Nagybányai Hírlap, 1916 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1916-10-10 / 41. szám
.» .V TÁRSADALMI, SZÉPIRODALMI ÉS KÖZGAZDASÁwI HETILAP. Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület Nagybányavidéki Osztályának és a Nagybányai Iparíestületnek Hivatalos Közlönye. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona, félévre 3 korona negyedévre 1.50 korona; egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden kedden 8-ia oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos: Dr. AJTAI NAGY GÁBOR. Lapkiadó Hermes könyvnyomda Nagybányán. Szerkesztőség: Hunyady János-u. 14. sz., hová a lapközlemények küldendők Kiadóhivatal: „Hermes“ könyvnyomda Nagybányán, Dégenfeld-há2bán a cinterem felől, hol az előfizetéseket és hirdetéseket felveszik. Türelem ! Akinek érző szive van, az a világháború nehéz megpróbáltatásait megrázkódtatás nélkül nem viselheti el, mégha külső életviszonyai a legkedvezőbbek volnának is. Csakhogy bizony ma keveseknek a sorsa kedvező. Legtöbbünket erősen sanyargatja a szükség, mely a csiiggedés és életuntság kisértéseit szabadítja reánk. Hiszen elvégre nagyon is érthető, hogy az ember életét bizonyos mértékben befolyásoltatni engedi a sorsától: a szükség rágódik a kedélyen is, elkeseríti az életkedvet és megingatja a gyenge akaraterővel bírókat, ha nem tudnak dacolni a sorssal. A háború kitörése után már az első hónapokban - minden iszonyatossága mellett is — felismerték és hangoztatták annak nagy áldását. A háború — nevel. Hányszor írtak és beszéltek már erről ! Jogosan. Végig alig gondolható, mi mindenre oktatott ez az uj tanítómester. Hogy csak egyet említsünk: táplálkozásunkat illetőleg egészen megváltozott elveket követünk : minő érzelmek fognak meglepni minA kraszniki csata. Irta: Tömörkény István. Pihenőre itthon levő öreg katonák beszélgetnek egy-egy üveg sör mellett. Ä pihenő abban áll, hogy egy kicsit hazajönnek a harctérről s most foglyokat őriznek. Ahhoz képest, ami ott van, pihenőszámba megy az ilyesmi is. Vén írén katonák meg azért vannak itthon, hogy kocsikat, szekereket szedjenek rendbe, fessenek, mázoljanak, jajgassanak, ezeknek meg ez a pihenő. Azután vannak egészen fiatalok is itthon, akik még csak majd ezután mennek el háborús világot látni, öreg ál- lisztek jöttek haza a tanításukra, mint már ez a háborúban szokás. Estefelé aztán, munka ntán a sokféle katona összekeveredik a kisvendéglő asztalai körül, pohár bort inni, falubelivel találkozni. Hirt hallani attól, aki szabadságról jött, üzenetet küldeni azzal, aki szabadságra megy s megosztani egymással a hazulról jött elemózsiát, mint a háborúban szokás. Azután, ahol ennyi katona együtt van, ott hamarosan felüti fejét az üzlet, mert a háborúban ez is szokás. Fölkeresi a sok enmbert a kínálat a bakancsfüzőzsinórtól kezdve a nyoicadcédulás osztálysorsjátékig. Háborús verseket kínálnak, sapka mellé való díszítéseket, nyakbavaló pénzt, noteszt és levelezőlapokat, szép képeset. A másik üzletes fotográfust ajánl, a harmadik a fotográfus mellé olyan mestert, aki fényképet hihetetlen olcsón üveg den harapásnál, ha majd a béke napja mosolyog reánk! De egyre még sem eleinte, hanem csak most tanított meg a háború : a megadó türelemre. Kezdetben mi is, ép úgy, mint ellenségeink, minden megszorításnak készségesen alárendeltük magunkat, hiszen abban a tévhitben voltunk, hogy egy modern háború hosszú ideig nem tarthat. Már az első hónapokban napról-napra vártuk a döntést, reméltük és megjósoltuk a közeli békét. Múltak a hónapok, az esztendők, de a háború csak nem ér véget és még ma sem lehet sejteni, mikor fognak megkondulni a békeharangok. Mert noha mi és szövetségeseink szilárdan meg vannak győződve arról, hogy ellenségeinknek megsemmisítésünkre