodálatos virág és belenőtt a szivünkbe : a tulipán. Ez a tulipán máskor is' nőtt, de meg nem értették, ott díszelgett azon a fiókládán, olt láttuk a szegedi bicskán, de nem értettük a szavát, hogy szeresd a fajodat, szeresd a magyart, mentsd meg, segítsd meg, ne foliyon ki a vére és az ereje, nyúlj a hóna a- lá, munkád a tied, a pénzed a tied, házadat csak úgy tartod meg, ha gazdaságilag erős leszel. Ez volt a magyarság tiz év előtti szeglete. Szégyen- lem magamat, hogy a tulipán elhervadt, ltogy az a szó elnémult, de ma a magyarság szeretete egy más szimbólummal lép elénk, egy más magyar virággal, az árvalányhajjal. — Tiz év előtt tulipán, ma árvalányhaj. — (Hosszantartó éljenzés és taps.) A tulipán elhervadt, az árvalányhaj nem log elhervadni, mert nem tud elhervadni, azért rérnény- lem, hogy a az a régi szeretet most, ha megint tiz év múlva az árvák szeretetében tüzet fog, hogy az nem fog elhervadiú, hogy az a szimbólum a nemzet erőteljes akciójában kivirágozva többé nem fog elhervadni. — Látom azía magyar Hungáriát, amint felvillogtatja kardját, mutatja, hogy nézd, szerettem, de a másik kézben az árvaiányhajszálat lobogtatja felém és azt mondja, szeresd te is, én ott kint dicsőséget hoztam rád, a front mögött dicsőséget hozz te magaddal, nem vérrel, de a vérrel táplálkozó szeretettel, ne felelj, hogy szeretsz, itt egy felelet van : az a tett. — Tégy,ha teszesz, akkor szeretsz, biztositlak, hogy, ahogy azok győztek ott kint, úgy győzni fogunk itt benn,ha nagyon felségesen szeretjük ezt a felséges, áldozni tudó, vérét ontó, de hazáját is megvédő magyar nemzetet. — Szeressünk és győzni fogunk. (Hosszantartó, szűnni nem akaró lelkes éljenzésés taps.) Adakozzunk tehát mi is a helybeli rokkantak javára HÍREK. Visszhang. Ki felhozod a jóra is, Gonoszra is napod : Mindenfelől keresnek most Imák és sóhajok. A földön most az emberek Szivében a félelem. A földön most sok sóhaj száll: Oh Isten légy velem ! A földön most a borzalom Tanítja : hinni kell! S minden jaj egy régi, régi Daliamban olvad el. S mit hajdan az angyalsereg Zengett egy éjjelen, Mint késett visszhang úgy szól, lm’ újra megjelen. Előbb félénken, halkan él, De mindig hangosabb És a sok sóhaj egyre több, Erősebb hangot ad. Szenvedő földi seregek Zengik az éneket. Oh hallgasd meg, óh teljesítsd, Ha hozzád érkezett! Köny, bánat keres benne Téged, „Adj, adj a földnek békességet!“ Kemény Lajos. Kinevezés. Török Antal és M a g y a r Géza had.ipródok, zászlósokká neveztettek ki. Kinevezés. A vallás és közoktatásügyi miniszter Kende Ilonát Alsófernezelyre tanítónőnek nevezte ki. Halálozás. Özv. kisrédei R h é d e y Ferenc- né szül. csicseri Ormós Matild e hó 2-án, 76 éves korában elhunyt. Az elhunytban Börtsök Samu festőművész, anyósát gyászolja. Halálozás. Kiss Pál helybeli postatiszt e hó 6-án, Zilahon lakó szüleinél elhunyt. Adakozás helyi hadsegélyezési célokra. Febr hóra Czárich Ida 10 K. ugyan a helyi rokkantak segítésére 5 koronát s a helyi Vöröskeresztnek 5 K adóit. Lakos Imre, Égly Mihály febr.-ra 5—5 koronái, Nyugtázás. Helybeli állami el. iskoláink tanítóegyesületének tagjai a tanító özvegyek és árvák segítésére f e b r u á rr a 76 K 20 fillért adtak, Ehhez adtak : Lessián János 10 K, Rozsos István 5.32, Czárich Ida, Székely Árpád, 5—5 K Alexy Kornél 4.16, Bozán Péter, Fejes Antal 3.92—392, Bozán Péterné 3.60, Bálryai Ida, Buday Etelka, Fliesz Henriimé, Imre Károly, Steiger Erzsébet 3—3 K, Benedekné, Szaoó Mária 2.62—2.62, Szabó Irén 2.44, Glanzer Malvin 2.32, Hajdú Sándor 2.28, juhász Mária, Szentpéteii Sándorné Homola El Ara, Bodenlosz Irma 2—2 koronát. E 67 K. 20 fillért a „Néptanítók Lapja* országos gyűjtéséhez felküldöttem. Székely Árpád. A második téli háború. Derék harcosaink, akik az első telet a harctéren átélték, ujabbi kényelmetlenség és nélkülözéseknek lesznek kitéve. Módjában áll az otthonvalöknak, hogy hozzájárulhassanak a harctéri élet enyhítésén. Vannak cikkek, melyek kellemesek és hasznosak. Úgy a Ka- iser-féle mell pasztillák katonáink előtt nem isme-
