Nagybányai Hírlap, 1915 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1915-11-02 / 44. szám
2. NAGYBÁNYAI HÍRLAP 1915. november 2. szouverenitázához. S ezért, mert ők egy meggondolatlan pillanatban idegen ország ellenséges politikai töredékének hívévé avatták magukat s ezzel hűtlenné váltak hazájukhoz s úri nyugodt megélhetésük minden tényezőit felcserélték a politikai kalandor- ság legundoritóbb nemével, a haza iránti hűtlenség ijesztő nehéz bűnével s mindenkorra elvágták a kötelék minden szálát, mely egykor hozzánk fűzte, őket a törvény- | hatósági bizottsági tagsági tisztre érdemtelenné váltaknak nyilvánítjuk és inditványun- j kát elfogadásra ajánljuk.“ Utána Vlád Aurél a következőket I mondotta : Szégyenlem magamat, hogy a vármegyei törvényhatósági bizottság két tagja ilyen tettre vetemedett. Szégyenlem magamat, hogy egyáltalában lehetséges volt, hogy a vármegye két polgára ilyen tettet követett el. A hazai románság törekvése és sarkalatos politikai elve volt mindenkor, hogy minden ténykedését összhangba hozza a magyar állam létfeltételeivel és a dinasztiával. Ehhez a politikai hitvalláshoz nevezett bizottsági tagok hűtlenné váltak. Ez ellen vétett a két bizottsági tag és igy nemcsak a haza ellen, hanem saját népük, saját fajuk ellen vétettek. Tisztelt közgyűlés ! Meg vagyok győződve arról, hogy ezen irányzatok nemcsak a hazai románságnak, a románság összeségének érzelmeivel ellenkeznek, hanem ellenkeznek a józan ész sőt a szomszéd román királyság politikai tisztességével is. Tisztelt közgyűlés ! Nekem régebben alkalmam volt vezető román politikusokkal érintkezni és a román vezető köröknek felfogását megismerni és mindnyájunknak, az államférfiaknak sem volt más hitvallásuk : tántorithatatlanul ragaszkodni az államhoz és hűséggel lenni a dinasztiához. Ebben a politikai légkörben nevelte boldogult Károly király a környezetét, ezt a tanácsot hagyta a hazai románságra. Mi következetesek maradtunk ehhez az alapelvhez, a románság boldogulásának alapfeltételéhez. Tisztelt közgyűlés! A nagy idők, a forrongó idők napfényre hozzák az értékes elemeket és felszínre dobják a szemetet is. Ne csodálkozzunk tehát, hogy akadtak ilyenek is ! Elitéljük őket! Népek szerelme. Nincs fölségesebb, nincs örökebb, nincs hatalmasabb érzés a földön és az emberekben, mint a népek szerelme. A török és magyar rokonszenv sokkal, de sokkal régibb keletű, mintsem hogy azt volna szabad gondolnunk, hogy a törökökkel vajó ádáz háborúink után keletkezett. Ott keletkezett az bizony messze Ázsiában, még abban az időben, mikor mind a két nép gyermekkorát élte. A Kaspi-ten- ger vadon partjai táján, a dúsan megáldott ősbu- jaságu földön lakott akkor a magyarság néhány emberöltőn át. Kultúrája, mint tudjuk, még igen kezdetleges volt. Kenyérkeresete a vadászat és halászat, á földmiveléshez még csak úgy kouyitgatni kezdett. Ekkor ismerkedtünk össze a törökökkel. Jóindulatú, derék nép volt már az ifjú korában is és ismerte, használta a földmivelés eszközeit. A két fiatal nép hamar megszerette egymást. Állati bőröket és csontokat, talán husnemüt is jöttek vásárolni a törökök a Kaspi-íenger partjához és cserébe a földmivelés eszközeit hozták nekünk. Hogy ez a kereskedelmi érintkezés mennyire forgalmas és barátságos volt, legjobban a magyar nyelvben fönnmaradt és szinte tőzsgyökeres magyarrá vált török eredetű szavak bizonyítják. Még később is, mikor olyan hosszú időig véres harcokat vívtunk a törökökkel, bizonyos vonzalommal állott egymással szemben mindig a magyar és a török. A hódoltság korában, mikor Budavárában is a pasák uralkodtak különösen a nyugalmasabb korszakokban, már újra fakadt a régi barátság virágainak hajtása. Se szeri, se száma a török időkből fönnmaradt anekdotáknak és legendáknak, amelyek mind azt bizonyítják, hogy a harcon kívül a törökökkel való érintkezésünk kellemesnek is mondható. Leggyönyörűbb példa erre a Gül Babáról fönmaradt románc. A Gül Baba rózsái a törökökkel való szimpátiánknak legszínesebb és legiga- zabb bizonyítékai. Sok még ma is meglévő, ros kadozó budai ház hűvös erkélye tudna regélni a török-magyar szerelemről. Később, hogy fordult a világtörténelem viharedzett kereke, és a török nemzetnek többé nem hódítási céllal, hanem létéért kellett küzdenie, ez a gyermekkori szeretet minden alkalommal megnyilvánult. Hasonló érzelemmel voltak irántunk eltelve a törökök is. Nem volt olyan esemény, mikor ez a rokonérzés szavakban, tettekben nyílt és csöndes segítségben meg ne nyilvánult volna. Mindez pedig nemcsak a gyermekkori érintkezésben leli magyarázatát, hanem