Nagybányai Hírlap, 1915 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1915-08-24 / 34. szám
2. 1915. augusztus 24. tudatosabb életre. KörülnA iben izmosodik és általánosul. Háborúnk népszerűsége, a hadbavont nagy tömegeknek az itthonmaradottakkal való ezernyi kapcsolata azok tevékenysége és sorsa iránt természetszerűen váltja ki az országban a legélénkebb érdeklődést, a közösség érzésének igazi melegágyát; ezzel szinte egyidejűleg kap erőre az általános munkakedv, mely már mozgásba hozza s céltudatos működésre organizálja az egész társadalmat. De efemer, jellegűnek tartani a közösség szellemét, mert életrekeltője a háború, múló természetű hiba volna. Még nagyobb hiba lenne azt hinni, hogy a háború tartamát alig éli túl. Ez a szellem az emberiség létezésével egy idős. Kezdetlegesebb vagy fejlettebb alakban, szunyadozón vagy j éberebben, vísszafojtottan vagy szabadabb j lélekzéssel, csenevészen vagy viruló erőben, de mindig és mindenhol ott élt az emberek között. A háború nem szülte, csak fölébresztette azt a szellemet. Szörnyűségei mellett haszna, hogy hatalmas erőivel fölrázta ernyedtségéből. Az eleven erő, mit innen nyert, a háború elhúzódása s ez a- latt a közösség ezer meg ezer szálának szilárdítása a szociális szellem állandósulását ígéri. Háború után pedig annak sebei, romjainak újjáépítése hosszú időn át kívánják majd meg s tartják ébren az említett kötelékeknél fogva a társadalom szo- ciáltevékenységét, ami mi'den bizonnyal alkalmas lesz arra, hogy még inkább hozzánevelje, hozzászoktassa a közgondolkozást a szociális életfelfogáshoz és szociális életberendezkedéséhez. Ma a hozzávaló szándék és készség a társadalom széles rétegeiben sokat Ígérőn nyilvánul meg. A közösség jegyében A leány végignézte az ifjút, tetőtől talpig hidegen s kicsit büszkén és szólt hozzá olyan hangon, mintha üveghuru hárfát pengetnének: — Sajnállak, szegény ifjú, de nem te vagy az, akire én várok. — ■ íi ÍLsf r ' • >“ ' ‘ ' r ' * *3 V» - • * — Szép vagy, mint a habszülte Apshrodite de gőgös, mint a kegyetlen Diana. Igen Diana az vagy te — s már többé nem kellesz nekem. Nem te vagy az igazi, másutt kell keresnem. És mindennap azt mondta : — Ma megyek tovább. És mindennap maradt. — Kerülni fogom őt — szólt magában — s leste az utcákat, hogy láthassa s az éjjeleket az ablaka alatt töltötte. És lefeküdt s azt mondta: Diana. — Fölébredt s azt mondta : Diana. Ideges lett. El innen el! Utaznom kell messzire, hátha ! . És nézte a fülke ablakából a tovarohanó tájakat, zöld rétek hátán egy-egy ejhagyott házikót s ezt gondolta : — Itt vele lenni, együtt ketten, messze, a- merre a szem ellát egy lélek sem, végig, végig az egész életen . . . Este lett, majd éjszaka, egyhangú sötétség, csak itt-otr villantak ki néha fehér falai egy-egy sötét ablaku házikónak: NAGYBÁNYAI HÍRLAP '-------------------------r me gindult munka külső eredményei még nem tökéletesek, de hasznuk, értékük igy is elvitathatatlan. Hogy közben antiszociális tünetek is akadnak, amikor egyesek és szövetkezések a könynyü gazdagodás vágyától űzve a mai állapotokban kínálkozó alkalmakat bűnösen kizsákmányolni igyekeznek s a szegények péterfilléreire épugy, mint az állam millióira lelketlen orvvadászatot rendeznek — elszomorító, sötét jelenségek a történelmi napokban. Vigasztaló lehet azonban az, hogy sporadikus esetekről van szó, melyek — mint a piszok a tisztaságot, betegség az egészséget — a közösség nemes kontúrjait, belső értékeit az ellentét erejével csak jobban kiemelik s híveinek táborát még inkább gyarapítják. Közeledik az idő, mikor a közösség szellemének tisztult erői megszabadítják a társadalmat nemcsak az egyéni, hanem az osztály-egoizmus kártevő dudváitól. Már hajnalát éljük. Napja előrevetí meleg, jóságos, termékeny fényét. Háborús esetek. Árkászok. Amilyen rossz szó ez az „árkász“, — a francia sapeurnek rossz fordítása — épen olyan jó katonák ők, a mi szapőrieink. Hiszen a háborúban mindenegyes katonának nehéz a feladata, mindegyik közelében ott leselkedik a.veszedelem és a sötét halál, de talán sehol se oly közeli, oly gyakori a halálos veszedelem, mint az árkászoknál. Ez már az ő hivatásuk természetes következménye. Ők könnyítik meg a mi csapataink útját, ők nehezítik meg az ellenség előrehaladását. Mindez o- lyan feladatokat ró az egyes csoportokra, amelyek a legnagyobb fegyelmezettséget, a