Nagybányai Hírlap, 1915 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1915-09-28 / 39. szám
2. NAGYBÁNYAI HÍRLAP 1915. szeptember 28. másik engedelmeskedik, de mindenki a helyén áll. Bizony ez a nemzet élni fog. Redde legiónes ! Az orosz fájdalom e- me kitörése úgy hallszik hozzánk, miként egy mélységből fölfelé törő „De profun- dis“, elérkezendő századokba belezugó halotti ima, melyre az orosz anyák soha sem kapnak feleletet. A félelem. A félelem hitványabb, alsóbbrendű érzés, mint a gyűlölet, vagy a düh és békésebb időkben kedvünk lelik benne, ha kigunyolhatjuk és megbélyegezhetjük. De ma nincs szó róla ; a dicsőség és harci erény napja süt vén Európa homlokára és a mi és szövetségeseink ifjú és öreg katonái a bátorságnak ragyogó példáit adják, olyan hallatlanul'nagyszerű példáit, hogy úgy beszélünk a félelmekről, mint valami elfelejtett régi emlékről. Annyit hallunk a bátorságról, hogy eszünkbe kell jutnia a félelemnek, melyről annyi nagyszerűt és érdekeset mond a tudomány, mesél a legenda, alkot a művészet. A félelem arca csúnya és mégis jó, hogy körülöttünk sürög-forog, mert megóv sok bajtól. Aztán nyulak, őzek sem lennének nélküle, Elrebesgeti őket és a legkisebb zajra futásnak erednek. Jól is teszik, más eszközük nincs a védelemre és ha a félelem, a gyávásag nem lenne, réges-rég eltűntek volna már a föld sziliéről. Olt, ahol ellenség nincs, a félelmet sem ismerik az állatok. Az északi sarkon a vadász kézzel foghatja össze a pingvineket, a szemők sem rezzen meg, amikor íeléjök tart. Az ember gyönyörű felsőbbsége az állat felett az öntudat. Le bírja győzni magán a félelem akarattalan mozdulatait is, parancsol erejének és izmainak és élő bizonyság, hogy a harcos lélek ura a testnek. Ez a bátorság. A bátorság nem egyforma. Vannak olyan bátrak, akik félnek, vannak olyanok, kik a félelmet nem ismerik. Azoknak a bátorsága, akik félnek, a legcsodálatosabb. Tudja, hogy hull a golyózápor, a gránátok robbannak, körülötte hullanak az emberek, megjelenik előtte a borzalmas halál ; övéit látja gyászban, mellén tátong a rettenetes seb, melyen megalvadt a vér; hidegveriték ül homlokára, ereiben a vér megfagy; lábai reszketnek — és megy előre mégis, neki a vésznek, szembe a borzalommal, mint Turenne, a francia marsall Salzbachnál, aki rohamra vezetve csapatait, igy beszélt önmagához : — Reszketsz, Turenne? Még jobban reszketnél, ha tudnád, hová vezetlek ! Mennyivel könnyebb a halál azoknak a bátraknak, akik nem félnek ! Azoknak, akiknek nem kell önmagukat legyőzniök, hogy az ellenséggel szembenézzenek — és kacagják a veszélyt. Úgy j mennek a csatába virágosán, virágos kedvvel, mint a lakziba. Pedig tudják, hová mennek és e- zek a legbátrabbak is csak akkor rettennek meg, ha soha nem hallott ismeretlen veszélylyel találják szembe magukat. Akkor, de csak akkor, ők is megtudják mi a félelem. A római légiók sorai megrendültek, mikor először látták Hannibál afrikai elefántjait. A megszokás a félelem megölője . . . A szegény könnyen megriadó lovak már a második ütközetben áHjak az ágyú- és puska- tüzet. Az ember nehezebben szokja meg a félelmet, mert képzelete növeli a valóság borzalmait. De mikor már megszokta, nem ismeri többé: És ak kor már csak egyetlen egy dologtól fél : nehogy | újra féljen, mert félni a legnagyobb szenvedés. A félelem hitvány érzés, de csak akkor, ha j hiányzik az akarat a félelem legyőzésére. A tudomány nem ismer gyávát, vagy bátrat csak erős és | gyönge idegrendszert. Az etika mégis konciliáns, mert kalapot eiiiel az erős akarat, mint erény előtt, j Aki ismeri a célt, mely felé törtet és akarni tud, I az legyőzi a félelmet. De van olyan félelem, melyet semmiféle emberi akarat le nem győzhet és | ilyenkor a belső küzdelmet fizikai összeomlás követi. Ezek a szegény, reszkető kezű, percek alatt megvénült katonák is igazi hősök, akik a benső küzdelemben, melyet akaratuk vívott gyönge ideg- rendszerükkel elvéreztek . . . Nincs olyan félő gyáva, aki akarna . . - Az akaratnélküliek félelme alávaló, mert az akarattalan ember önmagában is mindig hitvány és százszorosán az, ha a kötelességtudás, a szolidaritás sem i ébreszti fel benne az akarást . . . De a gyermek meghazudtolta, mert torkasza- kadtából újra sírni kezdett. — Ember, hát nem látod, hogy a szegény féreg éhes ? — kiáltotta szemrehányóan az altiszt. Dorselt óvatosan egy székre fektette a gyermeket, zsebkendője, végéből cuclit csinált, belemártogatta cukrozott tejbe és a kis éhes farkasnak a szájába dugta, mire a gyermek azonnal elhallgatott. . Nemsokára gyülekezőt fújtak és a katonák kirohantak az u'-cára. Dorselt gondosan ágyat készített a gyermeknek székéből, aztán ő is kiballa- gott bajtársai után. A távolból időnkint ágyudörgés és gépfegyverek kattogása