Nagybányai Hírlap, 1915 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1915-03-23 / 12. szám
bocsátottunk, ötök nyugtalanságban égő lelkünk ezeréves történetünknek minden diadalát és fájdalmát, minden dicsőségét és szenvedését átéli. A mérhetetlen távolon át, mely szeretteinktől elválaszt, idehalljuk az ágyudörgést, a kartács robbanását, a srapnel) bugását, a gyilkos gépfegyverek kattogását, a kardok csattogását, a puskák ropogását, s látjuk, amint a mi hős fiaink, testvéreink ezrével rohannak a dicső halálba. Látjuk, hogy ezrével tépi a Halál nemzetünk virágait, ezrével dönti hatalmas tölgyeit. S az Enyészet nyomában vérpatakok fakadnak, megtöltve szivünket megdöbbenéssel, lelkünket gyásszal. — Pedig tudtuk — oh! mennyire tudtuk, hogy áldozat nélkül nincsen áldás, hogy feszület nélkül nincs megváltás — s most mégis pogány könnyekkel öntözzük jeltelen sírotokat ott a messze lengyel mezőkön, gács halmokon, szerb hegyeken . . . De, mikor fájdalmunk Niobepatakja elapad, honleányi büszkeséggé magasztosul fel megszentelt bánatunk: látva, hogy dícsfényes fejetek köré hősi legendákat sző — kereszthaláltok árán — megváltott, megmentett nemzetünk, s csupasz sírotok rögén egész Magyarország sir kegyeleles könnyet. Megvigasztalódunk a gondolatban, hogy nem idegen hantok alatt porladtok Ti, nemzetem mártírjai ! . . . A Drinapart szellője elsuttogja majd nektek hazánk legszebb korának történetét, midőn Nándorfehérvár ormán a magyar becsület hármasszíne lengett; örök álmotok felett pedig nagy Hunyadynk lelke virraszt az idők végtelenéig. — S távol lengyel mezőkön, a tavaszi fü, ha kisarjad, a tavaszi lomb, ha kipattan, Nagy Lajos hősi koráról susog majd nektek altatónótát, arról a korról, mikor „ magyar tenger vizében hunyt el É- szak, Kelet, Dél hullócsillaga“ , arról az időről, amikor világhatalom volt a magyar. Langyos tavaszi éjszakákon nagy Rákóczi kornétása fújja majd nektek a riadót s a vihar zúgásába kuruc tárogatók hangja zokog bele. Anyák 1 ne sírjatok ! , hisz nagy Rákóczynk lábanyomától megszentelt hantok alatt pihennek korán hősi sirba hanyatlott fiaitok, akik kiömlő honfivérükkel Írták nevüket nemzetünk történetének legdicsőbb lapjára. . . . Soknak, nagyon soknak örökre elnémult az ajka, de a megmaradottak lelkes csapatja minden akadályt elsöprő erővel száguld előre, új csatára, új győzelemre. Megelevenednek a régi i- dők, kiujul régi dicsőségünk fája, kivirulnak a régi erények, kivirágzik az ősi erő, szebben, pom- pásabban, gazdagabban, mint valaha megálmodni mertük tolna. Füstölgő falvak üszkén, ahol az elődök alatt összehordott kincsekből csak a hatnú maradt, — messze francia földön harsan fel bátor „ vörös ördög“- eink s derék tüzéreink diadalmas kürtje, hirdetve a magyar vitézség halhatatlanságát. S bíztatóan felelnek reá Mária Terézia királyasszony híres Nádasdy-huszárainak harsonái s a Hadik- huszárok, akik másfélszáz évvel ezelőtt is saját földjükön tanították meg az ellenséget arra, hogy : „ Ne bántsd a magyart 1 “ De haliga ! a mi trombitáink hangját messze túlharsogják harci tülkei a világhódító Atillának, aki itt vívta legnagyobb csatáját. ... A catalaunumi mező felneszei az ismerős hangokra s döbbenve kérdi: „ A Hadisten büntető ostora jár újra francia földön Siegfried hős fiaiban s Attila késői szittya unokáiban ? “ . . . Hol van Napoleon, a nagy korszikai, hogy ellenség létére is, újra kitüntessen elismerésével és újra kimondja: „ A magyar katonákkal meghódítanám az egész világot 1 “ Mert újra tündöklesz nemzetem, üstökösként