Nagybányai Hírlap, 1915 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1915-04-20 / 16. szám

TÁRSADALMI ÉS SZÍJPinODALMI HETILAP. Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület Nagybánya vidéki Osztályának és a Nagybányai Ipartestületnek Hivatalos Közlönye. Előfizetési árak : Egész évre S korona, félévre 3 korona negyedévre 1.50 korona; egy szám ára 12 fillér. Megjelenik minden kedden 8 — 12 oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos : Dr. AJTA! «AGY GÁBOR. Kőf un ka társ RÉVAI KÁROLY. Szerkesztőség: Hunyady János-u. 14. sz., hová a lapközlemények küldendők Kiadóhivatal: „Herines“ könyvnyomda Nagybányán, Hid-utca (Bay-ház ------------ hol az előfizetések és hirdetések fölvétele eszközöltetik. .......­A mi kötelességünk. Amerre nézünk : körös-körül elvégzen­dő nagy kötelességek tömegeit látjuk ma­gunk felé meredezni. Mi minden tenni­való ! A szántás-vetés, a lakosság ellátása élelemmel és munkával — idebenn ; kivül, túl az ország határain az önvédelem foly­tatása. Ami most kivül folyik, abba nincs beleszólásunk. A mi látásunk tökéletlen, a mi tanácsaink csak esetlenek lennének, ko­mikusán hangzók és hasznavehetetlenek. Nem lehet erről szó. De annál súlyosabb felelősség terhel bennünket idebenn, ahol párhúzamos elő­relátással, mintegy harcra való készséggel kell már most, tavasz elején, az év azüret­jét előkészíteni. Ám a kezdet kezdetén mindjárt sötét felhő borúit a szemhatárra. A tavasz nem csak a költők ébredési kora, hanem a — bacillusokéi is. A járvá­nyok kezdete, az egészségügy nagy válsá­gainak időszaka. Amint olvad, a jég, ko­pik a hó, nyílni kezd a hóvirág: mintha lakat pattanna le a Pandora szelencéjéről: kiröpül a sok szellem — a miriádnyi apró baciüus mind a tavasznak örül — és em­bert irt, még hatásosabban, mint akár a híres 30 és feles ágyuk. Már eddig is hellyel-közzel megnyíl­tak a tifusz, hólyagos-himlő és egyéb be­tegségek csatornái. E veszedelmes és minden emberi kul- túrális munkát csirájában elnyelő bacillus- hadjárattal szemben fül kell venni a há­borút, még pedig minél előbb. A hadjárat legfőbb fegyvere természetesen a tisztaság. A legpedánsabb, legkörültekintőbb, gondos tisztaság. Emberek, jlakóhelyek, háztájékok, utcák, közterek lehejtő legnagyobb tisztasá­ga. Az orvos — csak a második rajvonal­ban küzd, akkor, Imikor a tisztaság nem volt elég és az alattomos ellenség a nyit­va hagyott réseken bevonúlt és az embe­rek egészségét inat "Stt % ké'ítite: Számot' kell vetnünk ez idő szerint még azzal is, hogy a civil lakosság jóval kevesebb or­vossal rendelkezhetik, mint a háborútól mentes időben. Ha tehát prófiláktikus úton nem tudjuk megőrizni népességünk egész­ségét, minden előző évinél kevesebb kilá­tásunk lehet arra, hogy a már esetleg föl­lépett járványokat elfojthassuk. Még fenyegetőbbé teszi a jövendőt, hogy a háborúnak nyomába szokott hágni egész törvényszerűséggel mindenféle jár­vány ; olyanok is néha, amelyek addig a nagyközönség előtt még csak névről sem voltak ismeretesek; a kolera, a tifusz, a himlő még a legszokottabbak. De tudjuk, hogy a magán-és köztisz­taság a legnagyobb, leghatásosabb ellen­szere mindenféle bajoknak. A föladat tehát előttünk áll; először is minden ember te­gye meg kötelességét: házát, lakását, kör­nyékét, ruháit, saját testét tartsa tisztán, gondozza jobban, mint bármikor tette. Ha már most tudnók, hogy minden o- lyan ideális tökéletességgel történik meg, amint nem fog megtörténni, nem lenne több szavunk. Hanem kultúránk jelenlegi színvonalán a legnagyobb optimizmussal sem remélhetjük, hogy az egyéni gondos­ság oly mértékben fog megnyilvánulni, a- mely mellett e részben nyugalomra hajthat­nék fejünket. Népünk kiskorú. Nemcsak hogy vezetésre szőrül, hanem a vezetést várja is, sőt