Nagybányai Hírlap, 1915 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1915-11-23 / 47. szám
1915. november 23. NAGYBANYAI HÍRLAP 3. — Te, Petru, — szóltam neki, — mégis csak próbálj előrecsuszni a mi vonalunkig, hozz ide két sebesültvivőt és ha találsz, orvost is . . . — De nem csapsz be, domnulé, nem halsz meg addig ? — Nem, Petru, ne félj 1 . . A Petru háromszor keresztet vetett magára és macskaiigyességgel mászott bele az árokba. Magam maradtam. Meggyujtottam a villanylámpámat és megnéztem az órámat, félkilenc volt, az eső lassan szitált rám s én tehetetlenül feküdtem a sárban. Olykor egy-egy lövés hallatszott, majd sortüzek dördültek el. Nem a Petrura löttek- e, — gondoltam magamban. Az idő telt, de a segítség nem érkezett. Már lemondtam minden reményről . . , Elfogott a láz, a hideg kezdett rázni, hogy majd kiestek a fogaim a vacogástól. Elkezdtem imádkozni, azután gondolatban elbúcsúztam a bölcsőben nyugvó kis fiamtól, a feleségemtől, a testvéreimtől, a barátaimtól és amikor mindennek vége volt, szinte óhajtottam a halált. Éreztem, mint szivárog a vérem az átlőtt csizmámon keresztül, a piszkos galiciai sárba. Órák teltek el igy a várakozásban, már biztosra vettem, hogy a Petrut is agyon lőtték, amikor közelemben halk suttogást hallok . . . — Hát hol a hadnagyod, te állat ? — Itt kell lenni valahol, ha az oroszok el nem vitték, — hallatszott a Petru hangja. — Hát mutasd már meg, mert főbeütlek, ha még tovább bolonditasz ebben a sötétségben, — hallatszott a durva hang. — Itt vagyok a kerítés mellett, — nyögtem én, — ide jöjjetek. A hang után csakhamar ott termett a sebesültjárőr. amelynek parancsnoka elmondta, hogy már másfél órája keresnek, de a sötétségben nem tudott jó! tájékozódni a Petru, azért értek olyan későn hozzám. Elvittek egy rutén házba, ahol már várakozott rám a doktor. Az egy szobából álló lakásban amelynek levegője szinte dögleletes volt, ott volt a hét tagból álió rutén család, négv súlyosan sebesült legény, az orvos, ehhez jöttünk mi Pel- ruval. II. Az orvos megállapította, hogy dum-dum golyó ért, mely szét roncsolta alsó lábszáram mindkét csontját. Sebem bekötötte, a törést pléhcsiz- mávai rögzítette és föltettek az egyetlen ágyra. Fölötte ‘lógott a szokásos rutén bölcső, amelyből kikandikált egy másféléves rutén poronty, akit a szokatlan „nagy idegen forgalom“ fölvert az álmából. Nagy szemeket meresztve nézett rám, majd bájosan elkezdett gögicsélni hozzám, mintha vigasztalni akart volna. A rutén kiment az udvarra és kis váltatva visszajőve jelenti, hogy orosz őrjáratok lopóznak be a városba és több házba behatoltak. Petru a hírre elvette egyik sebesült fegyverét és egy csomó töltényt rakva ki az ágyra, elém állt, hogy minden eshetőségre készen álljon. A doktor kimerülve hanyatlott az asztalra és elaludt, az egyik sebesült szabályszerűen haldokolt, a rutén pedig feleségével és négy nagyobb gyermekével letérdelt a falon függő szentképek elé és csendesen imádkozni kezdtek. Én pedig . . - vártam a megváltást. Amint szürkülni kezdett, újra megindult a harc. A tüzérség és gyalogság egyszerre kezdett dolgozni és sűrűn hallottuk a városba csapó orosz gránátok csapkodását. A doktor elment azzal, hogy a kötözőhelyre siet, mely a város túlsó végén van és kocsikat küld a sebesültekért, hogy ott végleges kötést kapjunk. A kocsi azonban egyre késett, mi pedig egyre türelmetlenebbé váltunk. A Petru egyszer csak eltűnik, majd egy félóra múlva visszatér ragyogó arccal, hogy hozott kocsit. — És hol szerezted, — kérdém én. — Itt az utcában . . . — Hogyan ? — Ezzel ni . . . — és mutogatja az én Frommer-pisztolyomatl Nem akart jönni a rutén, de megmondtam neki, hogy ha nem jön, akkor én küldöm őt a másvilágra, hát észretért. De szereztem én mást is . . . — Mit? — Ágyrujiát. Van két vánkosunk, dunyhánk, paplanunk, nem fog megfázni a hadnagy ur . . . — Hát azt honnét? — Itt a közelben van egy iskola, az ott lakók elmenekültek, gondoltam, szükség törvényt bont és ... és hát elhoztam . . . A kocsi nagyon gyászosan nézett ki. Egy piszkos szekér elé volt fogva két apró rutén ló, hanem az ágyruha épen a fogat ellentéte. Csipkés hímzett párnák, ugyanilyen paplan, bőségesen töltött dunyha. Szegény tanítónő, biztosan a kelengyéjét raboltuk meg ! De azért majdnem bajt hozott a fehér ágyruha. Amint a kötözőhely elé értünk, ami egy fák között meghúzódó kis városvégi házban volt elhelyezve és megálltunk, hogy leemeljenek, abban a pillanatban egy srapnell robbant el a ház mögött, majd a másik az ut innenső oldalán. A műtétre készült, fehérkötényes orvosok kiabáltak! — Meneküljetek! Az oroszok