Nagybányai Hírlap, 1915 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1915-03-23 / 12. szám
2. Március 15-én. — Irta és elmondta: Márton Irma. — Tisztelt Ünneplő Közönség! Kedves Ifjúság! A népek életében alig lehet örvendetesebb esemény, mint midőn a békés fejlődés pályáján egy- egy jelentőségteljes, monumentális pihenőnaphoz érkeznek, melynek folyamán félre kell tenniök a hétköznapi munkálkodás eszközeit — mert a munkanapot ünneppé varázsolja az ahhozkötött emlékezés. Ilyen ünnepnappá magasztosult a mai nap : a március idusa, amelyen eddig is évről- évre meggyújtottuk az emlékezés örökmécsesét, s annak derengő fényénél visszapillantottunk a dicső 1848-as esztendőre, hogy hazaszeretetben, nemzeti érzésben gyarapodjunk. Ma — amikor, mint lávatenger, úgy forr a világ körülöttünk, amikor a háború tisztító zivatarának villámainál a honfiúi és honleányi erényeknek ezer magasztos példáját látjuk, tekintsünk a háború vészes felhőjén át boldog jövő felé előre, de pillantsunk a fényes múltba is vissza, azon kiváló hazafiaink csoportjára, akik a —hazáért mindent feláldoznitudó lelkesedésükkel — szép hazánkat olyan szabaddá tették, mint volt akkor, mikor párducos Árpád népe elfoglalta. Mert március 15.-e a független, szabad Magyarország újjászületésének az ünnepe. — A százados szolgaság immár megszokottá vált jármában szunnyadt nemzetünk, midőn 1848 rügybontó tavaszán kipattant a szivekben a szabadság- vágy virága. Mikor Petőfi ébresztő harsonája végigzúgott az országon : „Rabok legyünk vagy szabadok!“ — talpraszökkent egyszerre minden ma- gyar. . . . Rabok legyünk vagy szabadok ? — A választás csak egy lehet: a magyar nem lehet rabszolga ! És elindul nemzetünk, mint a görög mithos Heraklese, a göröngyös, tövises utón, melynek végén ott izzik a szabadság rózsája. Elindul és meg nem áll : csodát csodára halmoz s ezer veszély közt haladva egyedül, saját erejére utáltán, eléri a célt: szabaddá teszi a hont, egyenlővé, testvérré teszi a haza minden fiát. — Hősök vezetik ez úttalan úton a nemzetet — mint Izrael bolyongó fiait a pusztában világító tüzoszlop — félistenek, akik a honszerelemtől lelkesítve, mosolyogva áldozzák fel ifjú életüket, hogy majdan szabad haza földjén nyisson vérükből egy áldott kalász, hogy majdan szabad haza rónáján szökkenjen bíborba elhullt vérüktől a virág. . . . E nehéz véres áldozatok árán újra sza- baddátett hazában, a béke puha karjában szuny- nyadtunk mi, a 48-as elődök unokái; feledve a harci éneket, küzködve a mindennapi kenyérért, álmodva zavartalan, gyönyörű haladásról, békés fejlődésről, — nem sejtve, hogy túl a határon Vulkános műhelye új életre kelt s titkos elleneink, irigy szomszédok számító érdekből, aljas önzésből, vérszomjas gyűlöletből, égő bosszúvágyból kovácsolják ellenünk a fegyvert. A Nyugat műveltnek tartott nemzetei pedig elfeledték : ki volt vitézük, midőn barbár hódítók szolgaláncra verték jobbkezét, midőn rájuktört a tatár s az ozmán. Elfeledték, hogy a magyar volt a védbástya — igenis, a magyar — amely évszázadokon át megóvta őket a keresztény műveltséget elsöpörni készülő vad népek támadásaitól s míg ez a bástya sziklánál szilárdabban állott helyén, ők nyugodtan munkálkodhattak a békés haladás utján. Hálátlanul feledve mindezt, a Nyugat népei is ellenségeink táborába léptek s félművelt népekkel szövetkeztek ellenünk. Merész elbizakodottságukban saját otthonunkban, orvul támadtak reánk s örökre elnémították azt, aki dicsőségesen uralkodó királyi Atyánk után legkedvesebb volt ragaszkodó magyar szivünknek: meggyilkolták jövőnk reményét: Ferenc Ferdinánd trónörököst. Sokat eltűrnitudó büszke lelkünk pogány haraggal lett tele, az arató Békét elűzte harci riadó, a mi fülünknek idegen zene ; hogy: „Mindnyájunknak akije kedves itten, mindenkinek akije jó és drága — egy-kettő talpra ! Induljon csatába !