Nagybányai Hírlap, 1915 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1915-06-29 / 26. szám
1915. junius 29. 2. NAGYBÁNYAI HÍRLAP át fud'ink esni a magunk erejéből, annál jobb. És hála a magyarok Istenének, alapos a reménység, hogy ebből a hideglelésszerü bajunkból is hamarosan kifogunk gyógyulni. A hálás, becsületes, hűséges magyar föld a- célos búzával fizet nemsokára azoknak és azok családjainak, akik egy keserves télen át vassal, vérrel védték a Kárpátok bérces átjáróit, nehogy egy újabb tatárjárás dúlja fel és pusztítsa el az «szi és tavaszi vetések nyári reménységeit. A hálás hazai anyaföld azt mondja : ti meg- védtetek engem a kozákhordák csizmája taposásaitól, én eltakarlak benneteket és eltáplálom az itt- honmaradtaitokat. Közel az aratás a hazai rónákon és talán közel az aratás a csatamezőkön is. Akárhogy lesz, egy bizonyos : lesz. búza kenyér. Akik vetettek, arathatnak. Boldog Magyar - ország azokhoz az országokhoz képest, ahol nem is vethettek, nem is arathatnak. Ahol csak a ha- . Iái kaszája aratott. Például Galíciában. De Magyarországon most már lesz buzakenyér. És éppen azért, mert itt lesz, emberies érzéssel gondoljunk azokra is, akiknek nem lesz. És okos megfontolással gondoljunk magunkra is, hogy am' lesz, ei ne fogyjon. Be kell osztanunk az Isten áldását úgy, hogy jusson és maradjon is. Amiképpen a bibliai korszakban a hét bő esztendő terméseit beosztotta a pátriárka a hét szűk esztendőre is. Ezt kel! tennünk nekünk is. Itt nálunk emberi számítás szerint legfőlebb még csak egy s/.iik esztendőről lehet szó. El kell tartanunk katonáinkat. Mert ez az első. Gondolnunk kel! magunkra és családainkra. De nem szabad megfeledkeznünk a szövetségeseinkről sem. Akiknek Ausztriában nem termett, mert sok helyen nem is vethettek, azoknak adnunk kell abból, ami nekünk fölösleges. Arra kell törekednünk, hogy ellenségeink ebben se vegyenek erőt rajtunk, Mert jól tudjuk, hogy ellenünk való gyalázatos hadviselésüknek mi az egyik célja: ki akarnak bennünket éheztetni. Hát nem fognak kiéheztetni. Sém minket, sem szövetségeseinket. Nemcsakhogy nem fognak kiéheztetni, hanem úgy élünk, hogy lesz buzakenyerünk is. Ehhez csak az kell, hogy okosan be tudjuk osztani az Isten áldását, a hálás, becsületes, hűséges magyar föld ez idei — nem is bőséges, de legalább jó — közép — termését. Az okosságnak ebben az elrendezkedésében nagy segítségére lesz a magyar társadalomnak a kormány is, mely mint halljuk, bölcs előrelátással gondoskodik arról, hogy az-idei termést a közfogyasztás számára akként biztosítsa, hogy a kenyér- és lisztszükséglet országosan arányos kielégítést nyerjen. Mégpedig akképpen, hogy legyen elegendő fözölisztünk is, meg legyen — buzakenyerünk is. Ennek a beosztásnak kiszámítására, véghezvitelére központi szervezetet létesít a kormány. A nagy cél, a közügy, a közérdek szempontjából ajánljuk: támogassa mindenki ezt a központi szervezetet. Higyjen neki, bízzék benne és tegye azt, amit az jónak javai. Mert csak igy ! lesz aratástól, jövő aratásig — buzakenyerünk. Háborús esetek. Alku a lövészárokban. Ritkán esik szó a derék tiszíiszolgákról, noha — dacára a katonáéknál viselt utolsó foglalkozásukról — a magyar vitézség náluk sem tagadja meg magát. Még a