Nagybányai Hírlap, 1915 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1915-11-23 / 47. szám

És végül a társadalomnak azon része következik, akik rémhir terjesztéssel bujkálással és hasonló kedves foglalkozásokkal töltik idejüket.

Ezekre ís szükség van! Szükség van reájuk ! Ha nem volnának gyávák és kishittiek, hősök sem volnának. Honnan emelkednének ki ők, kinél erősebbek, hatalmasabbak, ha nem a semmitevők, rémhirterjesztők osztályából! Oh igen ezek is kellenek, épen a hősöknek kellenek, hogy emeljék fel őket a legszebb piedesztálra.

Ne bántsuk őket, mégcsak ne is nevessünk rajtuk, hanem sajnáljuk nagyon mélységesen. Sajnáljuk ezeket a minden akarat nélkül való elmaradt embereket, hisz nekik a saját lelkűk sötétsége is elég büntetés már.

Milyen megalázó tudat lehet, hogy ehez a körülöttük dúló jók harcához egy szalmaszállal sem járultak hozzá.

Nem járultak, mert nem járulhattak hozzá, mert gyengék ők, csak arra vannak berendezve, hogy az egészet, mint egy mulattató komédiát páholyból nézzék végig.

De hagyjuk'ezt. Hisz ők nem egyebek, mint az emberiségnek előrehaladásra nem alkalmas elkorcsosult egyedei. És miért tiporjuk lábbal a lefelé menőket? nem volna udvarias cselekedet!

Hagyjuk őket. És mentsük meg azt, aki eddig csak szokásból vagy rosszpélda miatt volt ilyen és segítsük elő, amennyire tölünk telik a magyar és német dicsőséget. —

Felhívás a magyar tanítósághoz.

Hollandia békebarátai felhívást intéztek a magyar tanítósághoz, mely a következőképpen szól: Közvetlenül az európai háború kitörése után a hadviselő országok legműveltebbjei bőségesen terjesztettek semleges országokban olyan röpiratokat és füzeteket, melyekben sikra szállottak hazájuk igazáért; a fegyverek harca mellett nem kevésbé heves háború folyt a toll hadseregei között.

Ezek az írások eljutottak hozánk, alulírottakhoz is, akik mind semleges állam polgárai vagyunk. Nagy érdeklődéssel fogadtuk, mert legalább tájékoztattak bennünket nem csupán a hadviselő nemzetek müveit rétegeinek lelki állapotáról de a jelenlegi háború okaira és természetére vonatkozó felfogásukról is.

Csöppet sem csodálkozunk azon, hogy az ellenfelek mindegyike egyenlő mértékben meg van győződve arról, hogy az igazság az ő oldalán van. Az sem meglepő, hogy ilyen erélyesen igyekeznek igazukat bizonyítani a semleges nemzetek előtt. Psychologiai szempontból valóban nagyon fontos, hogy ebben a szörnyű küzdelemben a harcoló népek mindegyike át legyen hatva saját ügyének igazságától; természetes tehát, hogy ennek a meggyőződésüknek mások előtt is kifejezést kívánnak adni. Csak az ügyük megtámadhaíatlan igazságába vetett megingathatatlan bizalom képesitheti őket arra, hogy erősen és bátran állják meg helyüket ebben a borzasztó harcban.

De őszinte fájdalommal kellett megállapítanunk, hogy csaknem valamennyi ilyen munkában még a kísérlete is hiányzott annak, hogy az ellénfélnek is igazságot szolgáltassanak; sőt rendesen a legképtelenebb és leggyülötatesebb indító okokat tulajdonították annak.

Mi, alulírottak tiszteljük a hadviselő nemzetek abbeli meggyőződését, hogy igaz Ügyért küzdenek.

Még ha véleményt alkottunk volna is már ennek a háborúnak okairól, nem tarthatnék jelenleg időszerűnek a vélemények és érvek szémbeállitá- sát. Ezt későbbi időre kell fentarlanunk, mikor a tudományos kutatás nyugodtan mérlegelheti majd azok értékét, mikor a szenvedélyek lecsillapodtak és nyugodtab lelkiállapotban lehet meghallgatni a történelem ítéletét.

De mégis kötelességünknek tartjuk, hogy felhasználva a semlegesség kedvező helyzetét, felemeljük szavunkat az ellen a rendszeresen keltett és fentartott gyűlölet ellen, amelyet a jelenlegi ellenségek között most kelteni törekszenek.

Habár tökéletesen értjük, hogy a jelenlegi események a nemzeti érzelmet felcsigázták, mégis azt hisszük, hogy a hazafiság nem zárja ki szükségképen az ellenfél igazságos megítélését ; hogy valamely nemzet saját erényeinek öntudatában nem kell annak a tévedésnek származnia, hogy az ellenség jelleme csupa bűnből áll ; hogy a nemzet saját ügyének igazságából nem következik szükségkép annak feledése, hogy az ellenfél lelkét ugyanolyan erősen hajta át ugyanaz a meggyőződés.

Nem szabad elfelejteni, hogy a politikai viszonyoktól függ, mely népek a mindenkori ellenségek és hogy ezek a viszonyok sokszor változnak előre nem látható körülmények folytán. Aki ma ellenség, holnap szövetséges lehet.

Mindezek a röpiratok, mind a hadviselő hatalmak sajtója, — különösen ez utóbbi — oly módon bánnak az ellenféllel, hogy tartani kell a leghevesebb, hosszú ideig tartó győlölet felkeltésétől.