“ S bár az apáknak még Kossuth üzent, hogy „elfogyott a regementje“, a fiuk már azért indulnak harcba, mert „Ferenc József azt izente.“ — És az Alföld délibábos rónáinak, a Tisza füzeseinek, a Dunántúl szelíd lankáinak méltóságos, daliás magyarjai; a bérckoszorus Erdély büszke tölgyei : a románok, a munkás, becsületes szászok, a Kárpát szirtjeinek szép szál fenyői, a tótok, a Muraköz folyóáztatta síkjának hazafias horvátjai s a szomszéd Ausztria népei mind egyforma lelkesedéssel szállanak táborba; most a haza minden fia ráér, hogy elinduljon — halni a hazáért! Legelői a sorban Csaba népe halad, hogy ne előzze őt meg senki más a becsület, a bosz- I szuálló győzelem mezején. „Gyergyói gyerekek, | székely legények, erükben ég a forró csíki vér; az i apjuk mindnek ott volt 48-ban s a székely apá- j kért most drága lesz a bér.“ És mennek előre, a harci mezőre ; nem a- zért, mert el kell menni, de — mert most már láncraverve sem maradnának itthon ; hisz belátja mindenki, hogy itt csak a fegyverek hatalmának lehet békét teremteni ; hogy éreztetni kell ellenségeinkkel : miszerint van erőnk, van bátorságunk az őseink vérével, verejtékével megszentelt haza megvédelmezésére. Érzi mindenki, hogy most Magyarország becsülete, vagyona, kultúrája forog kockán és minden értékünk, amiért nekünk és u- tódainknak érdemes lesz élnünk. Jól tudja mindenki, hogy: „ami most készül, szent leszámolás lesz, nyugalom, áldás, béke a jövőnek. Virággal ékes fegyverink nyomában nagy Békeország vasfalai nőnek. ... De vájjon mi önt belétek oly földöntúli lelkesedést apáink, fiaink, testvéreink, hogy nemes elszántságtól csillogó szemmel, a halálmegvetés bátorságával arcotokon, nótás ajakkal, szilaj harcikedvvel indultok a messze bizonytalan útra? Évezredes történetünk dicső példája lelkesít ugye, a honszerző párducos Árpád, a győzedelmes László, Nagy Lajos, a lovagok virága, a mindig diadalmas Mátyás, a törökverő Hunyady, a hős Zrínyiek, a kuruc Thökölyi, Rákóczy és sza- badsághöseink többi dicső alakjai, akik mind megjárták már azt az útat, amelyen Ti most elindultatok. Mellettet ?k a szent jog, az igazság ereje és mellettetek a Magyarok Istene, akiről a tiszta lelkiismeret bátorságával daloljátok : „hogyha muszáj, Ő is beáll magyar katonának. Nem nézheti nyugton, hogy a magyart bántják, Gábor angyal fényesíti csillagos szablyáját!“ Ott van veletek 48-as hős honvédeink bátorító, bíztató lelke áldólag reátokboruló Máriászászlótok büszke lobogásában, amely zászlóba tépett honvédlobogó ereklyedarabját szőtték lelkes magyar honleányok. Mellétek, az igaz ügy harcosai, a sértett nemzeti méltóság megbosszulói, mellé áll Loheng- rin népe, segítőjobbját nyújtja felétek a germán testvér, az egyedül hű szövetséges, aki, ime, meg- | mutatja, hogy a „deutsche Ehre, deutsche Treue“ jelszó nála nem. üres frázis. Ez az a nemzet, melyről Kossuth még a szabadságharc küszöbén megjósolta látnoki ajakkal, miszerint a jövőben egyedül van hivatva Európa népei közül arra, hogy a szabad magyar nemzet- | fel szorosan barátságos viszonyban éljen s ezzel együtt álljon őrt a nyugati civilizáció felett. Ez az I a nemzet, mely — amellett, hogy egy Nibelung1915. március 23 hős mindegyik fia — még a háború