hivatalos nógatás nélkül meg sem is mozdul. Ismét és ismét — mint hasonló kö­rülmények között mindannyiszor — a ha­tóságok figyelmét kell tehát fölhívnunk ez alattomos ö;vénylésekkel, veszedelmekkel fenyegető évadra. Az emberek nagy része ugyanis, ha „ANAGYBÁNYAI HÍRLAP“TÁRCÁJA Gyermekkori emlékeimből. — Irta: Révai Károly. — „Mint a szép híves patakra a szarvas kíván­kozik,“ — mondja a kálvinista zsoltár. Én is ezt zengedezem, mert lelkem visszasóhajt a múlt idők himes mezejére, mikor még gondtalan gyermeki szivemmel, elmémmel virág után jártam s boldog voltam ha egy ibolyát szakíthattam valahol a kolozsvári „Törökvágás“ százados bükkfáinak ár­nyékában. Visszaszállok tehát a régmúlt időkbe s felelevenítem gyermekkorom egyes epizódjait, a- melyek még most is — 40 — 50 év után, — é- lénken megmaradtak emlékezetemben. 4868-ban történt. Idestova 50 év előtt. Gim­nazista diák voltam a kolozsvári piarista gimná­ziumban, ahol áldott emlékű tanáraimtól szívtam magamba az izzó hazaszeretetet, a magyar nem­zeti érzést s talán egy kis hajlandóságot is a poé- zisra. Bent laktam a szemináriumban testvérbátyá­immal együtt, kik akkor már „érettséges“-ek vol­tak. Most is magam előtt látom duktorunkat, az öreg, nagy fekete szakállu Szöllő.s’y Lajost, kit 8- ik osztályos társai TuhuL.mnak neveztek, mi pe­dig, kis diákok csak Tutunak hívtuk. Komoly, férfias magatartási! örmény volt, kivel évek múl­tán Déván találkoztam, amikor már az ottani taní­tóképző intézet igazgatója volt. Nekem jó dolgom volt a nagy diákok közt, mert Szöllősy és bátyá­im protegáltak. A professzorok is szerettek : Salz- bauer, Géczi, Zámbó, Gusztafi, Száva Pius, dr. Vass József és kit első helyen kellett volna emlí­tenem, Várady Móritz az igazgató, aki csak nem­rég foglalta el az igazgatói széket, a híres Ribi- ánszky után. Ribiánszky azért volt híres, mert 48-as honvéd volt s küzdött a muszkák ellen. Á- muló csodálattal tekintettünk reá, meg a Várady Móricz testvérbátyjára, ki szintén honvéd tiszt volt a szabadságharcban. A hazafias piarista rend nemcsak előttünk, de a város egész közönsége e- lőtt nagy tiszteletben és becsben állott; tudta min­denki, hogy a szabadságharcban nagy és nemes szerepet töltöttek be. Hiszen a branyiszkói hős honvédpáter is piarista volt. Azért mikor Várady Móricz sétára indult rokkant honvédtiszt bátyjával, a merre elhaladt, lekerültek a fejekről a fővegek s mélységes tiszte­lettel üdvözölték őket egyaránt a zsidók, protes­tánsok, görögök. Nagy tiszteletben állott minden vsllásfelekezetü egyén előtt az öreg 90 éves Raffay Nép. János is Még a zsidók is kezet csókoltak neki az utcán. Ribiánszky kutyakorbáccsal járt mindig, mintha akkor is muszkát akart volna kancsukázni. Tót-lengyel ember volt, de izig-vérig magyar érzéssel s muszka gyűlölettel. Géczi Benedek szintén felvidéki tót ember volt, rosz- szul beszélt magyarul, de a szive magyarabb volt akármelyik született magyarnál. Szegény Géczi! Sok bosszantást kellett kiállania di­ákjaitól, akik leginkább azért csúfolták, mert rossz magyarsággal beszélt. Megdicsőült ma­gyar leikétől mosl kérek ünnepélyes bocsánatot a magam és diáktársaim nevében kik „annyit lármáztunk előadása alatt, li o g y át­lát s z o 11 a guberniu m ba “. Így mondta derék professzorunk, ha zajt csináltunk az osztályban, melynek ablaka a régi kormányzósági épüleíre (most Tud. Egyetem) nyílt, hol gróf Péchy Manó volt a korlátlan ur. Kissé elkalandoztam. De hát nem csoda, mert a szeretett tanáraimra való emlékezés nekem ünnepszámba megy. Gyermekkoromnak azt az e- pizódját akarom megírni, amikor ott valahol a „Bánffyzugó“ mellett megakarlak engem gyilkolni. Borzalmas ! — gondolja magában az olva­só ; talán valakinek gyermekvérre volt szüksége 1

Next

/
Thumbnails
Contents