Nagybányai Hírlap, 1915 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1915-09-07 / 36. szám
1915. szeptember 7. 2. NAGYBÁNYAI HÍRLAP lyás-ágyuknál sem idegen ; egyszerre csak ott terem és kérdezi: Izük ? Ne zavarjátok magatokat, csak épen egy falatot akarok enni, éhes vagyok. És jó étvággyal kanalaz. Azt eszem amit a katonáim, — mondja ilyenkor a tiszteknek. Szive mindig a katonáival van, az élőkkel és a halottakkal. Egy Ízben nehéz harc után meglátogatta azt az ezredet, amely a győzelmet kivívta. Mikor az ezredes ahhoz a temetőhöz vezette, ahol az elesett tiszteket és közlegényeket eltemették, az egyik tiszt kezében virágot vett észre. — Nekem szánta ezeket a virágokat ? — kérdezte a császár. — Parancsára, felség — volt a válasz. A császár elvette a virágcsokrot, kibontotta és mindegyik sírra dobott egy szál virágot. A tisztek szemei könybeláb- badtak . . . — Közöljék ezt az elesett hősök szüleivel ! — parancsolta a császár. Ha kórházat látogat, mindig virágot, vagy babérágat visz. Egyik kórházban találkozott egy fiatal katonával, akinek épen a frontra kellett volna indulnia. A katona arca egészen sápadt volt még. — Szeretnél még hazamenni fiam ? — kérdezte a császár. A fiú a nagy örömtől nem is tudott mit válaszolni, de a császár már a következő pillanatban kiadta a parancsot: Három heti szabadság ! Egy belgiumi kórházban épen a műtő-terembe lépett, a mikor egy súlyosan sebesült felébredt a narkózisból. A császár némán állott a katona mellett, a ki gyorsan felismerte a felséges urat. A szeme felcsillant, sápadt arca mosolyra derült s igy szólt: Hurrá a császárnak! A császár közelebb lépett hozzá és mint szerető apa megsimogatta arcát. Légy csak egészen nyugodt, kedves fiam, — mondotta egész halkan. A megrázó jelenet rá is épen o- lyan hatással volt, mint az orvosokra és az ápoló-nővérekre. Csendesen elhagyta a miitőtermet, de soha sem felejtette el a katonát és a mikor jelentést kapott felgyógyulásról, elküldte neki a vaskeresztet és előléptette. De a császár lovagiasságáról tanúskodni fognak majd azok a foglyok is, a kik valaha szeme elé kerültek. A soisson- ni csata közben történt. A császár a perri- erei malom előtt állott, a mikor egy csapat foglyot vezettek hozzá. A franciák nem ismerték fel s kérdéseire adott válaszuk- bán mindig csak igy szólították ; Mon gé- i néral ! Egy egészen fiatal altiszt, a ki ugy- látszik megismerte a császárt, nem tudott az izgalomtól válaszolni a kérdésekre. És mikor az egyik tiszt megkérdezte őt, hogy ismeri-e a „tábornokot“, könyezni kezdett. A foglyokat elvezették. Két perc múlva a császár egy tiszttel megüzentette nekik, hogy ne féljenek, jó bánásmódban lesz részük. Egy másik esetben pedig, mikor a császár meghallotta, hogy egy fogságba került őrnagy belehalt a sebeibe, megparancsolta, hogy a foglyot teljes katonai pompával temessék el a front mögött. Azt a néhány nyugodt napot, a mi a császárnak a harctéren jut, arra használja fel, hogy a vidék kastélyait megnézze. Bo- uilon Gottfried kastélyát a concy-i kastély romjait, a Szedán melletti Bellevuet, az egykori kolostort, mind megnézte a császár. Hogy milyen szeretettel érdeklődik a híres műemlékek iránt az ellenséges országokban is és, hogy mennyire fáj neki, ha a háború fúriája pusztítva gázol át a művészeten és a szépségen, azt később bizonyára ellenségeink is meg fogják tu ni. Vilmos császár most tölti a második évet a harctéren. Istenben való rendíthetetlen bizalommal kezdi meg ezt az uj esztendőt is, azzal a meggyőződéssel, hogy a jogot és az igazságot képviseli. Mély áj- tatossága szétárad egész hadseregére és egy istentisztelet a császár jelenlétében, odakint a harctéren, olyan esemény, a- melynek hatása alól egy ember sem vonhatja ki magát, még ha akármennyire szabadgondolkodó is. Ha a császár vele énekel a hívőkkel, ha tiszta szemeit az égre emeli, akkor mi is érezzük annak a mondásnak az igazságát, amelyet Vilmos császár nekünk haditudósítóknak a születésnapján mondott, hogy hazaüzenjük; A kivel Isten van, az a hatalmasabb . . . Neues Wiener Tageblatt. Ünnepi szent beszéd. — Tartotta Váry Lajos fernezelyi plébános Nagybányán, Szent István király napján. Két nagy hatalom uralkodott ekkor Európában : a pápaság és a német római császárság. E két nagy hatalom volt Európának hübérura. De mig a német római császárság politikai függést kívánt hü vazallusaitól, addig a pápaság csak erkölcsi függést kívánt hűbéreseitől. Szent István mégis dilemma előtt