Nagybányai Hírlap, 1915 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1915-03-23 / 12. szám

bocsátottunk, ötök nyugtalanságban égő lelkünk ezeréves történetünknek minden diadalát és fájdal­mát, minden dicsőségét és szenvedését átéli. A mérhetetlen távolon át, mely szeretteinktől elválaszt, idehalljuk az ágyudörgést, a kartács robbanását, a srapnel) bugását, a gyilkos gépfegyverek kattogá­sát, a kardok csattogását, a puskák ropogását, s lát­juk, amint a mi hős fiaink, testvéreink ezrével ro­hannak a dicső halálba. Látjuk, hogy ezrével tépi a Halál nemzetünk virágait, ezrével dönti hatalmas tölgyeit. S az Enyészet nyomában vérpatakok fakad­nak, megtöltve szivünket megdöbbenéssel, lelkün­ket gyásszal. — Pedig tudtuk — oh! mennyire tudtuk, hogy áldozat nélkül nincsen áldás, hogy feszület nélkül nincs megváltás — s most mégis pogány könnyekkel öntözzük jeltelen sírotokat ott a messze lengyel mezőkön, gács halmokon, szerb hegyeken . . . De, mikor fájdalmunk Niobepatakja elapad, honleányi büszkeséggé magasztosul fel megszentelt bánatunk: látva, hogy dícsfényes fejetek köré hő­si legendákat sző — kereszthaláltok árán — meg­váltott, megmentett nemzetünk, s csupasz sírotok rögén egész Magyarország sir kegyeleles könnyet. Megvigasztalódunk a gondolatban, hogy nem idegen hantok alatt porladtok Ti, nemzetem már­tírjai ! . . . A Drinapart szellője elsuttogja majd nektek hazánk legszebb korának történetét, mi­dőn Nándorfehérvár ormán a magyar becsület hár­masszíne lengett; örök álmotok felett pedig nagy Hunyadynk lelke virraszt az idők végtelenéig. — S távol lengyel mezőkön, a tavaszi fü, ha kisarjad, a tavaszi lomb, ha kipattan, Nagy Lajos hősi koráról susog majd nektek altatónótát, arról a kor­ról, mikor „ magyar tenger vizében hunyt el É- szak, Kelet, Dél hullócsillaga“ , arról az időről, amikor világhatalom volt a magyar. Langyos tava­szi éjszakákon nagy Rákóczi kornétása fújja majd nektek a riadót s a vihar zúgásába kuruc tároga­tók hangja zokog bele. Anyák 1 ne sírjatok ! , hisz nagy Rákóczynk lábanyomától megszentelt hantok alatt pihennek korán hősi sirba hanyatlott fiaitok, akik kiömlő honfivérükkel Írták nevüket nemzetünk történetének legdicsőbb lapjára. . . . Soknak, nagyon soknak örökre elné­mult az ajka, de a megmaradottak lelkes csapatja minden akadályt elsöprő erővel száguld előre, új csatára, új győzelemre. Megelevenednek a régi i- dők, kiujul régi dicsőségünk fája, kivirulnak a régi erények, kivirágzik az ősi erő, szebben, pom- pásabban, gazdagabban, mint valaha megálmodni mertük tolna. Füstölgő falvak üszkén, ahol az elődök alatt összehordott kincsekből csak a hatnú maradt, — messze francia földön harsan fel bátor „ vörös ördög“- eink s derék tüzéreink diadalmas kürtje, hirdetve a magyar vitézség halhatatlanságát. S bíz­tatóan felelnek reá Mária Terézia királyasszony híres Nádasdy-huszárainak harsonái s a Hadik- huszárok, akik másfélszáz évvel ezelőtt is saját földjükön tanították meg az ellenséget arra, hogy : „ Ne bántsd a magyart 1 “ De haliga ! a mi trombitáink hangját messze túlharsogják harci tülkei a világhódító Atillának, aki itt vívta legna­gyobb csatáját. ... A catalaunumi mező felneszei az ismerős hangokra s döbbenve kérdi: „ A Hadisten bünte­tő ostora jár újra francia földön Siegfried hős fia­iban s Attila késői szittya unokáiban ? “ . . . Hol van Napoleon, a nagy korszikai, hogy el­lenség létére is, újra kitüntessen elismerésével és újra kimondja: „ A magyar katonákkal meghó­dítanám az egész világot 1 “ Mert újra tündöklesz nemzetem, üstökösként kiragyogsz