Nagybányai Hírlap, 1915 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1915-08-31 / 35. szám
NAGYBÁNYAI HÍRLAP 1915. augusztus 31. igen nagy elégtétele uralkodói szivének, j hogy a magyarok, akiktől oiykor alattomos módon el akarták fordítani szivét, nemcsak méltóknak mutatkoztak az ő szeretetére és ! bizalmára, de a monarchia oly erősségének bizonyultak, amelyet ellenségeink is elismernek. És láthatta annak a gőgös, hatalmas j országnak, a mely az utolsó három évtizedben örökké lesben állott a monarchia határainál, hogy ránk csapjon, a mely a déli szomszédaink között örökösen bujto- gatott ellenünk, a mely szétdarabolásra ! szánta a monarchiát: a nagy orosz biro- ; dalomnak rettentő vereségét, megszégyenítő bünhődését. Egész Orosz-Lengyelország legbüszkébb városaival, szövetségesünknek és hadseregünknek kezén van; az oroszok már Szentpétervár irányában folytatják „sikeres“ visszavonulásukat. És őfelsége születésnapjának előestéjére megjött a hire, hogy Kownó erődöt a legerősebb orosz várak egyikét, Hindenburg seregei elfoglalták. A mi bánatnak indult, abból fenségesen emelkedett ki a végzet igazságtevése. Őfelségének a hoszu élet jutalmához azt adta a sors, hogy meggyőződjék mindarról, a mi hosszú uralkodásának, vezéreszméinek elégtételére van. Hogy a monarchiát a történelmi idők beláthatatlan határáig nem kell félteni a szétomlástól: hogy a monarchia népeiben oly értékes tulajdonságok és erők élnek, amelyek mindig ellent tudnának állani a kívülről jövő támadásoknak. Hogy büszke és boldog lehet a magyarokra, akiknek királyhüsége ragyogóan nyilatkozott meg a világtörténelem nagy időiben. És Istenébe vetett hitének megerősödésével mondhatja : van igazság, a mely lesújtja az elvetemült, kétszínű ellenséget és megalázza azt, aki másnak lekisebbitésében akart dicsőséget és örömet szerezni! A mindenható, aki mindezekben őt, különös kegyeltjét, részesülni engedte, adja meg neki, hogy alattvalói elszánt, önfeláldozó és dicsőségben gazdag harcainak minél rövidebb idő alatt a .eljes győzelem legyen a koronája, s ez szerezze meg a monarchiának a békét, olyan tiszta, tartós, termő békét, amelynek Ferenc József az e- gész világon a legnagyobb apostola volt és marad! Ünnepi szent beszéd. — Tartotta Váry Lajos fernezelyi plébános Nagybányán, Szent István király napján. Elmereng lelkem a múltak emlékein, sas szárnyakként száguld vissza képzeletem rég múlt századok dicső alkotásain, látom ködfátyolként lelkem előtt elvonulni az Árpádok alapitó korszakát, az Anjouk vegyes házának hatalmát, nagyságát a Haubsburgok nagy politikai múltját, látom a nemzetet mint dicső szobrot századokon keresztül büszkén állani a müveit államok közepette s koronás fejét gloir gyanánt övezni jellemvonásainak két legszebbikével: vallásosságában és hazaszeretetében, melyek a nemzet derűs napjaiban örömet, szomorúságában vigaszt, de erőt és kitartást nyújtottak. Ha ma vissza tekintek a huszadik század erkölcsi Bábel tornyán állva, rég múlt nemzetek szomorú sirhantjára, nemzetünknek nagy dicsőségére, összeszorul hazafiui szivem, régi nagyságunknak romjain és önkéntelenül ajkamra szállanák a kétkedés és kétségbeesés szavai; mi idézte elő népek, nemzetek gyászos halálát, bukását, nemzetünk hanyatlását; semmi más, mint az erkölcsi egység bukása, az erkölcsi egység megha- sonlása, mert minden magában meghasonlott nemzet elpusztul. Így veszett el a kevély Babilon, a fösvény kalmár Fenicia, a csalárd görög államok, az élvezetek tengerében elpuhult Róma, az ó világban, igy pusztultak el államok az uj világban is. Ha e szomorú történeti válság felett elmélkedünk, az a kérdés küzdi fel magát önkéntelenül aggódó lelkűnkben: nincs-e a népeií hatalmában e szomo- iu sorsot kikerülni, nincs-e ellenszer e romlás, pusztulás ellen a népek életében? De igen is van: azon názárethi Jézus tanítása és halála lehetővé tette, hogy egyesek éppen úgy ne hasonuljanak egymással mint ne hasonuljanak népek és nemzetek. A kereszténység alapítása óta az államok állandóság jegyében születnek ; életük, haladásuk, működésük biztosítva van addig, a inig a népek nemzetek az isteni Mester által lerakott alapokat híven megőrzik, ellenkező esetben a bukás, a megsemmisülés következik be. Ez az alap pedig nem más, mint önmagunk és egymás iránt teljesítendő keresztényi jogok és kötelességeknek ösz- szesége, melyekre Krisztus ütötte reá az igazság hitelesítő pecsétjét. Ámde régi tapasztalás daczára gyakran találkoznak egyesek, akik az emberi észt feltolni merészelik az örök érvényű isteni tanítások, az evangélium nagysága fölé és oly elméleteket hirdetnek, amelyek ellenkezésbe jönnek az isteni igazságokkal és ezeknek