Nagybányai Hírlap, 1915 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1915-12-28 / 52. szám
Vili. évfolyam. Nagybánya, 1915. december 28. szám. TARSAüAIjMI És SaÍBPIRODA^íMI HETILAP Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület Nagybányavidéki Osztályának és a Nagybányai Ipartestületnek Hivatalos Közlönye. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona, félévre S korona negyedévre 1.50 korona; egy szám ára 12 fillér. Megjelenik minden kedden 8-13 oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos: Dr. AJTAI NAGY GÁBOR. Főinunkatárs Révai KÁROLY. ♦saagtHuarjwMä*. Mml Szerkesztődéit: Hunyady János-u. 14. sz., hová a lapközlemények küldendők {^adóhivatal: „Hermes“ könyvnyomda Nagybányán, Hld-utca (Bay-ház —---------- hol az előfizetések és hirdetések fölvétele eszközöltetik. —— Bú csúszó. Midőn a „Nagybányai Hírlap“ időleges vezetésétől a mai számmal visszalépek, mély megindultsággal veszek búcsút kedves olvasó közönségünktől és hálás köszönetét mondok az eddigi támogatásért. Változott körülmények, magánügyek késztetnek e lépésre, de azért a, szeretet és érdeklődés szálai továbbra is oda fognak fűzni a laphoz, annak szerkesztőjéhez, Dr. Ajtai Nagy Gáborhoz, kit évek óta tartó baráti összeköttetésünk alatt, kiválóan becsülni tanultam. Midőn tehát mélységes hálával mondok köszönetét az olvasó közönségnek kegyes pártfogásáért, Dr. Ajtai Nagy Gábor szerkesztőnek önzetlen baráti támo- gátásáért, a Hermes nyomdának önfeláldozó készségéért, kedves munkatársaimnak szives működésűkért. — kérem mindnyájukat, hogy csekély személyemet jóindulatú emlékükben megtartani szíveskedjenek. Nagybánya, 1915 december hó 25-én Révai Károly. A„NAGYBÁNYAI HÍRLAP“TÁRCÁJA A litterátus. Amikor a mozgósítás után megalakult a népfelkelözászlóalj, az első dolgom az volt, hogy megösmerkedjem a századom embereivel közelebbről. Evégből sorba állítottam az embereimet és mindegyiket kikérdeztem a foglalkozása és családi viszonyai felől, mert hiszen a katonáéknál sok mindenféle tudást ki lehet használni, sokszor igen előnyösen. A sor közepén egy fekete képű, harcsa bajuszu magyar elé érek, aki a következőket jelenti: —Hadnagy uruak alázatosan jelentem, Gö- röntsér István tizedes, nős vagyok, három gyermekem van, a polgári életben litterátus ember vagyok . . . — Mi az Isten csodája ? . . . Litterátus ember ... — Hát azután milyen viszonyban áll kend az irodalommal, ha szabad érdeklődnöm ? — Kalendáriumokat, meg istoriákat árulok a vásárokon, . . Búcsú az óévtől. — irta; Prohászka Ottokár püspök. Búcsúztatót irok a nagy küzdelmes évtől — körlevelet a keserves évnek ufolsó hónapjára. Vér- j irosan száll lenyugovóra ez év utolsó hónapja és majd napja is, de ennek az alkonynak pírja még nem a béke örömpirja. Most még harc tombol körülöttünk s megnyugvást még nem találunk — édes álomra még nem hajthatjuk le fejünket. De azért mégis harangozunk; szól az esti harang s visszhangzik tőle lelkünk. Ennek az évvégi harangszónak is az a sajátsága, hogy bele van olvasztva öröm és bánat, bele van olvasztva fölséges érzés, a milyen a lélek magaslatain él s alázatos áhitat, a milyen a szív mélységeiből fakad. Ilyen a torony harangszava i|; az is a magasból jön, aztán pedig leereszkedj s végiglejt a templomköröt- ti temető alacsony siriÉombjain, beleütközik keresztekbe és emlékkövek^, fölszedi az őszi mezei vi- , rágo!