Nagybányai Hírlap, 1915 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1915-04-20 / 16. szám

TÁRSADALMI ÉS SZÍJPinODALMI HETILAP.

Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület Nagybánya vidéki Osztályának és a Nagybányai Ipartestületnek Hivatalos Közlönye.

Előfizetési árak : Egész évre S korona, félévre 3 korona negyedévre 1.50 korona; egy szám ára 12 fillér. Megjelenik minden kedden 8 — 12 oldal terjedelemben.

Felelős szerkesztő-tulajdonos : Dr. AJTA! «AGY GÁBOR.

Kőf un ka társ

RÉVAI KÁROLY.

Szerkesztőség: Hunyady János-u. 14. sz., hová a lapközlemények küldendők

Kiadóhivatal: „Herines“ könyvnyomda Nagybányán, Hid-utca (Bay-ház ------------ hol az előfizetések és hirdetések fölvétele eszközöltetik. .......A mi kötelességünk.

Amerre nézünk : körös-körül elvégzendő nagy kötelességek tömegeit látjuk magunk felé meredezni. Mi minden tennivaló ! A szántás-vetés, a lakosság ellátása élelemmel és munkával — idebenn ; kivül, túl az ország határain az önvédelem folytatása.

Ami most kivül folyik, abba nincs beleszólásunk. A mi látásunk tökéletlen, a mi tanácsaink csak esetlenek lennének, komikusán hangzók és hasznavehetetlenek.

Nem lehet erről szó.

De annál súlyosabb felelősség terhel bennünket idebenn, ahol párhúzamos előrelátással, mintegy harcra való készséggel kell már most, tavasz elején, az év azüretjét előkészíteni.

Ám a kezdet kezdetén mindjárt sötét felhő borúit a szemhatárra.

A tavasz nem csak a költők ébredési kora, hanem a — bacillusokéi is. A járványok kezdete, az egészségügy nagy válságainak időszaka. Amint olvad, a jég, kopik a hó, nyílni kezd a hóvirág: mintha lakat pattanna le a Pandora szelencéjéről: kiröpül a sok szellem — a miriádnyi apró baciüus mind a tavasznak örül — és embert irt, még hatásosabban, mint akár a híres 30 és feles ágyuk.

Már eddig is hellyel-közzel megnyíltak a tifusz, hólyagos-himlő és egyéb betegségek csatornái.

E veszedelmes és minden emberi kul- túrális munkát csirájában elnyelő bacillus- hadjárattal szemben fül kell venni a háborút, még pedig minél előbb. A hadjárat legfőbb fegyvere természetesen a tisztaság. A legpedánsabb, legkörültekintőbb, gondos tisztaság. Emberek, jlakóhelyek, háztájékok, utcák, közterek lehejtő legnagyobb tisztasága. Az orvos — csak a második rajvonalban küzd, akkor, Imikor a tisztaság nem volt elég és az alattomos ellenség a nyitva hagyott réseken bevonúlt és az emberek egészségét inat "Stt % ké'ítite: Számot' kell vetnünk ez idő szerint még azzal is, hogy a civil lakosság jóval kevesebb orvossal rendelkezhetik, mint a háborútól mentes időben. Ha tehát prófiláktikus úton nem tudjuk megőrizni népességünk egészségét, minden előző évinél kevesebb kilátásunk lehet arra, hogy a már esetleg föllépett járványokat elfojthassuk.

Még fenyegetőbbé teszi a jövendőt, hogy a háborúnak nyomába szokott hágni egész törvényszerűséggel mindenféle járvány ; olyanok is néha, amelyek addig a nagyközönség előtt még csak névről sem voltak ismeretesek; a kolera, a tifusz, a himlő még a legszokottabbak.

De tudjuk, hogy a magán-és köztisztaság a legnagyobb, leghatásosabb ellenszere mindenféle bajoknak. A föladat tehát előttünk áll; először is minden ember tegye meg kötelességét: házát, lakását, környékét, ruháit, saját testét tartsa tisztán, gondozza jobban, mint bármikor tette.

Ha már most tudnók, hogy minden o- lyan ideális tökéletességgel történik meg, amint nem fog megtörténni, nem lenne több szavunk. Hanem kultúránk jelenlegi színvonalán a legnagyobb optimizmussal sem remélhetjük, hogy az egyéni gondosság oly mértékben fog megnyilvánulni, a- mely mellett e részben nyugalomra hajthatnék fejünket. Népünk kiskorú. Nemcsak hogy vezetésre szőrül, hanem a vezetést várja is, sőt hivatalos nógatás nélkül meg sem is mozdul.