lövik a kötő- zőhelyet. A rutén kocsis a robbanásra leugrott a szekérről és menekülni akart, de Petru rászegezte a pisztolyt és ráorditott: — Stoj! Idemo! (Állj, menjünk.) Szegény rutén megadta magát a sorsnak és a lovai közé vágott. Alig szaladtunk ötven lépést a szekérrel, már mögöttünk robbant az országúton a gránát. A Petru hirtelen levetette a köpenyegét és leteritette a fehér ágyruhát, hogy ke- vésbbé tudjanak célozni ránk. III. Ebből az esetből kitűnik, hogy a muszka tüzérség megfigyelő tisztje látta a lehér ágyruhás kocsit és annak megállásakor megállapította, hogy hol a kötözőhely. Így irányította oda a tüzérségi tüzet és lövetett utánunk. Ilyen a kulturmuszka harctnódora a barbár „németség“ ellen. Petru balkezében lőcsöt, jobbjában a pisztolyomat tartva jött a kocsi mellett és csak megrázkódott, mikor egy süvítő srapnell robbant. De nemsokáia beértünk egy füzesbe, amely végleg eltakart bennünket a muszka tüzérség szeme elől és megálltunk, mert már nem bírtam a kínokat, amiket a kocsirázás okozott a törött csontjaimnak. Mert borzalmas fájdalmak ezek. Nem hiszem, hogy a spanyol inquzició kinzókamráiban lett volna eszköz, ami ilyen fájdalmak okozására képes lett volna. A ruténnek megmagyaráztuk, hogy Berezov- ba vigyen bennünket, de jól vigyázzon az útra, mert ha eltévesztené és a muszkák közé talál vinni, akkor a legelső golyó az övé lesz és csak a másik kettő a mienk. A polgártárs idegesen nézte a szemléltetőleg bemutatott golyóbisokat és elindult. Alkonyaira értünk Berezovba és épen jókor, mert a hadosztály trénje épen akkor kapta a parancsot a visz- szavonulásra, tehát minket is besorozhattak a végtelen kocsisorba. Sötét éjszaka volt már, amikor egyik ritkás erdő szélén megálltunk és kocsitábort csináltunk. Messziről még hallatszottak a szórványosan megszólaló ágyuk, de gyanús lett a jobbról-balról megmegujuló puskatüz, amiből arra következtettünk, hogy oldalvédeink verekednek az üldözésünkre kiküldött kozákokkal. Hideg novemberi éjszaka volt, de nem fáztam, mert a Petru fülig betakart a tanitökisasz- szony kelengyés ágyruhájával. De álom nem jött a szememre és halk beszédet hallottam köröskörül : — Elénk vágtak a kozákok . . . csak egy ut van a menekülésre, az erdőn keresztül, de kocsiút nincs ... a trén itt marad . . . Majd engem keresnek . . . Álmodom ? Nem ébren vagyok, de a szemem nem tudom kinyitni. Hallom á rendelkezést: — A sebesült hadnagyot a tanító lakásába kell letenni; rá kell bízni a községi elöljáróságra hogy gondoskodjék róla . . . Azután valami zsongó érzés száll az agyamra, mintha egy malom alatt feküdnék és a viz fölöttem folyna el. Ájulat volt, vagy álom, ma sem tudom. Azután mintha lövöldözést, ordítást, üvöltést, lódobogást hallanék ... De nem birom a szemeimet kinyitni. Pedig föl kell ébrednem, mert hisz valaki költöget . . . Végre . . . sikerült! Ágyban fekszem, szegényes, de úri szobában. Csak az üres szekrények, az üres ágyak vannak itt, a tartalmuk hiányzik. Mellettem a Petru és még egy idegen, úri formájú ember. A szobából üvegajtó nyílik, azon át látható egy kozák, aki kivont karddal áh az ajtó előtt. — Mi ez, Petru, kérdem én? — Elfogtak bennünket . . . — Hát a többi trén . . . — Azt is . . . — Ez az ur kicsoda? — Az itteni rutén tanító, ahova beszállátolták a hadnagy urat. — Mióta vagyunk itt ? — Az éjszaka jöttünk ide, a hadnagy ur azóta alszik. Nem ébredt föl, amikor megmotozták sem. Mindenünket elvették . . . — A pénzemet is ? — Azt is. Mindent, mindent . . . A beszélgetésre odajött a tanító és tört németséggel megszólított: — Jó helyen van, uram . . . Ukrainista rutén vagyok, nem russzofil. Nincs-e valam óhajtása ... — De igen ... Ha valami történik velem, ígérje meg, hogy értesíti családomat, a címet lediktálom. — Legyen nyugodt, uram, minden kívánsága szerint lesz. De hátha még történik valami. — Nekem már nincs reményem . . . Az ablakon át részeg kurjongatás, ének, or- ditozás zaja szűrődött be. — Mi az odakünt ? — A kozákok fölfedezték az önök trénjén elhelyezett rumot és leitták magukat. Láthatja, hogy a mi őrünk is alig áll a lábán. — És a nép ? — Az segít a kozákoknak. Az is rabja a pálinkának. Azután meg úgy gondolkodnak, hogy ha már az asszonyaink táncolnak a kozákokkal, legalább a veszett fejszének nyele legyen. — Sokan vannak a kozákok ? — Nem, csak egy fél szotnya maradt itt, a többi elment. Az őrt álló kozák ebben a percben megverte az ablakot és integetett, hogy nem szabad beszélni. A szájában erősen égett az én trabucco szivarjaim egyike, a balkezében pedig a kulacsa tele rummal, amit elődb hozott egyik kenyeres pajtása.