Azokat a bajokat, amelyek a háború közvetlen következményei, súlyosbítani fogja az a sajnálatos tény, hogy nehézzé, hacsak nem, lehetetlenné válik a most ellenséges nemzetek együttműködése a művészet és tudomány, általában a békés munka terén. Pedig jönni fog az ez idő, mikor ez után a háború után a népnek fel kell ujitaniok mind társadalmi, mind szellemi érintkezésüket.

Minél kevesebb súlyos vád hangzott el mindkét részről, minél kevésbbé gyalázták egymás jellemét, szóval minél kevesebb marandó ellenszenvet keltettek, annál könnyebb lesz később megújítani a nemzetközi érintkezés most megszakadt szálait.

De aki gyűlöletet kelt, egyidejűleg annak is útját állja, hogy a gondolatok a békéhez vezető irányba terelődjenek.

Felelősség terheli ennek a rettenetes háborúnak hosszab tartamáért mindazokat, akik szóval vagy írásban gyalázzák az ellenséget és evvel fölkeltik a gyűlölet szenvedélyét.

Ezért kérjük különösen a hadviselő nemzetek polgárait, hogy segítsenek elérni azt a célt, amely előttünk lebeg: mindannak elkerülését, ami akár élő szóval, akár írásban állandó ellenséges hangulat keltésére alkalmas,

Mindenekelőtt azokhoz fordul felhívásunk, akik hazájuk közvéleményének irányítására hivatottak: a tudomány és művészet képviselőihez, akik már tudják, hogy valamennyi civilizált országban vannak férfiak és nők, akik igazságról és elkölcsről ugyanazt a felfogást vallják, mint ők maguk.

Bár gondolnának valamennyi ország nevelői ezekben a nehéz napokban arra, ami vala- men'nyiüket egyesíti és nem csupán arra, ami jelenleg elválasztja egymástól!

A holland „Anti-Oorlog Raad“ tisztikara : H, C. Dresselhuys, igazságügyi államtitkár, elnök. J H. Scháper, képviselő, alelnök, Assef W.-né, pénz- tlrnpk. DK D. Van EtÜjlÉdeti, «fgyeternl táftár. Dr. 0. A P. N. Koolen, képviselő. V. H. Rutgers. képviselő. Dr. B. De Jóiig Van Beek En Dónk, titkár.

A hűséges tisztiszolga.

i.

Borongós novemberi alkonyon rohamra mentünk Delatyn városa ellen, amely tömve volt muszkákkal. Az ellenség a város szélső házaiba volt elbújva, a Pruth túlsó partján pedig iövészárok- ban feküdt a második védelmi vonal. Őrült tűzzel fogadtak bennünket az oroszok, de azért szorítottuk őket kifelé. Amint a városból kivezető egyik utca széléhez értünk, ezt a kijáratot valósággal elzárták tűzzel a muszkák. A helyzet a legkritikusabb volt.

— Utánam, fiuk, — ordítom és előre szeg- zett revolverrel rohanok neki a tűznek.

Ebben a pillanatban brutális ütést érzek z lábszáramon és összeesem.

— Előre fiuk, én megsebesültem. Ne törődjetek velem !

A fiuk rohannak előre, én ott maradtam a sárban a Petruval, aki könnyes szemekkel szaladgált körülöttem, nem tudva, hogy mit csináljon. A golyók mint a méhek röpködtek körüliem, Petra pedig ebben a golyózáporban ott térdelt mellettem és egyre hajtogatta oláhul :

— Váj, Domnüle, eltörte a golyó a lábad, most mit csináljunk, mit csináljunk?

— Először is, ne jajgass helyettem, Petra,, majd jajgatok én, ha másként nem birom. Most pedig fogj a hónom alatt és huzz a kerítés mellé .. .

Egy rutén ház deszkakerítése mellé vonszolt a Petra és mivel a muszka tűz egyre erősbödött és a kerítést záporként verték a golyók, ráparan- csolíam, hogy ő is feküdjék mellém a sárba, mert még ő is kap utoljára egy golyót.

A roham nem sikerült. Az ellenség túlerő* ben volt és védett állását még inkább bevehetet- lenné tette a Pruth magas, szakadékos partja. A mieink visszavonultak és én Petruval ott maradtam a két tüzvona! között.

A sötétség mindinkább nőtt és a tüzelés zajából megállapítható volt, hogy az oroszok folyton közelednek a város felé. A golyók mind sűrűbben röpködtek körülöttünk.

— Elfognak bennünket — szólt Petra.

— Hány gyereked van, Petra? — kérdem én.

— Kettő.

— Akarod még őket látni ?

— Hát hogyne akarnám . . .

— Akkor négykézláb mássz az utca szélén levő árokba és próbálj visszajutni a mieinkhez . . .

— És veled mi iesz, domnule ?

— Én nem bírok már mozdulni se. Vagy meghalok, vagy elfognak . . .

— Hál akkor én is vagy meghalok, vagy elfognak, de itt nem hagylak, domnule.

— Nincs annak értelme Petra, legalább te menekülj meg . . .

— Nem megyek el innét, domnule, még ha parancsolod se.

A sötétség teljesen leszállt, a tüzelés megszűnt, csak itt-ott dörrent el egy lövés, jeléül annak, hogy mindkét részen ébren vannak. Rettentő J fájdalmak fogtak el és azok növekedésével nőtt bennem az életösztön. Petra már állt melletem és I figyelt minden apró neszre.