Ismét és ismét — mint hasonló körülmények között mindannyiszor — a hatóságok figyelmét kell tehát fölhívnunk ez alattomos ö;vénylésekkel, veszedelmekkel fenyegető évadra.

Az emberek nagy része ugyanis, ha

„ANAGYBÁNYAI HÍRLAP“TÁRCÁJA Gyermekkori emlékeimből.

— Irta: Révai Károly. —

„Mint a szép híves patakra a szarvas kívánkozik,“ — mondja a kálvinista zsoltár. Én is ezt zengedezem, mert lelkem visszasóhajt a múlt idők himes mezejére, mikor még gondtalan gyermeki szivemmel, elmémmel virág után jártam s boldog voltam ha egy ibolyát szakíthattam valahol a kolozsvári „Törökvágás“ százados bükkfáinak árnyékában. Visszaszállok tehát a régmúlt időkbe s felelevenítem gyermekkorom egyes epizódjait, a- melyek még most is — 40 — 50 év után, — é- lénken megmaradtak emlékezetemben.

4868-ban történt. Idestova 50 év előtt. Gimnazista diák voltam a kolozsvári piarista gimnáziumban, ahol áldott emlékű tanáraimtól szívtam magamba az izzó hazaszeretetet, a magyar nemzeti érzést s talán egy kis hajlandóságot is a poé- zisra. Bent laktam a szemináriumban testvérbátyáimmal együtt, kik akkor már „érettséges“-ek voltak. Most is magam előtt látom duktorunkat, az öreg, nagy fekete szakállu Szöllő.s’y Lajost, kit 8- ik osztályos társai TuhuL.mnak neveztek, mi pedig, kis diákok csak Tutunak hívtuk. Komoly, férfias magatartási! örmény volt, kivel évek múltán Déván találkoztam, amikor már az ottani tanítóképző intézet igazgatója volt. Nekem jó dolgom volt a nagy diákok közt, mert Szöllősy és bátyáim protegáltak. A professzorok is szerettek : Salz- bauer, Géczi, Zámbó, Gusztafi, Száva Pius, dr. Vass József és kit első helyen kellett volna említenem, Várady Móritz az igazgató, aki csak nemrég foglalta el az igazgatói széket, a híres Ribi- ánszky után. Ribiánszky azért volt híres, mert 48-as honvéd volt s küzdött a muszkák ellen. Á- muló csodálattal tekintettünk reá, meg a Várady Móricz testvérbátyjára, ki szintén honvéd tiszt volt a szabadságharcban. A hazafias piarista rend nemcsak előttünk, de a város egész közönsége e- lőtt nagy tiszteletben és becsben állott; tudta mindenki, hogy a szabadságharcban nagy és nemes szerepet töltöttek be. Hiszen a branyiszkói hős honvédpáter is piarista volt.

Azért mikor Várady Móricz sétára indult rokkant honvédtiszt bátyjával, a merre elhaladt, lekerültek a fejekről a fővegek s mélységes tisztelettel üdvözölték őket egyaránt a zsidók, protestánsok, görögök. Nagy tiszteletben állott minden vsllásfelekezetü egyén előtt az öreg 90 éves Raffay

Nép. János is Még a zsidók is kezet csókoltak neki az utcán. Ribiánszky kutyakorbáccsal járt mindig, mintha akkor is muszkát akart volna kancsukázni. Tót-lengyel ember volt, de izig-vérig magyar érzéssel s muszka gyűlölettel. Géczi Benedek szintén felvidéki tót ember volt, rosz- szul beszélt magyarul, de a szive magyarabb volt akármelyik született magyarnál. Szegény Géczi! Sok bosszantást kellett kiállania diákjaitól, akik leginkább azért csúfolták, mert rossz magyarsággal beszélt. Megdicsőült magyar leikétől mosl kérek ünnepélyes bocsánatot a magam és diáktársaim nevében kik „annyit lármáztunk előadása alatt, li o g y átlát s z o 11 a guberniu m ba “.

Így mondta derék professzorunk, ha zajt csináltunk az osztályban, melynek ablaka a régi kormányzósági épüleíre (most Tud. Egyetem) nyílt, hol gróf Péchy Manó volt a korlátlan ur.

Kissé elkalandoztam. De hát nem csoda, mert a szeretett tanáraimra való emlékezés nekem ünnepszámba megy. Gyermekkoromnak azt az e- pizódját akarom megírni, amikor ott valahol a „Bánffyzugó“ mellett megakarlak engem gyilkolni.

Borzalmas ! — gondolja magában az olvasó ; talán valakinek gyermekvérre volt szüksége 1