a küzdő emberek milliói közül. A vi­lág újra csodálkozó szemmel néz fel reád és á- mulva kérdi: honnan veszed azt a páratlan hősi­ességet, azt a lángoló honszerelmet, az erőnek azt a teljességét, a kitartásnak azt a szívósságát, az ál­dozatkész önfeláldozásnak azt a csodás nagyságát, azt a vakmerőséggel határos bátorságot — melyet megcsodálni még a futó ellenség is megáll egy- egy pillanatra. Csak mi, magyarok, tudjuk, hogy egy ezred­éves harci készség hevíti itt a lelkeket ; bús el­szántság és szent reménység, hogy, ami lesz, csak jobb lehet. — Csak mi tudjuk, hogy ezt a lán­goló szabadság-és hazaszeretetei, ezt a hősiessé­get úgy szívja be az anyatejjel, a magyar föld áldott barázdáiból, a magyar róna varázsából, a magyar ég éltető napsugarából, a magyar levegő ózonjából, a magyar nyelv bubájából a haza min­den fia. S mert ezt tudjuk, rendületlenül bízunk nem­zetünk győzelmében ; erősen hisszük, hogy, any- nyi megpróbáltatás után, elkövetkezik reánk a di­adalmas béke áldott ideje ; hisszük, Hogy az igaz­ságnak győzedelmeskednie kell a Gonosz felett, hisszük, hogy Hadúr újra legyőzi Ármányt, hisszük hogy a biblia Dávidja — az Ur segítségével — újra ledönti a hatalmas Góiiáthot, „mert hiszünk bennetek, mint gyermek a csodákban : katonák, katonák, magyar katonák !“ Ünnepségek. Az elmúlt hét ünnepségeknek volt szentelve. Március 15-ikét ülték az iskolák a polgárság, az egész társadalom. Nemzeti lobogókat ringatott a márciusi hideg, havas szél ; lelkes csatadalok töl­tötték be a léget s a szivek megteltek hazafias érzéssel úgy, mint talán még soha 1848 óla. De mindezen ünnepségek alatt is mindnyá­junk lelke oda szállt a Kárpátok lejtőin küzdő hős fi unk táborába s körüllengette szeretteinket, kik a borzalmas hó- és harcviharban a mi tűzhelyünk­ért küzdenek rettenthetetlen bátorsággal. Mi, kiket a Végzet itthon hagyott az aggkóp a betegség vagy más okok miatt, nem tehetünk e- gyebet, mint, hogy élesszük a hazaszeretet szent tüzét gyermekeinkben, az eljövendő idők majda­ni oszlopaiban s rámutassunk az apák legendás példáira, melyekből erőt meríthetnek a küzdelmek tovább folytatására. Mert ne higyjük, hogy ez a most dúló v'lághábmu az utolsó lesz! Sajnos! A inig ember él a földön s amig a hazaszeretet szentséges érzése vele születik az emberrel : ad­dig békesség nem lesz e földön. De teljesítsük riporteri kötelességünket; szá­moljunk be a március 15 emlékének szentelt ün­nepségekről. Március 15-ikén d. e. ünnepélyes hálaadó isteni tisztelet után, a főgimnázium tornacsarnoká­ban gyűlt össze a nagy közönség, hol a gimná­zium ifjúsága tartotta hazafias- ünnepélyét, ének szavadat, felolvasás keretében. Derék ifjúságunk megmutatta, hogy tud lelkesedni a hazáért s ha kell életét- és vérét is áldozatul hozza. Ki is e- meite a gimnázium igazgatója nagyszabású be­szédében, a tanuló ifjúság páratlan lelkesedését, izzó haza- és nemzetszeretetét s rámutatott azokra az ifjakra, kik a tankönyvet most fegyverrel cseré­lik föl s mennejí boldogan, kipirult arccal, lázban égő szemekkel, mosolyogva, meghalni a hazáért! Dr. R e n c z igazgató magasan szárnyaló beszéde mélységes hatást váltott ki s percekig | tombolt a közönség elismerése jeléül. A dalkar, Borbás tanár szakavatott vezetése alatt gyönyö­rűen énekelt. Az egyes szavalok és felolvasók tu­dásuk legjavát adták. A közönség felemelt han­gulatban vonult a Kaszinó helyiségeibe, ahol a polgári leányiskola tartotta meg magasztos ün­nepét. Büszkék vagyunk városunk leányiskolájára ! 