állt : ha a német római császárságnak ajánlja fel országát hübérbirfok gyanánt, úgy országa függetlenségét maga tette volna tönkre, ha elfogadja a pápaság erkölcsi függését, könnyen kitehette volna a nemzetet annak a veszélynek, hogy ezen erkölcsi függés a politika forgandóságával, könnyen politikai függéssé vál- hatik. Szent István bölcsen választott, a mikor sem a német római császárságnak, sem a pápaságnak, kitől koronát kért és kapott, nem ajánlotta föl országát hübérbirtok gyanánt, hanem az; akkori vallásos korszellemtől áthatva, mely egész: Európán keresztül vonult, e kettőnél sokkal nagyobb erkölcsi hatalomnak, a kereszténység védasszonyának, az Isten anyjának, a boldogságos amelyben a tízparancsolatok voltak csomagolva és három közülük darabokra tört. A szolgámat persze alaposan leszamaraztam, amiért éppen akkor rakja lábaim elé a böröndöt, amikor nem tudok lépteimen szilárdul uralkodni. Másnap reggel megvizsgáltam az okozott kárt és megörültem, hogy hét porcellánalak épségben maradt. A tízparancsolatból most szükségképpen a hét napjai lettek. Egy világoskék figurát hétfőnek, egy hosszú, soványát pedig pénteknek neveztem el. A szolgámnak pedig megmagyaráztam a dolgot és figyelmeztettem hogy ezután jobban vigyázzon a drága tárgyakra. De a buta fiú mindig összetévesztette a keddet a szerdával, a csütörtököt pedig a szombattal. Végre olyan dühös lettem rá, hogy a vasárnapot a fejéhez vágtam úgy hogy darabokra tört. Nem a szolgám feje, hanem a vasárnapot képviselő figura. Most már órákig azon töprengtem, hogy minek nevezzem el újra a megmaradt hat figurát, amig végre pompás eszmére jutottam. Szándékosan összetörtem a csütörtököt és igy a megmaradt öt példány, a kéz öt ujját képviselhette. A kis figura lett a kis ujj, a hosszú, sovánv péntek pedig gyürüs-ujiá változott át. Egy félévig nem történt velük semmi újabb baleset, de mikor Lemberget a cár meglátogatta, örömömben egy kis cécót rendeztem barátaim számára, miközben fölbontottam egy palack pezsgőt. A szerencsétlen dugó éppen az Íróasztalon álló „kis ujjat“ törte darabokra és kénytelen voltam elhatározni, hogy a most már négyre apadt figurákat, mint a „négy évszak“ képviselőit mutatom be kedves, kis feleségemnek. Lembergböl való távozásomkor azonban a hirtelen csomagolásnál kiejtettem kezemből a „tavaszt“, a többi három figurát pedig szerencsésen és sértetlenül hazahoztam feleségemnek, aki mód nélkül megörült a becses sarci trofeumoknak. Megmagyaráztam neki a három figura jelentőségét: Oroszország jelene, múltja és jövője. A legnagyobb képviseli a múltat, a legkisebb a jelent. Feleségem a szellemes magyarázatért szenvedélyesen megölelt. Eközben úgy megszorította sebesült karomat, hogy elővigyázatlan mozdulatommal levertem az asztalról Oroszország jövőjét, mely darabokban hullott a földre. Feleségem jólelküen megsiratta, de én elvigasztaltam újabb szellemes magyarázatommal, hogy most már a hosszú, idomtalan figura én vagyok a másik csinos, kicsi figura pedig az én drága feleségem. Ez nem felelt meg Ízlésének és úgy földhöz csapta a hosszú figurát, hogy ezer darabra tört és az egyetlen megmaradt figurára mutatva diadalmasan igy kiáltott: — Látod, György, ez lesz a mi valódi szimbólumunk : a törhetetlen, örök hűség ! így került a díszhelyre az üvegbura alá és J ott fog trónolni mindörökre I A két barát most már fokozott figyelemmel szemlélte a szent klenodiumot. Szergej levette a kis szobrot a kandallóról és tekintete hirtelen a szobor talapzata alá ragasztott cédulán akadt meg, mely ezzel a felirattal ékeskedett: „Rotemkin áruháza, Pétervárou. Ára : 1 rubel 3 kopek“ Azután a feliratot a kapitány szeme elé tartva, gúnyosan kérdezte : — Hiszen te az imént azt mesélted, hogy az: j örök hűség szimbólumát egy galíciai fészekben találtad, hogy került hát rá a pétervári áruház | vignettája? A kapitány elpirult, aztán mentegetőzve | igy szólt: — Elejétől végig igaz történetet mondtam el nektek, csak a pikáns végét hallgattam el. Ugyanis tegnapelőtt mint szalmaözvegy nagyon elhagyottnak éreztem magamat és meghívtam vendégül a kis Fifit az akvárium- Színháztól. Viganvoltunk, énekeltünk, tangóztunk, miközben a kandallót megérintettük és az üvegbura az „örök hűséggel“ együtt leesett és darabokra tört. Másnap reggel kárpótlásul ezt az uj szobrocskát vásároltam az á- ruházb .n. Nevetséges dolog, de az én kis feleségem olyan babonás, hogy szimbólumunk hiányát mindjárt valami nagy szerencsétlenségnek tartotta volna.
