Nagybányai Hírlap, 1915 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1915-02-23 / 8. szám
Vili. ;évfolyam. Nagybánya, 1915. február 23. 8 szám.-------------------------------------------------------------------------— —-------------------------------------------TÁ RSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület Nagybányavidéki Osztályának és a Nagybányai Ipartestületnek Hivatalos Közlönye. Blőfizetési árak : Egész évre 6 korona, félévre 3 korona negyedévre i.50 korona; egy szám ára 12 fillér. Megjelenik minden kedden 8—12 oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos: Dr. AJTAI NAGY GABOR. Főntunkatárs: RÉVAI KÁROLY. 5zerkesztőség: Hunyady János-u. 14. sz., hová a lapközlemények küldendők Kiadóhivatal: „Hermes“ könyvnyomda Nagybányán, Hid-utca (Bay-ház ------------- hol az előfizetések és hirdetések fölvétele eszközöltetik. ------------Sz enzációs könyv. Megjelent a Vörös Könyv és milliónyi példánya elárasztja két országunkat és a külföldet is. Szeme elé tárja a világnak nehéz napjaink okozóit és okait a maguk nyilt, tisztán becsületes, őszinte és leplezetlen valójukban. A háború féléves múltjából felölel minden eredményt, fordulatot és eddig rejtett és hivatali titokként őrzött iratokat diplomáciánk minden idevonatkozó érintkezését, komoly elhatározások perceiben Íródott táviratokat. Amilyen igazságosnak hittük eddig fegyverforgatásunkat, annyira szent meggyőződésnek tetszik most már e könyv olvasása után a háború megkezdésében tett e- rélyes lépésünk és bizonyossá válik, hogy más ut nem is lett volna számunkra. És ahogj; elmúltak az első háborús percek lelkes izgalmai és nem halljuk katonáink ajkáról a bosszút kívánó dalokat - hideg mérlegelésünk pillanatában, most is megnyugtatóan nyilvánul meg előttünk, hogy nem mi akartuk ezt a háborút, bennünket rákényszeritett egy rossz szomszéd vásott gyermekhez méltó komiszkodása, ami már évtizedek óta próbára teszi türelmünket és veszélyezteti méltóságunkat. Meglepetésszerűen elhangzó erélyes fellépésünk, — nem is tudjuk, hogy milyen — megfontolt, udvarias és komoly diplomáciai magatartásunk eredménye. Az utolsó percig simítani akartak diplomatáink a szerb konfliktuson, de minden jóakaratuk megtörött a makacs, gyűlölködő elbizakodottságon. Az oroszok külügyminisztere, Szasza- nov pedig már akkor úgy viselkedett Sza- páry nagy követünkkel, amikor még csak Szerbia megrendszabályzásáról volt szó, a- mely nyilván ellenséges, rosszindulatú és fenyegető volt. A Vörös Könyv mindezt őszintén feltárja a nagy közönség előtt, felvilágosit mindenről, ami oka lehetett a háborúnak. Rendelkezésünkre bocsájtja legtitkosabb vizsgálatainak, nyomozásainak aktáit, a lelep- zett „Narodna Obrana,, aljas működésének hitelesített iratait és a saját bűnükben megtört merénylők vallomásait. A szerb kormány válaszjegyzéke teljes egészében elénktárva csalhatatlan bizonyitéka a rosszakaratú, gyűlölködő törekvésnek. Ma, amikor az ágyuk dörrenése közepette szinte el is felejtettük azt, hogy mikor és hogy kezdtük ezt a háborút, szinte felemelő és üdvös a Vörös Könyv olvasása. Megnyugtató érzés száll meg, amikor i- gazságunkat, önzetlen küzdelmünket ilyen nyugodtan szemlélhetjük. Nyugodtan megállapíthatjuk, hogy mostani ellenségeink milyen fondorkodással készítették elő ezt a küzdelmet és milyen lelkiismeretlen áská- lódás célpontjai voltunk mi — akik mindenkivel szemben jó szomszédnak, udvarias, nyugodt és becsületes, érdekeket nem hajhászó nemzetnek