3. Ezt fennen hirdetjük, hogy hallja meg mindenki! A tanítónők testületé W a i g a n d t Anna igazga­tóval élén, feladata magaslatán áll. Lányaink ne­velése jó kezekbe van letéve. Öröm volt hallgatni a kis leányok pompás szavallatát, bájos énekét, zongora játékát. S hogy egyenként nem nevezzük meg külön az előadókat, annak csak az az oka, hogy legalább is 50 bájos gyermeket kellene föl­sorolnunk lapunk szűk terjedelmű hasábjain. Már­ton Irma tanítónő alkalmi beszédét mai számunk egész terjedelmében hozza : Tulajdonképpen nem is kellene e jelenté­sünkben a gyönyörű előadást még külön az elis­merés koszorújával elhalmozni, mert beszél az a mü maga helyett is. Ajánljuk olvasóközönségünk­nek szives figyelmébe mert szebbet, magaszto- sabbat, aligha olvasott ezidőtájt. Meg is adta rá nyomban a feleletet Stoll Béla gondnoksági el­nök, ki hálás szavakkal köszönte meg a tanítónő­nek a nyújtott szellemi élvezetet. A kissé tulhosz- szu programnlnak d. u. 1 órakor volt vége. Be kell számolnom két ünnepélyről, melyek szintén a március 15-iki nagy napok emlékének voltak szentelve. Az első már vasárnap délután, e hó 14-én tartatott meg a Polgári Körben, hol ez alkalommal — mint a Szabad Líceum előadó­ja, — az ünnepi szónok Révész János ev, lel­kész, lapszerkesztő volt. Révészt nem kell lapunk olvasó közönségének bemutatni; ismeri őt váro­sunkban, a megyében mindenki, sőt az ország fővárosában is elismert neve van mint egyházi i- rónak és kitűnő szónoknak. A „Háboru“-ról be- , szélt az ő megszokott ékesenszólásával, alapos tu­dásával s mélyen szántó logikájával. Beszédjét művészi szónoki formával belekapcsolta a márci­us 15-iki nagy napok emlékezetébe, összehason­lítván, az akkori és mostani rendkívüli időket. Révész beszédét érdemes volna külön füzet­ben kiadni s terjeszteni. A második ünnepély március hó 20-án zaj­lott le a Lendvay színházban a Vörös-Kereszt é- gisze alatt. Előkelő, nagy közönség töltötte meg a szín­házat, melyet ez alkalommal — tekintettel a ne­mes célra, — a polgármester díjtalanul engedett át a Vörös Keresztnek. A közönség úgy érezte magát ez áhitatos ünnepélyen, mintha templomban élt volna, hol harcos fiaink életéért, győzelméért isteni tiszteletet tartanak. Imaszerüen csendült öl a főgimnázium ifjúságának éneke, Kölcsey Himnusza, melyet a közönség állva hallgatott vé­gig, Utána Révai Károly adta elő ez alkalomra irt költeményét, melynek cime „Győzni fo­gú n k ! “ s melyet lapunk vezető helyén hozunk. A lelkesítő költeményt zajos éljenzéssel fogadták. W e i s z Margit kisasszony zongorajátéka nagy feltűnést keltett. A fiatal leány nyilvánosan még alig szerepelt, legalább itt nálunk még nem ; annál inkább meglepett mindenkit egy kész mű­vésznő tudásával, brilliáns teknikájával. Majd Dr. Kádár Antal kerületi főorvos adta elő a Vörös Kereszt nagybányai fiókegyletének működését, ki­merítő ismertetés keretében. Az érdekes fölolva­sást — mely sok helyt lendülettel van megírva, — .nagy figyelemmel hallgatta a közönség s elő­adót élénk ovációban részesítette. Az érdekes felolvasást lapnnkban közölni fogjuk. G u r s z k y Gabriella és J a n c s o v i c s Jo­lán kisasszonyok éneke magas műélvezetet nyújtott s Gurszky Lujza kisasszony kitűnő zongora kí­sérete mellett az estély fénypontja volt. Nemkülönben pompásak, fülbemászók voltak Németh Béla dalköltő katona dalai, melyeket szintén Gurszky Lujza k. a. elsőrangú zongora kísérete mellett Nagy Károly ur, a felsőbányái ev. ref. egyház énekvezére adott elő érces tenor­jával. Nagy Károly ur hálára kötelezte a Vörös Kereszt Egyletet szives közreműködésével, melyért

Next

/
Thumbnails
Contents