Nagybányai Hírlap, 1915 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1915-12-28 / 52. szám
( vedtél de mindig bíztál s azért megálltéi s győztél. Azután pedig azt gondolom, hogy az évvégi harangszó nagy viiágtörténeti katasztrófákon s fájdalmakon át a lélek békéje s megnyugvása elé harangoz. S mig az a nagy béke meg nem jön, addig is béke elé harangoz, mikor nem annyira a templomba, hanem inkább önmagamba beharangoz. Beharangoz hívogat; hiv. hogy térjek magamba ; mert ha békét keresek, azt a maga teljes igaz valóságában úgyis csak anélekben, tehát magamban találom meg. Lelkem a szent hely, hol a harcok s csaták zajában is szent béke lakik. A világból úgy sem bírom végleg száműzni a harcot, de magamból bírom s az a kötelességem is s szükségletem is! E belső békében megtalálom Istenemet, aki szeret és vár rám és kézen fog és vezet. Ezzel a lelki csengéssel, ezzel az érzelmi akkorddal legyen telítve az évvégi harangszó s ez szálljon világgá, szálljon szét sötétségek s kétségek éjébe, szálljon az érthetetlenségek örvényébe, hatoljon el az istentelenség jégszakadékaiba s énekeljen sötét, hideg lelkek jégmezői fölött s keltegesse bennük a mélyebb érzéseket békéről s lelki melódiákról, virágzásról és tavaszról. Végre pedig, jó harangom, énekelj soknak, százezreknek „jó éjszakát“, mely a te nyelveden, lévén te egy őseredeti keresztény hangszer, annyit jelent, „örök nyugalmat“. Légy zenéjük s kísérőik s harangozd ki őket hazájukba, hol a szférák zenéje fogadja majd őket. Harangozd ki őket Istenükhöz, boldogságukba! S nekünk is harangozzál jó éjszakát, hogy pihenhessünk! Dolgozunk s elfáradunk, erőlködünk s kimerülünk, legyen hát pihenésünk s nyugodalmunk ! Pihenni is csak azért akarunk, hogy fáradságunkat kiheverjük s aztán friss, napkeleti jókedvvel álljunk bele ismét a munkába. Az a harang, mely az év zártával ily melódiával, ily csengéssel s ily* ritmussal szólal meg, az majd megtalálja az 1916. év reggelén az odavaló s nekünk való hangot. — Egyet tudunk, hogy nekünk megint munkára, küzdelemre s bizalomra harangoz majd ünnepet a világnak, harangoz majd a „Béke Fejedelme“ elé. így is, úgy is, mindenképp jöjj Ur Jézus! Gondolatok az év végén. Rövid három nap múlva ismét átlépünk azon a hídon,.melyet az emberek az idő folyamára veBementünk az elhagyott házba és ott találtuk az erdészt egész családjával — lemészárolva. Mellettük feküdt az erdész vizslája és irtóztafó hangon nyüszített. Az éhség miatt már nem tudott állani a lábán és támolyogva vonszolta magát. — Ezt a kutyát én elviszem magammal — szólt Göröntsér . . . — És mit csinál kend vele, kérdem én ? — Először is talpra állítom étellel itallal, azután meg . . . — Nos, azután meg ? — Azután meg olyan célarányos hadászati kutyát faragok én ebből, mint a pinty. Felvette a kutyát az öjébe és a trén szekerekhez vitte. Pár nap múlva már velünk jött a kutya a saját lábán, akit Göröntsér elnevezett Szőrzetnek. — Hát mert úgy szőröztük, kérem alázatosan. — így lett Szőrzet a század kutyája és állandóan Göröntsér oldalán foglalt helyet, aki gondoskodott róla és állandóan foglalkozott vele, úgy, hogy a kutya kezdett csakugyan „Célirányos“ lenni. Eljárt « legénységgel őrjáratokra, kiállt a tábori őrsök mellé és gyakran nagy szolgálatokat tett, hogy még az ezredes fülébe is eljutott. Az ezredes kiváncsi lett és maga elé szólította Göröntettek. Láthatatlan ez a híd, miként láthatatlan az a folyam is, mely hullámain hordja az életet, hullámain hord mindent, amit az élet épit vagy elpusztít. Időnek nevezzük ez a folyót s újévnek rajta a hidat. Az egész csak képzelet. Olyan, mint a nap, mint az óra. Csupa árnyék az egész s mégis ez jelöli az életet, mint az árnyék a testeket. Pedig voltaképen nem az életet jelöli, hanem a halált s az emberiség mély erkölcsi érzetéről tesz tanubizoyságot, hogy ősrégi időktől fogva óramutatókat áhítottak fel az emberek, hogy megtudhassák, mennyivel állanak közelebb már a sirhoz. Azt mutatja ez, hogy az akkori emberek nem féltek a haláltól. S ez nagyon jól is van igy! Ne féljünk altöl, aminek — akár akarjuk, akár nem — múlhatatlanul be kell következnie. Ne féljünk, hanem éljünk úgy, hogy halálunk után is fennmaradjon az emlékünk s legyen ez az emlék olyan, hogy egy kis áldás is fakadjon a nyomában. Mert nem olyan nehéz ez, mint némelyek gondolják, bár az is igaz, hogy különösen manapság, könyebb a dolog gonoszság, mint jóság révén híres emberré válni. Ritka dolog a mai világon a becsület s honnan van az, hogy mégis oly kevés az áia? Vannak, akik a műveltségnek rójják fel ezt hibául. Pedig ez nem igen valószínű. A műveltség csak jóvá teheti az embert s aki müveit és mégis rossz ember, műveletlen állapotban még rosszabb lett volna. Újjá senkit sem teremt a műveltség, de bizonyára nemesit. Honnan