gyakorlati kivitelével kóczkára teszik a nemzet életét, jövőjét. Ezen küzdelem közepette — melyet évtizedeken keresztül viv az igazság a hamissággal — ölömmel tölti el a történetbuvár szivét azon jelenség, ha kutatásunk közepette találkozik egy vallásos, felvilágosodott fejedelemmel, mint szent István első magyar királyunk, ki az evangéliumi igazságokhoz ragaszkodott, ki egyesítette a nemzetet Jézus hitében és szeretetében, mely a jövendő fenma- radásnak és haladásnak biztos záloga. A mai ünnepen, Szent István ünnepén Ő róla emlékezem meg beszédemben, azon bölcs fejedelmek minta képéről, ki a nemzet jövőjét a kereszténység jövőjét biztosította és a haladás boldog ösvényére terelte, de nem tehetem ezt a nélkül, hogy rá ne mutatnék a jelen korra és e korban azokra, kik nem az evangélium bölcsességétől vannak áthatva, hanem az emberi ész iidércz fényétől tévútra vezetve, a nemzetet a biztos megsemmisülés felé vezetik. A Krisztus utáni századokban kelet bölcsőjéből megindult nagy népvándorláskor teljesedni látszottak Izaiás próféta szavai: „hogy a pogány népek milliói majdan az uj szövetség Sión hegyéhez gyülekeznek, hogy onnét a Messiás törvényét elfogadják és kardjaikat, dárdáikat szántó vasakká kovácsolják.“ Ez a jövendölés teljesülésbe ment a népvándorlás korában, a mikor a kelet barbár népei mintegy természet feletti erőtől űzve, hajtva az uj szövetség Sión hegyéhez, Rómához a kereszténység szivéhez közeledtek, hogy onnét a Me- siás törvényét elfogadják, az evangéliumi igazságoktól felvilágosítva müveit népekké legyenek, álságnak, hogy az orosz állásokat elfoglaltam, megáll mellettem egy reverendás pap az igazságért megfeszített Krisztus testével keresztet tart kezében ; egy halálra sebzett katonám megismeri, oda csúszik hozzá, a hős pap csókra tartja keresztjét .. . imádkozik . A haldokló fátyolozott hangon súgja : „Krisztus nevével . . .“ A pap megsimogatja homlokát, csendesen imádkozik: „per omnia secula secu- lórum . . .“ Egy harcos. A végzetes férfiharisnya. Világért sem akarjuk érdemtelenül felcsigázni az olvasó érdeklődését és azért jó előre kijelentjük, hogy ebben a cikkben egy férfi harisnyáról lesz szó. A harisnya egy Bandi nevű gavallér tulajdonát képezte. Az ifjú kedvelt volt az eladó leányos mamák zsurjain. Különösen most szerették, hiszen minden jóravaló ember messze jár. Bandi urfi addig-addig járta a zsurokat, mig elérkezett a vég lejtőjére — a maga eljegyzésének ünnepségére. Bandi az eljegyzés estéjére a legszebb harisnyáját vette fel. A fekete szinü, vöröscsikos, selyem jószággal ugyancsak kérkedett a kézfogón s ülő helyében arasznyira is felhúzta a nadrága szárát, hogy jobban lássák a szép harisnyát. Notabene, meg kell jegyezni, mert a dologhoz tartozik, hogy a vacsorán ezüsttel terítettek s a felszolgáló Jutka szobaleány ugyan szemreva- ló teremtés volt. Az ezüst evőeszköz nem nagyon imponált Bandi urfinak, mert tudta, hogy meny- nyasszonyának nincs mit tejbe aprítania, de Jutka annál inkább felkeltette benne az érdeklődést. A vőlegény a nagy nap örömére kelleténél többet i- vott. Éjfél után a vendégek eltávoztak. A vőlegény is elment, de egy félóra múlva a palánkon keresztül visszatért . . . Másnap reggel nagy zűrzavar volt az úri házban. Tegnap este elveszett egy ezüst kanál. Nosza, rajta, úgy perget a háziasszony nyelve, mint a húsvéti kereplő. — Jutka, te loptad el azt az ezüst kanalat. — Törjön le mind a két kezem, ha én loptam el — védekezett a leány. — Ki kell kutatni a ládáját — szólt közbe a menyasszony, kinek hozományához tartozott az ezüstnemü. Mit csürjük-csavarjuk a dolgot. Jutka ládájában az ezüst kanalat bizony nem találták meg, hanem a vőlegény piroscsikos fekete selyem ha- j risnyája — amelyet este viselt — ott hevert a cók-mók tetején. A felfedezésre a menyasszony elájult, a mama pedig, mint egy furia támadt a szolgálóra. — Jutka, te komisz, ezt a harisnyát Bandi urfitól kaptad ! — Kézit csókolom nagyságos asszony — válaszolt a szobaleány — nem én loptam el az ezüst kanalat. A menyasszonyt nagynehezen föllocsolták, Jutkának pedig rövidesen kitették a szűrét. Másnap délelőtt tizenegy óra tájban vidáman, fütyörészve érkezett a menyasszony házához Bandi urfi, a vőlegény. Az előszoba ajtajánál nagy meglepetésben volt része: a kilincsen csüngött piroscsikos selyem harisnyája, a menyasz- szony jegygyűrűje és egy névjegykártya a mama Írásával. A névjegy szövege mindent megmagyarázott : „Jutka szolgálót elkergettük, maga utána mehet, ujjára húzhatja ezt a jegygyűrűt s lábára cibálhatja selyem harisnyáját ..." Bandi urfi zsebébe gyömöszölte rekvizitu- mát, sarkon fordult és csakugyan elment Jutka ! után.