vérzivatarában is megőrzi nemes méltóságát és a feghumá- nusabban viselkedik — sokszor erre nem méltó — ellenségeivel szemben. Ez az a nemzet, mely e reánkkényszerített háborúban rombolja ugyan egyik kezével a múltat, de a másikkal már építi^a jövőt s mint az Alkotó maga — életet teremt még a halálból is. Kossuth apánk! hallod -e, hogy ma, 67 évvel jóslatod elhangzása után, magyar földön, a mi Himnuszunkkal együtt csendül fel a nagy Germánja fenséges Himnusza, melyben bennezeng a nemzet méltósága, Isten segítségébe és saját erejébe vetett hite! . . . S veletek küzd egy szegény leigázott nép: a lengyel. Dús király volt egykor, míg a kapzsi orosz szomszéd minden kincséből kifosztotta s ma — biborpalást helyett — koldusöltöny takarja didergő tagjait. De, akit megszeret, annak most is fejedelmi bőkezűséggel osztogatja kincsekkel felérő szeretetét, az igaz ügyért lángoló lelkesedését, szabadságért sóvárgó szivét — lelkét. Most sem éri be annyival, hogy meglett férfiad, rajongó lelkes ifjait lengő zászlóink alá állítja, de még gyönge virágszálait, rózsásarcu gyermekseregét is felfegyverezve, testvéri együttérzéssel vészes harcunkba küldi: „ Fiuk, jó fürgelábu friss lövészek, siessetek a hadsereg előtt, mint úttörők a muszka rengetegben ! “ . . . Öleld kebledre, hazám, e népet, hisz nem először nyújtja segítőkezét s ha majd diadalmas harcaitok nyomán megdől a muszka rengeteg, ha majd a Magyarok Istene megsegít e gigászi mérkőzésben: tedd újra királlyá e koldusrongyokban didergő nemz .tét! Nemzetünk igaza barátainkká avatja azt a népet is, amellyel évszázadok során dúló csatákat vívtunk s a török, ime! — a mi Máriáslobogónk védelmére bontja ki a próféta zászlaját. . . . E lángbaborult napokban, mikor a félvilág áll másik felével szemben, nekünk, itthonmara- dásra kárhoztatott gyönge nőknek, akik vérünkkel nem áldozhatunk, ott lebeg a lelkünk, a bíztatásunk, a bátorításunk hadbaszállt hőseink körül. S midőn fájdalmas büszkeséggel, palástolt aggodalommal, titkolt könnyel a haza oltárára helyeztük legdrágább, legféltettebb kincsünket fenséges áldozatul, nem szentségtelenítjük meg ez áldozatot könnyeink záporával, hanem — mint a Rozgonyi- nék, Dobó Katicák, Lorántfi Zsuzsánnák, Zrínyi Ilonák és a 48 hőslelkü magyar asszonyainak u- nokáihoz illik —, nemes munkába temetjük bánatunkat. Mig szeretteink a becsület mezején, diadalmas csaták során, hazafias kötelességből a halált osztogatják, addig mi itthon, a genfi kereszt lobogója alatt titáni harcra kelünk magával a halállal ... és sokszor, nagyon sokszor győztesen megvívjuk a vértelen csatái, melynek során életrekel, meghal ezer halál. Mert ... oh ! beli sokan kidülnek már a félúton, beli sokan nem érik el a célt és azok közül, kiknek arcán tegnap a lelkesedés szent pírja égett, hányán térnek ma meg láztóltüzesen, bénán, betegen; hősí glóriával fehér homlokukon s a dicsőség vérrózsájától ékesen. Jertek! — oh jertek, értünk mindnyájunkért szenvedő szegény sebesült harcosaink, ime, szeretetünk bársonyszőnyegét vetjük elétek ! Jertek — hadd gyógyítsuk lágyan simogató kézzel, testvéri vigasztalószóval a sebet, melyet ádáz ellenség ü- lött testetek — lel keleken. Jertek, — hadd övezzük a hőst megillető babérral fehér homlokotokat s a- i jándékozzuk nektek egy ország háláját, amelynél i fejedelmibb, hervadhatatlanabb kitüntetést Krőzus nemzete sem adhatna szent vértanufiainak. — Míg sebet kötözve járunk s a mások köny- nyét törülve várjuk vissza azt, akit nemrég büsz- i ke reménységgel, de remegő szívvel harcos útjára