vanmégis, hogy, bár a műveltség sok ezer és. ezer év óta egyre terjed, ez a föld még mindig a „siralom völgye" ? Onnan, hogy az emberek kevesebbet gondolnak a halálra, mint keltene, jobban mondva, épen nem gondolnak rá. Építenek, gyüjtenejí.1rigy- kednek, marakodnak, cimek és rangok után futkosnak s nem gondolják meg, hogy maguk is, építményeik is a halál martaléka:vá lesznek. Innen a nagy fény és tündöklés a nyomor és szegénység közepette. A francia udvarban XV. Lajos vénségében divatozott leginkább az arc festése. Halálos ágyán feküdt már a király s még Uiindig festette az arcát. Megcsalta magát, abbban a hitben, hogy a halált is megcsalhatja. Milyen retenetes lehetett számára az az óra, mikor érezni kezdte, hogy vége a képmutatásnak! Mennyit nem adott volna érte, hogy nyugodtan nézhessen a világtól való megválás perce elé I tsért a kutyával: — Hát azután mire használja maga tizedes ezt a kutyát . . . — Ezredes urnák alázatosan jelentem többet ér ez a kutya sok rósz bakánál, mert igen eszmé- letes állat, meg erőst nagy érzelme van . . . Az ezredes ijedten nézett ránk, az első pillanatban azt hitte, hogy hirtelenébe elfelejtett magyarul — Mit mond ez az ember ? — Azt akarja mondani, hogy nagyon eszes állat és hogy kitűnő szaglása van, mert mindent messziről megérez . . . — Hát miért nem mondja igy ? . . — Mert ö „litterátus“ ember, akinek a fő foglalkozása a szófacsarás . . . — No az ördög bújjék az ő literaturájába. Egy sötét novemberi estén azt a parancsot kaptuk, hogy a század megszáll egy nagy magaslatot, mely a Pruth völgyében húzódó országutat uralja. Szó nélkül, a lehető legnagyobb csendben kúsztunk fel a meredek jjpgy élére, ahol azonnal megástuk a lövészárkot. éfcután magamhoz hívtam Göröntsér tizedest: — Nézze Göröntsér, magára egy fontos feladat vár . . . — Köszönöm hadnagy ur a megtiszteltetést, S amit XV. Lajos tett, azt teszik utána ez- rek, milliók. Az arckendőzés kiment már ugyan a divatból, de más kendőzések léptek a helyébe. Képmutatás viszi az életben a főszerepet. Az egyik pompás ruhákat, a másik fényes címeket aggat magára, hogy belső korhadását eltakarja a szem elől. Dorbézolásba, gyönyörökbe merül, hogy ne hallja a „meg kell halnod“ mementöt. Olyan réniületes, olyan félelmes előtte ez a hang, ez a figyelmeztető. Pedig tulajdonképen nem a halál az, ami megfélemlítő, hanem a rossz tettek emlékei. „Van Isten a felhők felett“ , szólal meg egy hang a szívben s azért van, hogy még az istentagadónak is eszébe jut olykor, hogy miért él, ha halála után egyetlen áldás se kiséri emlékét. Ez az, ami rettegtet, ami félelemmel tölti el lel- künket. Csupán csak rajunk áll, hogy ne féljünk a haláltól. Nem azt teszi ez, hogy vezeklésben és aszkétai elvonultságban töltsük napjainkat s hogy, miként a trappista, csak ezt az intelmet ismerjük : „Memento móri!“ Azért van a természet ta- vasza, hogy virága legyen, azért van az égnek napja, hogy derűt árasszon, verőfénnye! gyönyörködtessen. Legyen az emberi szív tavasza is olyan, mint a természet tavasza, a szív derűje is olyan, mint a napveröfénye, mely virágot fakaszt, gyümölcsöt termel. Ezért is olyan magasztosan derült a leáldozása, olyan fenségesen szép a kimúlása. Már a halál hideg szele fujdogálja körül, az arca azonban még mindig mosolyog, mintha mondaná I „Elmegyek töleletek, de itt hagyom áldásaimat s elviszem magammal hálátokat és szereteteket.“ Boldog újesztendőt olvasóinknak! HÍREK. December 27. Karácsony estéjén. — Irta: Révai Károly. — Mikor még béke-angyal járt a földön S nem ördög, hogy a házunkba betörjön Sok karácsonyfa gyűlt ki mindenütt. Karácsonyfa most alig itt-ott járja. Tengernyi sok az özvegy és az árva, Akiknek gyásztól könnyes a szemük. megcsinálom, amint csak legjobban lehet . . . — Épen azért választottam magát. A hegyélen balra megy, mig csak a hegy el nem kanyarodik. Ezt a kanyarulatot a rajával széles vonalban megszállja, nehogy oldaltárnadást kapjunk. Azt a pontot tartja, amig lehet, esetleges tapasata latairöl »jelentést küld. Értette ? — Mögértöttem ! — Balra át, indulj ! Az éjszaka csendben telt el. Mi élénken figyeltünk előre, de semmi gyanúsat nem láttunk, Mikor szürkülni kezdett, a szemben levő magaslaton gyanús mozgolódás volt észlelhető. Néhány percre rá aGöröntsérnek egy embere érkezett hozzánk és a következő jelentést hozta: — Jelentem személyös tapasztalat szerint, hogy egy muszka század fejlődött vonalban ravasz fondorlattal a bal oldalunkba terveszkedik, alkalom adódván a tüzet felvételezem. Kérők ellenben se- gödelmet, mert ménkű sokan vannak. Göröntsér tizedes. Még jóformán az intézkedéseket sem tudtam kiadni, amikor Göröntsér felől erős puskaropogás hallatszott. Amennyi nélkülözhető erő volt futólépésben ment a szorongatott raj segítségére, mialatt