legacélosabb szivet, a leghidegebben gondolkozó agyat és vas idegrendszert teszik szükségessé. A mi szapőrjeink megmutatták, hogy bőven rendelkeznek mindezen tulajdonságokkal és a németek gyakran beszéltek a legnagyobb elismerés hangján a magyar szapőrökről. Pedig ők nem nagyon bőbeszédűek egyébként sem, még kevésbbé akkor, amikor egy-egy csapat dicséretéről van szó. De a vallódi érdemet viszont sehol se-hagyják megemlítés nélkül. * ❖ A gorlicei áttörés véres harcaiban a mi csapataink vegyesen küzdöttek a németekkel és az egyik német dandár támogatására egy árkászcso- portot jelöltek ki, amelynek legénysége felerész- J ben magyarokból, fele horvátokból állt. Hogy mindkettő egyformán kitűnő katona, azt bebizonyította már a háború. A parancsnokuk egy fiatal, alig pelyhedező áilu főhadnagy volt, akinek álmodozó kék szemeiben még ott csillogott az élet mosolya, gyakran piruló arcán még ott égett az anyai csók. A német generális megszemlélte a csapatot, látható megelégedéssel legeltette szemeit az erőteljes legénységen, majd a fiatal főhadnagyhoz fordult : — ... És főhadnagy ur reméli, hogy csapata megfelel a „velünk kapcsolatban előállható feladatok“ végrehajtásának . . . ? — Igenis — tábornok ur, tudom, hogy megfelelünk . 1 . — Úgy? Tudja . . .? — Egész bizonyosan tudom ... — Köszönöm. Ez a határozottság tetszik nekem. Majd meglátjuk holnap . . . A pozícióharc rohamtávolságra jutott. Az árkászok megkapták a parancsot, hogy az ellenséges drótakadályokat fel kel robbantani kellő' szélességben. A bátor fiuk földrelapulva csúsznak előre, kezükben az ekrazit bombával, hogy a parancsot végrehajtsák. Az oroszok észreveszik a mozgást, irtóztató tüzelést kezdenek közvetlen közelből és bizony sok árkász ott maradt a félúton sebesülve vagy holtan. De a többi ügyet se vetve a dologra, kúszik ügyesen előre. Az egyik odaér az orosz kerítéshez és csu- dálkozva látja, hogy az mindössze földbeásott fapóznából áll és nincs rajta drót. Hátrafordul és visszaszól a mi árkaink felé : — Alusznak az emberek, ő is. Szőke feje a fehér párnákon, milyen szép lehet — de milyen messze vagyok, borzasztó! vissza, vissza kell mennem, nem birom ki ! — — S harmadnap este, mikor a sötét láthatáron kibontakozott a kisváros ki világított vasúti állomása, valami nagy, boldog megelégedést érzett, szinte ujjongani szeretett volna s nyomba utána, mintegy bocsánatkérően tette hozzá magában — Diana, ne haragudj, megpróbáltam de nem birom ... * Es irt hozzá lázas lüktető vallomásokat, a- melyekben mintegy kottákba szedte s megzenésítette az ő érzéseit. És az érzésekzenéjében hol felsikoltott, hol felnyögött, hol pedig csendesen zokogott az ő bánatos, szomorú szerelme, mint Schopin Nocturnejeiben. És elküldte az Írást és várt. Semmi válasz. Újra irt. Újra semmi válasz. * Tovább irt. Valami kéjes, boldog érzéssel töltötte el az irás, ilyenkor képzeletben együtt voltak, beszélt hozzá, elnézte a selymes szőke haját, a halványarcot s szomjas tekintete rátapadt a fi- nommetszésü vékony ajkakra. És irt nappal és éjszaka, már már alig a- ludt, az arca sápadt lett, a szeme beesett, köhögött ... irt tovább. Beteges, sóvárgó képzeteit papírra vetette, miközben mintegy átélte azokat. Jöttek gúnyos, szemrehányó sorok: — Már nem is kellesz, meg sem éidemelsz, Istenem szegény kis leányka, a te egyszerű, naiv eszecskéddel, hogy is érhetnél fel ekkora érzéseket. — S nyomban utána alázatos könyörgés. — Nem, nem igaz, hazudtam, te vagy a Szépség a Tökéletesség, minden, minden disz csak Téged illet, gazdag szeretnék lenni, hogy kincseket szórhassak, lábaid elé. Király szeretnék lenni, hogy királynővé tegyelek téged, akit a természet alkotott annak . . . *------Egy borongós reggelen érezte, hogy már nincs ereje fölkelni, irni sem tud, csak láztól fonnyadt ajkai suttogják a búcsúszókat: — Milyen szép vagy . . . s milyen szép hogy láthattalak, az arcodat, a hajadat, a karcsú testedet magamba szívtam, itt élsz bennem, csak lehúnyom a szemem és látlak, hallom a hangodat — s most szeretnék elvonulni, valahova messzire, ahol senki nincs, ahol mindig csak rád gondolnék, ahol egészen enyém lennél, egyedül csakis az enyém ... És vágya teljesült. Sürü köd borított a földre szomorú gyászfátyolt, hűvös őszi szellő gyönyörű gyászindulót harsogott és áhitatos, templomi szerelmét tisztán, érintetlenül magával vitte az örökkévalóságba. — r.