Mocsvába viselt harcok idején történt, október derekán, a pricinovici lövészárkokban. A szereplő egy 68-ik gyalogezredbeli főhadnagy tís7tiszolgája . . , Mihály, amolyan erős, termetes, szolnoki fiú, aki sehogyan sem tudott belenyugodni abba, hogy a mostani vérzivataros időben tisztiszolgának osztották be őt. Minden áron részt akart venni a nagy harcokban, de bár- j mennyire is kérlelte főhadnagyát, bizony mégse j került fegyver a kezeibe. Végül is, egy ködös, reggeli csatában a mi tisztiszolgánk mégis meg- sokalta a dolgot és kereket oldott a főhadnagy födözékéből, amelyben harcok dulása közben, tér- ! mészetesen mindig egyedül volt Az összekötő futoárkon át, ment előre a lövészárokba, óvatosan odacsuszott a lőrésekhez, ahol az elhelyezett puskák javában tüzeltek az ellenségre s ott guggolt a harcoló bakák mögött és folyton növekvő irigykedéssel leste a vitézségüket. De . . . Mihály nem elégedett ám meg a csatázás szemlélésével, hanem oldalba löki az előtte tüzelő bakát: — Koma ! — mondja szépen, alázatosan kérlelve — engedd hát meg, hogy a helyeden legyek . . . Csak két percre add át a puskádat. A ’-"k? látra se figyel, tovább megmarad tüzelő állásában s csupán a fogai között morogja vizsza : . , . Mihály nem érti meg, nem érzi át a tagadó választ. Hogy is értené meg, hogy is é- rezné át, hiszen még soha sem volt tulajdonában egy valóságos lőrés, amihez úgy ragaszkodnak a mi melegszívű, csodálatos lelkű magyar bakáink, ott künn a harctéren. A lőrés mindene a,, magyar katonának, hiszen heteket tölt el mellette s ezen idő alatt csupán azon a pár centiméteres lyukon át nézi a világot, hát hogyne szeretné meg?! Még ki is csinosítja a környékét: oda helyezi a felesége, a gyermekei képét, melléje a- kasztja a cifra dohányos tarisznyáját, a pipáját s lassanként úgy megszokja ezt az ő „világát", hogy szinte ösztönszerü hűséggel ragaszkodik hozzá. Ám az elutasított tisztiszolga tovább megyen, de minden baka egyformán érez és a jó . . . Mihály mindenütt elutasításra talál. Végül azonban mégis csak szerencséje akadt, igaz ugyan, hogy akkor már könyörgésre fogta a dolgot. Bár ropog a puskatüz, az utolsó megszólított nem hagyja válasz nélkül a legény könyörgését, hanem anélkül, hogy hátranézne, lövöldözés közbe kérdi tőle : — Osztég minek akarsz mindenáron közibünk állni? Hiszen a halál fia lehetsz minden pillanatban ? — Ne busulj miatta koma, — ragadja meg a szót Mihályunk, örülve annak, hogy itt az elutasító válasz helyett szóba elegyednek vele — bármi legyen is jövő sorsom, mán addig nem nyugszom, míg nem lőhetek a szerbekre. Aztán, hogy nagyobb hatása legyen elhatározó szavainak, még önérzetesen odamondja ; — Tudod, röstelném a falubeliektől, ha én csak baj nélkül csúsznám át ezt a háborút. Mert hát h’jába, a „pucéros“ nagy szégyön otthon ! , A tüzelő baka nem szól semmit. Hagyja Mihály komát repeső szívvel reménykedni, aztán megköszörüli a torkát és megint csak a hátrané- zés elkerülésével mondja : — Nó jó, baj'árs, két hatosért egy percre átengedem a helyemet! — Ejnye szent ucse ! — gondolja magában a vitézségre vágyakozó legény hát két hatost „reszkérozzon“ a hősiességért? Nem ! És alkudozni kezd. Az alkunak meg is lett az eredménye, mert a végén egy hatosba állapodtak