kiragyogsz a küzdő emberek milliói közül. A világ újra csodálkozó szemmel néz fel reád és á- mulva kérdi: honnan veszed azt a páratlan hősiességet, azt a lángoló honszerelmet, az erőnek azt a teljességét, a kitartásnak azt a szívósságát, az áldozatkész önfeláldozásnak azt a csodás nagyságát, azt a vakmerőséggel határos bátorságot — melyet megcsodálni még a futó ellenség is megáll egy- egy pillanatra. Csak mi, magyarok, tudjuk, hogy egy ezredéves harci készség hevíti itt a lelkeket ; bús elszántság és szent reménység, hogy, ami lesz, csak jobb lehet. — Csak mi tudjuk, hogy ezt a lángoló szabadság-és hazaszeretetei, ezt a hősiességet úgy szívja be az anyatejjel, a magyar föld áldott barázdáiból, a magyar róna varázsából, a magyar ég éltető napsugarából, a magyar levegő ózonjából, a magyar nyelv bubájából a haza minden fia. S mert ezt tudjuk, rendületlenül bízunk nemzetünk győzelmében ; erősen hisszük, hogy, any- nyi megpróbáltatás után, elkövetkezik reánk a diadalmas béke áldott ideje ; hisszük, Hogy az igazságnak győzedelmeskednie kell a Gonosz felett, hisszük, hogy Hadúr újra legyőzi Ármányt, hisszük hogy a biblia Dávidja — az Ur segítségével — újra ledönti a hatalmas Góiiáthot, „mert hiszünk bennetek, mint gyermek a csodákban : katonák, katonák, magyar katonák !“ Ünnepségek. Az elmúlt hét ünnepségeknek volt szentelve. Március 15-ikét ülték az iskolák a polgárság, az egész társadalom. Nemzeti lobogókat ringatott a márciusi hideg, havas szél ; lelkes csatadalok töltötték be a léget s a szivek megteltek hazafias érzéssel úgy, mint talán még soha 1848 óla. De mindezen ünnepségek alatt is mindnyájunk lelke oda szállt a Kárpátok lejtőin küzdő hős fi unk táborába s körüllengette szeretteinket, kik a borzalmas hó- és harcviharban a mi tűzhelyünkért küzdenek rettenthetetlen bátorsággal. Mi, kiket a Végzet itthon hagyott az aggkóp a betegség vagy más okok miatt, nem tehetünk e- gyebet, mint, hogy élesszük a hazaszeretet szent tüzét gyermekeinkben, az eljövendő idők majdani oszlopaiban s rámutassunk az apák legendás példáira, melyekből erőt meríthetnek a küzdelmek tovább folytatására. Mert ne higyjük, hogy ez a most dúló v'lághábmu az utolsó lesz! Sajnos! A inig ember él a földön s amig a hazaszeretet szentséges érzése vele születik az emberrel : addig békesség nem lesz e földön. De teljesítsük riporteri kötelességünket; számoljunk be a március 15 emlékének szentelt ünnepségekről. Március 15-ikén d. e. ünnepélyes hálaadó isteni tisztelet után, a főgimnázium tornacsarnokában gyűlt össze a nagy közönség, hol a gimnázium ifjúsága tartotta hazafias- ünnepélyét, ének szavadat, felolvasás keretében. Derék ifjúságunk megmutatta, hogy tud lelkesedni a hazáért s ha kell életét- és vérét is áldozatul hozza. Ki is e- meite a gimnázium igazgatója nagyszabású beszédében, a tanuló ifjúság páratlan lelkesedését, izzó haza- és nemzetszeretetét s rámutatott azokra az ifjakra, kik a tankönyvet most fegyverrel cserélik föl s mennejí boldogan, kipirult arccal, lázban égő szemekkel, mosolyogva, meghalni a hazáért! Dr. R e n c z igazgató magasan szárnyaló beszéde mélységes hatást váltott ki s percekig | tombolt a közönség elismerése jeléül. A dalkar, Borbás tanár szakavatott vezetése alatt gyönyörűen énekelt. Az egyes szavalok és felolvasók tudásuk legjavát adták. A közönség felemelt hangulatban vonult a Kaszinó helyiségeibe, ahol a polgári leányiskola tartotta meg magasztos ünnepét. Büszkék vagyunk városunk leányiskolájára ! 