Nagybányai Hírlap, 1915 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1915-09-28 / 39. szám
•* TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület Nagybányavidéki Osztályának és a Nagybányai Ipartestületnek Hivatalos Közlönye. Előfizetési árak : Egé.sz évre 6 korona, félévre 3 korona negyedévre 1.50 korona; egy szám ára 12 fillér. Megjelenik minden kedden 8-12 oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos : (Ir. AJTAI NAGY GÁBOR. Fó'nmnkatárs RÉVAI KÁROLY. Szerkesztőség:: Huuyady János-u. 14. sz., hová a lapközlemények küldendői. Kiadóhivatal: „Hermes“ könyvnyomda Nagybányán, Hid-utca (Say-h^z ------------ hol az előfizetések és hirdetések fölvétele eszközöltetik. -----------Va ré legiones redde! Varus, add vissza légióimat! Augusztus császár e szenvedélyes felkiáltása megrázta annak idején a magas szenátust. A- mikor a minden oroszok cárja pár nap e- lőtt e szavakkal fordult tulajdon véréhez, Nikolavejics Miklóshoz, alaítvalóinak észre- kellett venniük, hogy e pillanatokban egy katasztrofális bukás veti előre árnyékát. Az orosz légiók a Kárpátok lejtőin, Galícia és Lengyelország mezőin feküsznek halálos csöndben és az, aki halálba kergette őket most a Kaukázusban rendez hekatom- bákat. Add vissza légióimat! Az orosz anyák azért szültek, hogy legyen mit felhajtani a népek nagy vágóhidjára ; az orosz leányok azért szerettek, hogy megtanuljanak most gyűlölni vakságot, szertelenséget, cári és nagyhercegi korlátoltságot. Az ősz senatorok hajdan sírva tekintettek föl a siró Augusztusra, s mi is, bár lelkünket égő fájdalom üli meg saját vérünk hullásán, mégis megdöbbenve szemléljük az orosz nemzeti fájdalomnak ez elemi kitörését. Ez a felszólítás nekünk a diadalt, az életet — nekik a bukást jelenti minden nyomorúságával. A nemzeti létért folytatott gigászi küzdelemben megállottuk helyünket, ellenfelünk már ingadozik Nekünk még arra is van erőnk, hogy ellenfelünk fájdalmát meglássuk, s megadással levonjuk azt a következést, hogy az embernek nem is volt, de nem is lesz nagyobb ellensége az embernél. Emberek és népek utjai keresztezik egymást. Az a küzdelem, mit eddig kicsiben vívtunk a létért, most impozáns mértéket öltött. Válaszúton járunk, vérben fürdünk, hogy megifjodjunk. Elkeseredett kíméletlen küzdelem a kiválasztott szépség elfogadó pillantásáért, a kenyérért, tudásért, szóval a létért. E művészet legmagasabb tökélyre ugyancsak angol mesterek kezei között jutott. Most azt hirdetik, hogy — mert a személyes tülekedés fölöttébb kellemetlen — jobb ha más küzd értünk. Redde legiones ! Ha ez a kiáltás elhat a Kaukáuzus- ba, el kell hasson AlbiontÜá is. Hirdessük nyíltan : nem óhajtunk ez úttal angol mesterekre hallgatni. Felvettük a keztyüt. Kül- detésszerüleg sújtunk le azokra a népekre, melyek könnyelműen kihívták maguk ellen a végzetet. A gyöngy fényét a kagyló fájdalmas vajúdása közben nyeri. Ilyen próbákban, mint aminők a mieink, telik meg a nemzeti öntudat élő és ható erővel. Sokat kell szenvednünk, hogy megtudjuk minő komoly realitások feküsznek eme fogalmakban haza, becsület, családi tűzhely. Véres adót kell a halálnak fizetnünk, hogy élhessünk. Ki tehet róla, hogy emberi, ö- rök tragikumunk az, hogy az élet a maga gazdag tartalmával, minden mélységével halálon át fakad, s hogy két szerető szív teremtő összedobbanása újra meg újra csak halált nemez. Amíg a színek tarka, bántó össze-visz- szaságban hevernek a művész palettáján, addig semmit sem jelentenek. Amint