hallatszott. Kiadták a parancsot, hogy az ezred egy része itt marad tartalékban, a másik része pedig a legközelebbi faluban lesz beszállásolva, Minden századból kijelöltek néhány embert a foglyok elszállítására és őrizetére. Dorselt feszesen tisztelegve a kapitány elé állt és arra kérte, hogy ossza be a foglyokat szállítók csoportjába. — Mi az, Dorselt ? Maga talán beteg ? — kérdezte a kapitány. — Nem vagyok beteg kapitány ur, de sze- j retnék ... a gyermekről gondoskodni . . . hebegte zavartan a népfelkelő. — Miféle gyermekről ? — Amelyiket találtam. És elmondta a történetet, megtoldva azzal, hogy miután gyermekük nincs, hát szeretné ezt a feleségének hazaküldeni. A kapitány eleinte mosolygott, de altán elkomolyodott és szemeit töriilgetve mondta : — Nem bánom hát, ha ezzel magának örömet szerezhetek. A transzport délután indul, de addig jó lenne, ha a gyermek szülei után tudakozódna, hátha még van itt valaki, aki felvilágosítást adhatna róluk Dorselt meg is fogadta a tanácsot és a falubeli öregemberektől megtudta, hogy az oroszok a gyermek szüleit meggyilkolták, mert az atya vonakodott szomszédainak búvóhelyét elárulni. A kapitány maga is érdeklődött a kis árva iránt és tekintélyes összeggel járult a nevelési költségekhez. Azonkívül elrendelte, hogy Dorselt ne a foglyokkal, hanem a sebesült-Eanszporttal induljon útnak, a legközelebbi vasúti állomásig, onnan pedig tovább Königsbergbe. Königsbergben két napig tartózkodtak, ott Dorselt átadta a gyermeket egy ápolónövérnek, a- ki a legközelebbi sebesültvonattal Berlinbe fog uA gyáva fél, mert önmagát félti és nem ismeri az akarást; a bátor sohasem fél csak a félelemtől és még akkor is tenni akar, mikor reszkető ajakkal, elszorult lélegzettel a félelem letiporta. Jókai, aki az angyali és ördögi erényeket shakespeare-i erővel festi, a pálmát a félő bátornak nyújtja: — Könnyű annak meghalni, aki bátor. De micsoda heroizmus kell ahhoz, hogy a gyönge, gyermekarcu, reszkető és nyulszivü nemes lélek nekimenjen a halálnak önszántából, mikor a gyávák képzele'e borzalmasabbá festi szemében az elmúlást mindennél ... Horsiiányrenílelef az utazási ipoluányró!. A hivatalos lap közli a belügyminiszter egy rendeletét, amely részletes tájékozást ad arról, hogy a hadműveleti területeken belül és kiviil minő igazolványokkal lehet utazni. A hadműveleti területen igazoló okmányul szolgálnak köztisztviselőknél,, képviselőknél és főrendeKnél az arcképes vasúti igazolványok, más személyeknél az útlevelek, vagy pedig az elsőfokú rendőrhatóság állal kiállított magyar és német szövegű igazolójegyek. Az igazolójegy kiállításáért dijat szedni nem szabad, csak bélyegilletéket kell fizetni, cselédeknél 30 fillért, egyéb személyeknél 2 koron Vt. Ezek az igazolványok a hadi menetrend szerint közlekedő postavonatokon érvényesek. A rendelet megkülömbözteti a külső és a belső hadműveleti területet. Hogy melyik vármegye vagy országrész tartozik, a külső vagy belső hadműveleti terephez, azt a belügyminiszter teszi időről időre közzé. A külső hadműveleti terület határvonalain belül a személyforgalom nem esik ! korlátozás alá. A külső hadműveleti terület határ- vonalainak átlépésére azonban az igazolójegy csak j abban az esetben érvényes, hogy ha a rendőrhatóság az igazolójegyen az utazás célját feltüntette és arra a következő záradékot vezette: „érvényes külső hadműveleti terület határvonalainak átlépésére.“ A belső hadműveleti területen csak azok utazhatnak, akik igazolják, vagy gazda- | sági, mezőgazdasági, vagy ipari termelés céljából, j Vagy fontos és halasztást nem tűrő családi okoktazni. Megfogadtatta becsületszóra á nővérrel, hogy Berlinbe érkezve, személyesen felkeresi egy közeli I városkában lakó feleségét és átadja neki a gyermeket. A levelet, címet, valamint a gyermek ne- j vét és származását előbb sajátkezüleg bevarrta a párnába. Azután visszatért ezredéhez, mely még mindig tartalékban volt. Az első őrjáratban kiküld- j ték, ahol egy ellenséges golyó fején találta és megölte. A kapitány sajátkezüleg irt levélben értesi— | tette a népfölkelő feleségét férje haláláról s az asszony, aki a gyermekről semmit sem tudott, tompa fájdalmában eltöprengett a kapitány levelének utolsó mondatán, mely igy hangzott: „Idővel majd erős vigaszt talál férjének utolsó, szent hagyatékában.“ Mi lehet az a hagyaték ? Bizonyosan a búcsúlevél, az utolsó üdvözlet, amelyet valamelyik bajtársával fog küldeni. Keserű és szomorú vigasztalás ! Szülei, testvérei, rokonai nincsenek, egyetlen gyermekétől is megfosztotta az ég, mit keressen hát ő még itt az életben ? Amint igy eltöprengett, észre sem vette, hogy az ápoló nővér belépett és magával hozván a gyermeket előadta jövetelének célját. — Hoztam egy kis összeget is, amelyet a