3. Ezt fennen hirdetjük, hogy hallja meg mindenki! A tanítónők testületé W a i g a n d t Anna igazgatóval élén, feladata magaslatán áll. Lányaink nevelése jó kezekbe van letéve. Öröm volt hallgatni a kis leányok pompás szavallatát, bájos énekét, zongora játékát. S hogy egyenként nem nevezzük meg külön az előadókat, annak csak az az oka, hogy legalább is 50 bájos gyermeket kellene fölsorolnunk lapunk szűk terjedelmű hasábjain. Márton Irma tanítónő alkalmi beszédét mai számunk egész terjedelmében hozza : Tulajdonképpen nem is kellene e jelentésünkben a gyönyörű előadást még külön az elismerés koszorújával elhalmozni, mert beszél az a mü maga helyett is. Ajánljuk olvasóközönségünknek szives figyelmébe mert szebbet, magaszto- sabbat, aligha olvasott ezidőtájt. Meg is adta rá nyomban a feleletet Stoll Béla gondnoksági elnök, ki hálás szavakkal köszönte meg a tanítónőnek a nyújtott szellemi élvezetet. A kissé tulhosz- szu programnlnak d. u. 1 órakor volt vége. Be kell számolnom két ünnepélyről, melyek szintén a március 15-iki nagy napok emlékének voltak szentelve. Az első már vasárnap délután, e hó 14-én tartatott meg a Polgári Körben, hol ez alkalommal — mint a Szabad Líceum előadója, — az ünnepi szónok Révész János ev, lelkész, lapszerkesztő volt. Révészt nem kell lapunk olvasó közönségének bemutatni; ismeri őt városunkban, a megyében mindenki, sőt az ország fővárosában is elismert neve van mint egyházi i- rónak és kitűnő szónoknak. A „Háboru“-ról be- , szélt az ő megszokott ékesenszólásával, alapos tudásával s mélyen szántó logikájával. Beszédjét művészi szónoki formával belekapcsolta a március 15-iki nagy napok emlékezetébe, összehasonlítván, az akkori és mostani rendkívüli időket. Révész beszédét érdemes volna külön füzetben kiadni s terjeszteni. A második ünnepély március hó 20-án zajlott le a Lendvay színházban a Vörös-Kereszt é- gisze alatt. Előkelő, nagy közönség töltötte meg a színházat, melyet ez alkalommal — tekintettel a nemes célra, — a polgármester díjtalanul engedett át a Vörös Keresztnek. A közönség úgy érezte magát ez áhitatos ünnepélyen, mintha templomban élt volna, hol harcos fiaink életéért, győzelméért isteni tiszteletet tartanak. Imaszerüen csendült öl a főgimnázium ifjúságának éneke, Kölcsey Himnusza, melyet a közönség állva hallgatott végig, Utána Révai Károly adta elő ez alkalomra irt költeményét, melynek cime „Győzni fogú n k ! “ s melyet lapunk vezető helyén hozunk. A lelkesítő költeményt zajos éljenzéssel fogadták. W e i s z Margit kisasszony zongorajátéka nagy feltűnést keltett. A fiatal leány nyilvánosan még alig szerepelt, legalább itt nálunk még nem ; annál inkább meglepett mindenkit egy kész művésznő tudásával, brilliáns teknikájával. Majd Dr. Kádár Antal kerületi főorvos adta elő a Vörös Kereszt nagybányai fiókegyletének működését, kimerítő ismertetés keretében. Az érdekes fölolvasást — mely sok helyt lendülettel van megírva, — .nagy figyelemmel hallgatta a közönség s előadót élénk ovációban részesítette. Az érdekes felolvasást lapnnkban közölni fogjuk. G u r s z k y Gabriella és J a n c s o v i c s Jolán kisasszonyok éneke magas műélvezetet nyújtott s Gurszky Lujza kisasszony kitűnő zongora kísérete mellett az estély fénypontja volt. Nemkülönben pompásak, fülbemászók voltak Németh Béla dalköltő katona dalai, melyeket szintén Gurszky Lujza k. a. elsőrangú zongora kísérete mellett Nagy Károly ur, a felsőbányái ev. ref. egyház énekvezére adott elő érces tenorjával. Nagy Károly ur hálára kötelezte a Vörös Kereszt Egyletet szives közreműködésével, melyért