*«illatát s elhal a határon s elterül barázdákon, erdőkön : a mi évzáró harangszavunk hasonlóképpen indul s elhal; kiindul világtörténeti magaslatokból, végigmegy sok-sok temetőn, s végre elhal imádkozó s Isten akaratán megnyugvó lel- künben. Mily csodás a csengése s mily mélységes a tartalma e harangszónak! Nemcsak érces a szava, nemcsak édes a melódiája, hanem titokzatosan lelki is, ha visszhangjára ügyelek, melyet a szívben kelt. Ez a visszhang először is nagy dicséret, a hitnek imája, melyet úgy fejeznék ki, hogy „dicsértessék az Ur Jézus Krisztus“. Ezzel van lelkünk tele háborúk, aggodalmak, kínok s könyek ellenére. Dicsértessék általa és benne az a végtelen Isten, a kit ha nem is értünk, — főleg ilyenkor nem értjük, — de ilyenkor is s máskor is, tehát mindig imádunk és szeretünk. Róla mondta szépen Pascal; minden más egyebet előbb ismerni kell, hogy azt megszeretni lehessen, Istennél megfordítva van, őt szeretnünk kell, hogy megismerhessük, jobban és jobban kell őt szeretnünk, hogy jobban megismerjük. Ismereteinkkel, fejtörő probléma-ol- dozgatásainkkal vele szemben nem sokra megyünk, azért hát szeressük inkább s szeressük egyre jobban s a szeretet majd láttat, majd kinyilatkoztatásokat, víziókat nyújt s akkor majd áldjuk s dicsérjük őt háborúk s bajok ellenére. A sötét idők hullámain lejt az istendicséret harangszava! Más valami is cseng felém az évzáró harangszóból, az a fájó sziveknek bizalma! Bizalom, fáj- palom ellenére ! Mily nagy szó, igazán lélekszó — harangszó ! A világháború viharjaiban csengő-bongó haranggá, melódiás érzések fakasztóvá lesz a lélek, a vihar meglendíti, az ütések megrendítik; de a lendítés el nem szakítja s az ütés el nem re- peszti, hanem csak fölébreszti _s megszólaltatja a léleknek legmélyebb érzését, mely végre is a bizalom a jóban, a nemesben, biztatom az igazán emberi, szivbeli erők a hatalmas érvényesülése iránt. S ezt összefoglalva, úgy érzem, mintha lelkem harangszava azt zúgná s azt énekelné: Üdvözlégy Mária, te édes és fájdalmas anya ! A te fejedbe sem fért, a mi szivedben elfért. A te gondolataid sem győzték, de a szereteted győzte ; te is szenDe a későbbi tapasztalatok folytán magam is beláttam, hogy Gőröntsér István tizedes litterátus ember, mert sokszor olyan kacskaringósan beszélt, hogy alapos gondolkodás után érthette meg az ember. Egyszer elakadt a század municiós szekere a galíciai sárban. A kocsi elé egy sárga és egy- szürke ló volt fogva. A sárga neki-neki ugrott a hámnak, hogy a kocsit kihúzza a hínárból, de a szürke már lemondott minden reményről és lelógatta fejét, nem reagált sem az ostorra, sem egyéb szóbeli biztatásra. Aznap a muníciót Gö- rőntsér tizedes őrizte, aki embereivel együtt nekifeküdt a szekérnek, de az csak nem akart mozdulni. Látva a bajt, odamentem, hogy rendet csináljak, —Mi baj van itt Göröntsér, kérdeztem. —A lovakban van a hiba, jelentem alázatosan ... ♦ — Hogyhogy? . . . — Már tetszik látni, hogy a sárga még fogalmazna, de a szürke nem indítványoz. Így azután egy csomó bakával kellett a kocsit „megfogalmaztatni“, hogy a hínárból ki legyen „indítványozva“. Egy másik alkalommal felderítő szolgálatra küldöttem ki Göröntsért, aki visszatérve jelentette, hogy Jamnától északra az országút mentén több kozák csapat mutatkozik. '— Honnét tudja ezt kend Göröntsér, kérdem én, a lakosságtol hallotta, vagy pedig személyesen győződött meg róla ? . . . — Kérem, szólt Göröntsér indignálódva, saját személyazonosságomban ténylegesen jelenleg voltam, amikor a kozákok az országúton nyargaltak. Én a hegytetőn az erdőben állottam, igy ők nem láthattak. Esős% októberi éjszakán érkeztünk meg a galíciai Tartarovba. A hold előbujt a felhők mögül és sápadt fényével borzalmas képet tárt elénk. Ismertük már az oroszok nagyfokú tökélyét'a pusztítás mezején, de amit ezzel a községgel csináltak, az felülmúl minden képzeletet. A szó szoros értelmében nem maradt kő kövön. A házak helyén csak a kémények maradtak meg, a romok a napok óta tartó esőzés dacára még mindig füstölögtek. Annál inkább meglepett bennünket, hogy a falun kívül egy erdészházat épen hagytak. Amint a ház közelébe értünk, keserves kutyavonitás vált hallhatóvá.