irányuló szándéka sohasem fog sikerülni, ők mégis még mindig abban bíznak, hogy bennünket lealázó béke elfogadására fognak kényszerithetni. Azért a mi jelszavunk itthqn ugyanaz, ami a fronton levő katonáinké : tovább harcolni ! Ezért szükséges a türelem és minél tovább tart a háború, annál kevésbé nélkülözhetjük. Teljesen hasztalan és elhibáalá rámázza, de hátulról még be is ragasztja, hogy nem megy belé a por. — No az okos dolog — véli egy katoua —' ha a por legalább a fényképünkbe nem mén bele. Mert úgyis mönt ölég a tavaly nyáron a Szerbiába. Ilyen tréfás megjegyzések hallhatók: A puc- pomádét kinevetik, hogy hát még mit nem, majd meg a gombot is pucoljuk. Régi világbeli katonaság volt az, mikor még a gombot is olyan fényesre pucolták, hogy a légymadár is lecsússzon róla. Az osztálysorsjátékost biztatják, högy bizonyosan vesznek tőle, de majd csak akkor hozza elő a cédulát, ha már nyert. — Hát csak nem vagyok bolond, akkor eladni, — mondja a mozgó keres kedő — mikor már nyert. — Hát mink mőg — mondják a katonák — nem vagyunk bolondok addig mögvönni, amig még nem nyert. így évődnek. Egy ember azt kérdezi, hogy a fényképen rajta lesz-e a füléből az a darab is, ami valahol a Balkánon „levickolódott róla“. A fotográfusi ügynök Ígéri, hogyakár két akkorát is csinálnak hozzá. Akkor jön egy kalapos kisasszony, szép háborús képeket árul. Nagyon szép képek, tanácsos mindenkinek venni belőlük egyet emlékül, hogy otthon is legyen és nagyon szépen, olcsón rámázzák a Karik-ulcában és papírral hátulról be is ragasztják, hogy a por ne menjen bele. zott igyekvése a megbilincselt oroszlánnak, hogy eszeveszett handabandazással széjjel- szakitsa a láncokat. Nagyon balga a gyáva, ha például zivatar alkalmával izgatott, elkeseredett, ha a beteg harangjában dühöng. Ép oly kevésbé használ, ha az ember most türelmetlenkedik. A háború '— egyszer szabadjára eresztve — a maga törvénye szerint száguld tovább mint a vihar, — egyes ember fel nem tartóztathatja. Nincs most más tennivaló, mint elszenvedni a háborút és tűrnie kell mindenkinek, mert ez ma valamennyiünk sorsa. Az egyes ember ellene nem tehet semmit. Ezzel azonban nem akarjuk mondani azt, hogy a külső kényszer előtt nembá- nomsággal, akarat nélkül meg kell hajolnunk. Ellenkezőleg, nem csak jogunk, de kötelességünk is, hogy a nagy szükségben a neküuk legkedvezőbb helyzetbe jutni törekedjünk. Büszkeségünket kell lelni abban, hogy nem engedjük magunkat összezúzni. Ha nagyon nyomasztó a szükség, nem szabad előtte térdre roskadni, hanem össze kell szednünk minden erőnket, hogy szembe szállhassunk vele. Ha zord, ha világot A kisasszony nagy táblában viszi a képeket, az egyik kezével a vállán támasztja a táblát, a másik kezével pergeti a képeket. Huszonöt-harminc év előtt félosztrák-félolasz mosolygós, nagyszakállu krajnaiak hordozták igy az olajnyomásu képeket, azután az elmúlt s megint föltámadt e szokás, mert a háború mindent föltámaszt, csak az elesetteket nem birja föltámasztani. Mondja a kisasszony az öreg vendéglősnek: — Itt egy szép Ferenc József és egy szép Vilmos, vegye meg, bácsi, ez nagyon ízléses most a vendéglőkben. A bácsi mutat a falra: Ott vannak már régön. A király már nagyon régön, a Vilmos mög mindjárt azóta, hogy a háború kiütött . . . Ugyan már az is régön volt . . Mondják fejbólintva az öreg katonák: — Bizony régön kezdtük meg a táncot. Némely részünk már el is felejti, hogy civil volt valaha. A kalapos kisasszony szokva van mán a beszédekhez, csak pergeti tovább a képeket. Ez a Belgrád ostroma, ez a valjevói ütközet, ez Szend- rő várának diadalmas védelme . . . Egy őrmester beszól: — Nézzük. — Tessék, — nyújtja át a kisasszony, ez a valóságos kraszniki csata. A katona kissé eltartva magától a képet nézi.