abban is, hogy a magyar és török népben sok hasonló vonás van, annak ellenére, hogy a vallásuk nagyon különbözik. Ilyen hasonló vonások, és pedig olyanok, amik erényeknek tekinthetők: a vitézség, a földnek és a föld szépségeinek a szeretete, a költészet iránt való hajlandóság. Nincs rajta mit tagadnunk, sőt talán éppen a mai viszonyok között büszkélkedni is lehet vele, hogy némileg mi is keleti nép vagyunk. Hiszen a nyugat jelszavát éppen a mai napokban az angolok és a franciák maguk megbuktatták, amikor a legsötétebb kelettel szövetkezve a világ békéjét fölrúgták. A ‘örök és a magyar keletiség a keletiességnek a nemesebb becsületesebb megnyilvánulása és emiatt különösen érdemes rá hivatkozni. Nem is hihetjük, hogy annyi vészen és viharon át, még akkoi is, mikor egymással szem- benállhatunk, a csorbítatlanul fönmaradt gyermekkori töröl.-magyar szeretet valaha megcsorbulna. Mert nincs fölségesebb és maradandóbb, mint a népek szerelme. A másik nép, amellyel szinte költői szere- tetben érzéseket tekintve annyiszor egybeolvadtunk, a lengyel nép. Volt a magyarságnak lengyel háborúja, de volt lengyel uralkodója is, aztán mikor a lengyel szabadság csillaga a porba hanyatlott és a lengyel népet elnyomta azabszolutiz- mus, mi is együtt zokogtunk velük, hogy oda a szabadság és együtt reménykedtünk, hogy nincs még veszve Lengyelország. A negyvennyolcas időkben nagyon sok lengyel jött a mi segítségünkre, különösen a diákok közül és nagyon sok üldözött bujdosónk talált a lengyeleknél menedéket. Nem világtörténelmi csoda hát, hanem úgyszólván világtörténelmi következetesség, hogy most diadalban tündöklő magyar fegyverek nagyban hozzájárulnak a lengyeleknek az orosz zsarnokság alól való fölszabadításához. Ez a körülmény a háború legragyogóbb és legdicsőségesebb lapjára tartozik. A népek szerelme tehát itt is érvényesült. Ha a lengyelek álmai teljesülnek, amit engedjen meg a népek istene, alig van nemzet, amely jobban fog örülni annak, mint a magyar. Nemcsak annál kellemesebb volt árkainkba mászni és aki éppen szolgálatban nem volt, kényelmesen és nyugodtan kipiheutette napi fáradalmait. Egyszer rám szakadt az éjszaka és ütegemet otthagyva, megh zódtam a fedezékben és leheverésztem a szalmaágyra Máskor azonnal el szoktam aludni, mihelyt fáradt testemet pihenőre hajtottam és most csodálatosképpen elkerült az álom. Egyik cigaretta után a másikra gyújtottam, de nyugtalan idegességem egy pillanatra sem szűnt meg. Végre felkeltem, hogy meggyőződjem, vájjon a kiállított őrök ébren virrasztanak-e kijelölt helyeiken, mert az volt sejtelmem, hogy a táborban valami nincs egészen rendben. Amint a bejáratot takaró sátorlapot félreleb- benlettem, olyan világosság özönlött be, mintha csak fényes nappal lett volna. A hold korongja fényesen ragyogott az égboltozaton és árnyékomat a sátorlapra vetette. Addig nem tudtam, hogy a hold világa árnyékot is vet a tárgyakra. Élesen odafigyeltem és láttam, hogy a sá- íorlapra egy kézfej árnyéka is vetődött, mely sokkal keskenyebb és hosszabb volt, mint az én kezem. A következő pillanatban pedig hirtelen eszembe jutott, hogy ez Fellner keze ! Olyan élesen kidomborodott az árnyék, hogy még a gyűrűt is kerestem önkéntelenül a kéz kisujján. Esküszöm, hogy Fellner volt és a kisujja a gyűrűvel együtt hiányzott a kézről. Még most is tisztán és világosan szemem előtt van a borzalmas látvány ! Az ütegeknél az őröknél mnident renben találtam és egy félóra múlva visszatérhettem pihenő helyemre. Nyugtalanságom eltűnt, azonnal mély álomba merültem. Azután mindent elfelejtettem mert a töprengésre és gondolkodásra nem sok időnk maradt. Három nappal később egy gránát szilánk megsebesített lábamon, kénytelen voltam tehát a kötözőhelyre vissza menni. A kórházban találkoztam egy fiatal hadnaggyal a kettős ulánusoktól és önkéntelenül Fellner barátom után tudakozódtam nála — Őrjárat közben elesett — válaszolta részvéttel — Hol ? — — Orosz-leugyelországban. Ezelőtt három nappal. Gyönyörű holdvilágos éjszaka volt mikor Fellner tizenöt emberével átlovagolt a faluba ahol az oroszok tanyáztak. Csak három ember tért vissza közülök, a többi elesett, vagy fogságba került. A halottakra csak másnap akadtunk, amikor az oroszokat kikergettük. A halottak közt volt Fellner is. Lövést kaj olt a fején. Szegény bajlársunk ! A gaz fickók, kirabolták, sőt az egyik ujját is levágták. Balkezének kis ujját, ame’yről a gyűrűt nem tudták hirtelen lehúzni. Eddig tart az egyszerű különös szomorú, de igez történet amelyet barátomtól halloltam és itt szóról-szóra hűségesen elmondtam . . .