bizonyultunk. E mai napok nagy harcában is mi vagyunk azok, a- kiknek legkevesebb érdekük van, akik önmaguk becsületéért harcolnak csupán. Még azoknak is több érdekük van, akik semlegesen, csendesen — jó pénzért, vagy jó reményekért — ülnek. A harcoló felek között pedig hűséges szövetségesünknek, a németeknek harcába is több érdekvédelem van, mint a mienkben. Az angol hatalmi vágyával, az orosz gyűlölködésével szemben a mi harcunk a legszentebb védelem képét nyeri, az ut pedig, amelyen haladunk — a- mint a Vörös Könyv mondja — az, amelyet a becsület és kötelesség jelölt ki számunkra ! „ANAGYBÁNYAI HÍRLAP“ TÁRCÁJA Az én szivem. Az én szivem a tűznek tengere, Kecses flotilla fut hullámain ; Fehér vitorlás mindenik hajó, Az én világom, fenkölt álmaim. Kormányosomnak elfogadtam én A dolgos Isten szép, erős kezét; Vidám hajóraj járja tengerem Karácsonyéjjbe lobbanó füzét. Az én szivem, az én szivem: virág, Kelyhére csordult advent harmata; Vagy vándorutamon Szennármező, Amelyre mannát Isten hullató. Én bús virágom harmatcseppjein Kenyérért hiizdök arca ott remeg; És dús szerelmem mannás mezején Vendégül várom a szegényeket . . . Az én szivem dóm a piac-szeren, Hol cirkuszos-nép verdes nagydobot, Komédiások rínak maszkosán, Bohócruhában ugrál száz bolond. Míg künn a népség sir és hahotáz, Itt, benn a dómban, néma áhitat; Vigasztaló Ilit szende lángja ég Ag összehajtó köárkád alatt. Az én szivem — szilt, rajta csak gyopár, A cifra völgyek csúfolják szegényt, Kevély villámok korholják nagyon, Holott oly békés, senkinek se vét. Azur menyboltot tart a vállain : Ezért van tán a gáncsolásra ok ? lm, szól a szírt! „Csak idefent a jó; Szeretni én csak igy tanulhatok! ..." Földes Zoltán. Az önkéntes. Künt süvített a deczemberi szél és patakokban szakadt az eső: — E2 mégis csak hihetetlen ! — dohogott a hordágyon fekvő, akit éppen az imént hoztak be a tábori szükségkórházzá átalakított iskola é- pületébe. A sebesültvivők kiszabadították magukat a kötelékek közül és nevetlek. A sarokban egyszerre csak felharsant egy hang: — Csend legyen ott! Éjszaka van ! — és lassan támolygott végig a megrakott szalmazsákok sorai között egy fehér köpenyeges alak. De a hordágyon fekvő nem maradt csendben. — Igen, azt maga mondja, törzsorvos ur, — bocsánatot kérek. — de előbb ugyancsak fáradságba kerül, mig az embert őrjáratra eresztik ... — Nem kell annyit beszélni, ember! Hiszen úgy néz ki . . . Az ördögbe ! . . . Kastner ur spóroljon a vízzel és aztán alaposan használja a surolót! És most ide hallgasson, ember: minden katonát, akinek megvan mind az öt érzéke és e- rőteljes fickó, eleresztenek őrjáratra ! — No, ugye, törzsorvos ur ? Mindenkit, aki erőteljes fickó! Csak hallaná ezt! És engem visz- sza akart utasítani! — Kastner a gipszet! . . . Engedje csak megfordítani magát! . . . Kiről beszél különben ? Valamelyik elöljárójáról ? — Persze ! Ohlemeyer Károlyról! Őrmester és két nap óta ő vezeti az ötödik századot. — Az egész századot? — Igen, mert a tisz urakat kilőtték a sorból. De nagyon hetvenkedő a fiú ! . . . — Ha az az Ohlemeyer, vagy minek hívják, a maga elöljárója, akkor legyen szives elhagyni a szidalmakat, meg egyéb kritikát! Hallotta ? . . . Csak rajta, Kastner! Először le kell szedni a piszkot, aztán foghatunk csak a sebhez. Az arcát hagyja legutoljára. Ez itt ugyan sokat bii el! — Ugy-e, törzsorvos ur! El tudok valamit viselni, mi ? — Maga az én emberem ! De ez a fickó . . . — Talán csak nem a 1 őrmestert érti megint ?