azonban átvillan rajtok a gondolat teremtő ereje, amikor igazi helyökre kerülnek, a vásznán, olyan élettel teljesülnek meg, mit többé nem percekkel és órákkal mérünk. Nem fönséges dolog-e látni, hogy egy óriási nemzettestnek minden paránya a helyén áll, az ifjú és férfi meghal, matróna, delnő és leány sebek fölé hajolnak, emésztő lázt engesztelnek s a gyermekek csillogó szemekkel szívják magukba a nagy napok levegőjét. A nem múló élet mámora öli meg a lelkeket. Nincs itt szó félelmekről, siránkozásról. Mindenki azt teszi, amit tennie kell, ami reá, épen reá vár. Az egyik meghal, a másik életet ad, az egyik sebet oszt, a másik kötöz, az egyik irányit, a AJíAGYBÁNYAi HÍRLAP“TÁRCÁJA A kis árva. Amikor Dorselt népfelkelő a tábortűznél vagy a lövészárokban, amelyben hetekig feküdtek, az asszonyokról vagy gyermekeikről beszélt, jóságos arcvonásai mindig hirtelen elkomolyodtak. Tudták hogy nős ember, de hogy mi háborog lelke mélyén, senki sem sejtette. Egy este, mikor ismét feleségekről és gyermekekről esett a szó, a szófukar népfőlkelő, aki a polgári életben magánhivatalnok volt, feltárta lelkét bajtársai előtt : — Az olyan asszonyok, akiknek nincs gyermekük, sohase lehetnek boldogok, — igy szólt, mélyen felsóhajtva. — Hát neked nincs gyermeked ? — Volt, de meghalt három éves korában. Gyönyörű kis leány volt! Nehézkesen, tompán hangzottak e szavak ajkáról, miközben szép, kék szemei a levegőbe meredtek, mintha elmúlt ^időkben, vagy a távoli hazában kalandoznának. Mindnyájan hallgattak, csupán egy szólalt meg közülük, aki elmondta, hogy már két gyermeke meghalt, de négy még életben van. —j Akkor nem is értheted az én helyzetemet, j — mondta Dorselt. — Ha az ember évekig vár a gyermekre és nem jön, mert az asszony törékeny és gyenge, és aztán egy napon mégis megjön, mint az égből leszállt angyal, milyen öröm, milyen boldogság ez a férfira, de különösen az asszonyra nézve. Megfiatalodik, boldog, csupa é- let és csupa erő ! Aztán . . . egy napon mindennek vége van . . . Hangja megtört, feltápászkodott helyéről és kiment a szabad levegőre lélegzetet venni és . . . felejteni. Néhány héttel később Kelefporoszország felé vonultak, ahol az oroszok betörtek. Közvetlenül a határon megostromollak egy falut, amelyikből a lakók régen elmenekültek, de azért minden házat külön kellett a védő ellenség kezéből kiverekedni. A szurony- és fegyverharc után Dorselt csapata, mint tartalék hátiamaradt és a népfölkelő néhány bajtársával együtt belépett a faluvégi házba, amelyik még elég jó karban volt. Legnagyobb örömükre, a meleg tűzhelyen frissen készített ételeket találtak és mikor éppen falatozni kezdtek, valahonnan halk, finom sirás hallattszott. — Ez gyermeksirás ! — mondta az egyik altiszt. Dorselt szemei különös fényben ragyoglak, mikor helyéről fölemelkedve, igy szólt: Mindjárt .utána nézek. A hang irányában végigtapogatózott a tornácon, amig a pinceajtóhoz eljutott. Az ajtó zárva volt. Dorselt erőszakosan feltörte, lement a pincébe és ott egy láda mögött, kockás párnába kötött egyéves, szőke gyermeket talált, aki a katona láttára még kegyetlenebből kezdett sírni. Dorselt gyengéden karjaiba vette, himbálta és csititására halk nótákat dalolgatott nt ki, azután fölvitte a pajtásaihoz, akik mind egyszerre fölpattantak és a gyereket ki akarták venni kezéből hogy ők is ringathassák karjaikon. — Ugyan mi jut eszetekbe ? Azt akarjátok, hogy megint sírni kezdjen ? Nézzétek csak, engem már egészen megszokott.