meg. befolyásolná vitézeink lelkesedését, akik bátor halálmegvetéssel rohannak a tüzbe, ezer poklokon keresztül. Az asztaltársak némán hallgatták az öreg ur szavait, csak barázdás arcukon tükröződött vissza a mély hatás, amelyet a gyászbaborult ősz atya szavait kelteitek Senkisem beszélt többet a hős halottról, már csak azért sem, hogy ne tépjék fel a heggedésnek induló friss sebet és ne emlékeztessék az atyát fájdalmas veszteségére . . . Egy estén aztán a bankigazgató is elmaradt a társaságból. Másnap fekete keretű gyászjelentést olvastak a lapban, amelyben a bankdirektor fia halálát hírül adja : „Büszkeségünk, örömünk és mindenünk volt 1“ . .. . Másnap este azonban a bankigazgató ismét megjelent. Az asztaltársak néma részvéttel fogtak Vele kezet. — Az egyetlen fiam volt, — válaszolta a kérdezősködőknek. Azóta hetek múltak s a hat asztaltárs tnin- tien este pontosan találkozott. A régi szokásukon semmi sem változott. Csak a négy asztaltárs tekintett olykor szomorú részvétté! a másik kettőre akik vérrel áldoztak a haza szent oltárán. Vájjon milyen érzelmek hul!ámzana1< lelkűkben, amikor fátyolozott szemekkel maguk elé remengenek ? Újabban Rendant ismét kimaradt egy héten kétszer. Az asztaltársak megdöbbentek. Tehát csakugyan igaz ? Másik két fiát is elvesztette . . . i- lyen rövid idő alatt. Mikor újra megjelent közöttük, arca teljesen elvesztette régi frisseségét, de ajkáróf egy panaszos szó sem hangzott el ... . Szent fájdalommal némán viselte sorsát . . . E- gyike volt ama csöndes hősöknek, amilyenekkel most, a véres napokban sűrűn találkozunk . . . . * A nyárilak ajtaján egy anyóka kopogtat. A cseléd távollétében az úrnő maga bocsátotta be. — Mosni akar nállam ? Azt hiszem, hogy j erre már túlságosan öreg és nem birja el a nehéz munkát. Talán más módon is segíthetnék helyzetén ? — Igaz, hogy megöregedtem, de azért még tudok dQlgozni. Ha munkát kegyeskedik adni, akkor éppen elég jót tett velem. Azután elmondta az anyóka, hogy miért keresi a munkát. Fia, aki öreg anyját és beteg atyját eltartotta, elesett a háborúban. Élni pedig kell ... az alamizsna-segély nem biztosítja a kenyeret. Forduljon a hadsegélyző-bizottsághoz, ott bizonyosan enyhítenek nyomorukon . . . — Azt nem szívesen teszem, amig dolgozni tudok. Az a pénz maradjon meg azoknak, akik már teljesen munkaképtelenek . . Azután az én szegény fiam csak hazafias és emberi kötelességét teljesítette, mint sok más vitéz bajtársa , . . Az anyóka köténye mögé rejtette könyeit és csendes hősként palástolta feltörő fájdalmát . . . * — Rudolf még most sem irt ? — kérdezte a sápadt,, beteg asszony, aki a fehér párnák közül nehézkesen fölemelkedett. Kérdőleg tekintett anyjára, aki az ablak közelében ült és kitekintett a felhős égboltozatra. — Még nem irt, de azért ne veszítsd el reménységedet, édes leányom. A beteg asszony fáradtan visszahanyatlott párnái közé. Kebléből görcsös zokogás tört elő. Az anya vissza fojtotta fájdalmát és részvéttel hajolt leánya főié : — Nyugodjál meg édes szivem. Meglátod,, hogy azonnal írni fog, mihelyt ideje engedi! — De hátha már nem is él! — kiáltotta kétségbeesetten a szerencsétlen beteg asslony. Majd erőt vett magán és fuldokolva kérdezte : — Anyám, mindig pontosan átnézted a
