Nagybányai Hírlap, 1915 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1915-12-28 / 52. szám

Vili. évfolyam. Nagybánya, 1915. december 28. szám. TARSAüAIjMI És SaÍBPIRODA^íMI HETILAP Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület Nagybányavidéki Osztályának és a Nagybányai Ipartestületnek Hivatalos Közlönye. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona, félévre S korona negyedévre 1.50 korona; egy szám ára 12 fillér. Megjelenik minden kedden 8-13 oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos: Dr. AJTAI NAGY GÁBOR. Főinunkatárs Révai KÁROLY. ♦saagtHuarjwMä*. Mml Szerkesztődéit: Hunyady János-u. 14. sz., hová a lapközlemények küldendők {^adóhivatal: „Hermes“ könyvnyomda Nagybányán, Hld-utca (Bay-ház —---------- hol az előfizetések és hirdetések fölvétele eszközöltetik. —— Bú csúszó. Midőn a „Nagybányai Hírlap“ időleges vezetésétől a mai számmal vissza­lépek, mély megindultsággal veszek bú­csút kedves olvasó közönségünktől és há­lás köszönetét mondok az eddigi támoga­tásért. Változott körülmények, magánügyek késztetnek e lépésre, de azért a, szeretet és érdeklődés szálai továbbra is oda fog­nak fűzni a laphoz, annak szerkesztőjé­hez, Dr. Ajtai Nagy Gáborhoz, kit évek óta tartó baráti összeköttetésünk alatt, ki­válóan becsülni tanultam. Midőn tehát mélységes hálával mon­dok köszönetét az olvasó közönségnek kegyes pártfogásáért, Dr. Ajtai Nagy Gá­bor szerkesztőnek önzetlen baráti támo- gátásáért, a Hermes nyomdának önfelál­dozó készségéért, kedves munkatársaim­nak szives működésűkért. — kérem mind­nyájukat, hogy csekély személyemet jóin­dulatú emlékükben megtartani szívesked­jenek. Nagybánya, 1915 december hó 25-én Révai Károly. A„NAGYBÁNYAI HÍRLAP“TÁRCÁJA A litterátus. Amikor a mozgósítás után megalakult a népfelkelözászlóalj, az első dolgom az volt, hogy megösmerkedjem a századom embereivel közelebb­ről. Evégből sorba állítottam az embereimet és mindegyiket kikérdeztem a foglalkozása és csa­ládi viszonyai felől, mert hiszen a katonáéknál sok mindenféle tudást ki lehet használni, sokszor igen előnyösen. A sor közepén egy fekete képű, harcsa bajuszu magyar elé érek, aki a következő­ket jelenti: —Hadnagy uruak alázatosan jelentem, Gö- röntsér István tizedes, nős vagyok, három gyer­mekem van, a polgári életben litterátus ember vagyok . . . — Mi az Isten csodája ? . . . Litterátus ember ... — Hát azután milyen viszonyban áll kend az irodalommal, ha szabad érdeklődnöm ? — Kalendáriumokat, meg istoriákat árulok a vásárokon, . . Búcsú az óévtől. — irta; Prohászka Ottokár püspök. Búcsúztatót irok a nagy küzdelmes évtől — körlevelet a keserves évnek ufolsó hónapjára. Vér- j irosan száll lenyugovóra ez év utolsó hónapja és majd napja is, de ennek az alkonynak pírja még nem a béke örömpirja. Most még harc tombol körülöttünk s megnyugvást még nem találunk — édes álomra még nem hajthatjuk le fejünket. De azért mégis harangozunk; szól az esti harang s visszhangzik tőle lelkünk. Ennek az évvégi harang­szónak is az a sajátsága, hogy bele van olvaszt­va öröm és bánat, bele van olvasztva fölséges ér­zés, a milyen a lélek magaslatain él s alázatos áhi­tat, a milyen a szív mélységeiből fakad. Ilyen a torony harangszava i|; az is a magasból jön, az­tán pedig leereszkedj s végiglejt a templomköröt- ti temető alacsony siriÉombjain, beleütközik keresz­tekbe és emlékkövek^, fölszedi az őszi mezei vi- , rágo!*«illatát s elhal a határon s elterül barázdá­kon, erdőkön : a mi évzáró harangszavunk hason­lóképpen indul s elhal; kiindul világtörténeti ma­gaslatokból, végigmegy sok-sok temetőn, s végre elhal imádkozó s Isten akaratán megnyugvó lel- künben. Mily csodás a csengése s mily mélységes a tartalma e harangszónak! Nemcsak érces a szava, nemcsak édes a melódiája, hanem titokzatosan lel­ki is, ha visszhangjára ügyelek, melyet a szívben kelt. Ez a visszhang először is nagy dicséret, a hitnek imája, melyet úgy fejeznék ki, hogy „di­csértessék az Ur Jézus Krisztus“. Ezzel van lel­künk tele háborúk, aggodalmak, kínok s könyek ellenére. Dicsértessék általa és benne az a végtelen Isten, a kit ha nem is értünk, — főleg ilyenkor nem értjük, — de ilyenkor is s máskor is, tehát mindig imádunk és szeretünk. Róla mondta szépen Pascal; minden más egyebet előbb ismerni kell, hogy azt megszeretni lehessen, Istennél megfordít­va van, őt szeretnünk kell, hogy megismerhessük, jobban és jobban kell őt szeretnünk, hogy jobban megismerjük. Ismereteinkkel, fejtörő probléma-ol- dozgatásainkkal vele szemben nem sokra megyünk, azért hát szeressük inkább s szeressük egyre job­ban s a szeretet majd láttat, majd kinyilatkoztatá­sokat, víziókat nyújt s akkor majd áldjuk s dicsér­jük őt háborúk s bajok ellenére. A sötét idők hul­lámain lejt az istendicséret harangszava! Más valami is cseng felém az évzáró harang­szóból, az a fájó sziveknek bizalma! Bizalom, fáj- palom ellenére ! Mily nagy szó, igazán lélekszó — harangszó ! A világháború viharjaiban csengő-bon­gó haranggá, melódiás érzések fakasztóvá lesz a lélek, a vihar meglendíti, az ütések megrendítik; de a lendítés el nem szakítja s az ütés el nem re- peszti, hanem csak fölébreszti _s megszólaltatja a léleknek legmélyebb érzését, mely végre is a biza­lom a jóban, a nemesben, biztatom az igazán em­beri, szivbeli erők a hatalmas érvényesülése iránt. S ezt összefoglalva, úgy érzem, mintha lelkem ha­rangszava azt zúgná s azt énekelné: Üdvözlégy Mária, te édes és fájdalmas anya ! A te fejedbe sem fért, a mi szivedben elfért. A te gondolataid sem győzték, de a szereteted győzte ; te is szen­De a későbbi tapasztalatok folytán magam is beláttam, hogy Gőröntsér István tizedes litterá­tus ember, mert sokszor olyan kacskaringósan beszélt, hogy alapos gondolkodás után érthette meg az ember. Egyszer elakadt a század municiós szekere a galíciai sárban. A kocsi elé egy sárga és egy- szürke ló volt fogva. A sárga neki-neki ugrott a hámnak, hogy a kocsit kihúzza a hínárból, de a szürke már lemondott minden reményről és leló­gatta fejét, nem reagált sem az ostorra, sem egyéb szóbeli biztatásra. Aznap a muníciót Gö- rőntsér tizedes őrizte, aki embereivel együtt neki­feküdt a szekérnek, de az csak nem akart moz­dulni. Látva a bajt, odamentem, hogy rendet csi­náljak, —Mi baj van itt Göröntsér, kérdeztem. —A lovakban van a hiba, jelentem alázato­san ... ♦ — Hogyhogy? . . . — Már tetszik látni, hogy a sárga még fo­galmazna, de a szürke nem indítványoz. Így azután egy csomó bakával kellett a ko­csit „megfogalmaztatni“, hogy a hínárból ki le­gyen „indítványozva“. Egy másik alkalommal felderítő szolgálatra küldöttem ki Göröntsért, aki visszatérve jelentette, hogy Jamnától északra az országút mentén több kozák csapat mutatkozik. '— Honnét tudja ezt kend Göröntsér, kér­dem én, a lakosságtol hallotta, vagy pedig sze­mélyesen győződött meg róla ? . . . — Kérem, szólt Göröntsér indignálódva, saját személyazonosságomban ténylegesen jelenleg voltam, amikor a kozákok az országúton nyargal­tak. Én a hegytetőn az erdőben állottam, igy ők nem láthattak. Esős% októberi éjszakán érkeztünk meg a ga­líciai Tartarovba. A hold előbujt a felhők mögül és sápadt fényével borzalmas képet tárt elénk. Is­mertük már az oroszok nagyfokú tökélyét'a pusztí­tás mezején, de amit ezzel a községgel csináltak, az felülmúl minden képzeletet. A szó szoros ér­telmében nem maradt kő kövön. A házak helyén csak a kémények maradtak meg, a romok a na­pok óta tartó esőzés dacára még mindig füstö­lögtek. Annál inkább meglepett bennünket, hogy a falun kívül egy erdészházat épen hagytak. Amint a ház közelébe értünk, keserves kutyavonitás vált hallhatóvá.

Next

/
Thumbnails
Contents