Nagybányai Hírlap, 1915 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1915-07-20 / 29. szám

2.

NAGYBÁNYAI HÍRLAP

1915. julius 20.

A népjólét emelése.

A tiz hónap óta dúló véres háború közepette, ni'dőn köröskörül dörögnek az ágyúk határainkon, midőn honvédő hőseink rohamaitól dübörög a föld, midőn fiaink, testvéreink, rokonaink percről-percre farkasszemet néznek a halállal s itthon minden magyar ember szivében magasra csapnak a honszeretet és a reményteljes lelkesedés lángjai: nekünk kötelességünk szervezkedni.

A németek nagy császára azt mondta : ezt a háborút az a nemzet fogja megnyerni, amelynek j legerősebb idegei vannak. S ha körülnézünk, vaj- I jón mit látunk ellenségeink nagy táborában ? Búj- j káló hitszegést, árulást, alattomos orgyilkosságokat, ideges kapkodást s ijedt hazudozást, a néphisztéria jelenségeit s mindenekfölött, hogy ügy mondjam azt az ideges szívdobogást, amelyet a bűnös érez, mikor ráront áldozatára.

1 Ízzel szemben mit látunk á mi táborunkban? A hatalmas Németbirod'alombau a nemzeti öntudat vatórám al mesebeli diadalokat arat; áz J önfegyelmez: !tsá., a határtalan áldozatkészség, a i győzelembe vetett biztos, hit s egy nagy nemzet j vasakarata még talán a harci fegyverektől is jobban rémítik ellenségeinket.

És nálunk, vájjon nem dobban-e hangosabban az ember szíve, ha körülnéz országunkban. Van-e itt nyoma kétségbeesésnek, csüggedésnek- még csak aggódó izgatottságnak is? Nincs ! Férfias, nyugalom honol mindenütt, mert az a határozott tudat él a nemzet minden tagjában, hogy ü- gyünk igazságos, hogy ez a háború elkerülhetetlen volt nemzeti érdekeink, létünk megmentésére j és a honalapitás második ezredének biztos meg- j alapozására / Most, mikor szétfoszloft minden látszat s minden népfaj valódi arca került napfényre, ez a férfias, önérzetes nyugalom domborodott ki a magyar nemzet uralkodó jellemvonásaként. És ez a nyugalom magyarázza meg, hogy ma tanácskozhatunk arról, hogy a háború után miképp kell megépíteni alapjait az uj Magyarországnak, miképp kell e célból fejleszteni azokat az intézményeket, amelyeknek a legfőbb hivatásuk népünk jólétének emelése.

Vége a frázisok korszakának, a szónoki dialektika, az elvont fogalmak fölötti öngyilkos harcok korszakának. Az élet-halálharc rettenetes erkölcsi nyomása eggyé gyúrta a nemzetet. Egyek vagyunk ma minden rétegében a nemzetnek s é- reznie kell mindegyikünknek, hogy ha élni akarunk tovább is, nagyszabású munkához kell látnunk jövő boldogulásunk megalapozására, amely sokkal uehezthb lesz, mint volta múltban. A háború után át fog változni az egész világ képe, uj szervezkedés ideje jön el, űj keretek alakulnak ki, s nekünk ezekben az üj keretekben el kell foglalnunk azt a helyet, amely megillet, amelyre joggal vágyunk. Minden erőnkkel neki kell feküdnünk Magyarország gazdasági újjászervezésének s első- soiban a nemzetfönntartó széles néprétegek szellemi és anyagi jóléte gyors föllenditésének, az erre alkalmas eszközök s intézmények kifejlesztésének.

Ma uj „Talpra magyar“ járja! E gigászi harc után föl kell küzdeuünk magunkat egy sokkal magasabb színvonalra. A magyarság hatalmas karizmai a harc után egy korszakalkotó, békés munkában fognak megfeszülni. Ebben a nagy munkában részt venni kötelességein k nekünk. Számba kell tehát most venni erőnket, magunkba szállva kell meggyőződnünk, kénesek leszünk-e ezt a magasztos hivatást betölteni s ha meggyőződünk róla, meg kell győznünk róla a társadalmat is.

A mozi.

Elsajátították és lefoglalták színházaink a kultúra szót. Jönnek a Színészek : jön a kufíura. Szellemi szórakozást, kultúrát árulni jönnek ők mi közénk, a kultúra palástjába burkolózva, a színházba járunk kulturálódni. Palástunk, mit magunkra öltünk : comme il faut. Arckifejezésünk: kérdőjel, mely kulturszomjat árul el; társalgásunk, modorunk sima, a kulturlevegövel felitelt színház, a kultúra harcosainak közvetlen közelgése feledtet mindent s I kulturemberekké vedlünk ét.

Kétségbevonhatlan. a színház kulturtényező.

Államérdeket képvisel az oktatásban, szórakoztatva oktat s oktatva szórakoztat. Egy Bródv, Herceg , vagy Molnár absolut értékű darabja, kitűnő színészek játékában, díszes kiállításban, a várható és élvezhető szellemi szórakozások legneme- | sebbike. Csemege, mely Ízlik s melyet megizlelve jónak találunk, — csak étvágyunkat növeli.

Sajnos azonban, színházaink műsora nem telik Bródy Herceg és Molnár-féle darabokból. Műsorra kerülnek kevésbbé értékes, vagy abszolút semmi szellemi szórakozást nem nyújtó darabok is. Beadják és lemorzsoják ezt többnyire rossz színészek s ezzel a kultúrát lesülyesztik oda, ahol a !

ponyvasátor alatt ugráló bohóc kulturmissziója kez-1- dődik. Ez a kulturabeniagyarázás a színészek részéről a kultúra jogtalan kisajátítása.

Kultúrintézmény ma már az a milliószor lekicsinyelt, lemosolygott mozi is. Tudományos, oktató és nevelő hatással biró képei ép úgy állnak a kultúra terjesztésének szogálatában, mint a színház. Amióta a mozi szolgálatába szólította a természetet, a tudományt a klasszikus szinmüiro- dalom legkiválóbb termékeinek feldolgozásával irót, színészt foglalkoztat s ezek röpítik szerte a világon a gondolatot, a szépet, nemeset és okosat, azóta a mozi röpke percek alatt több kultúrát terjeszt. mint amennyit évszázadok alatt á szinház.

Széditő gyorsasággal termeli és terjeszti a mozi a kultúrát. Jeles irók, ünnepelt színészek örökítik mega vásznon örökéletü drámák*vijátékok, híres regényirirók regényeinek alakjait s mindezt a népek milliói előtt,

Élte első éveiben a mozi „csodamutatványai“, a mozgások egyszerű leképezése és visszaadása, tényleg nem volt kulturmunka. A ma mozija azonban páratlanul gyors és határt nem ismerő fellendülésében, a népmüveltség terjesztésének egyik leghatalmasab eszköze. A hivatása magaslatán álló mozi, instruktiv jellegű képek bemutatásával oktat, nevel és tanít. Valósággal tanítómestere az életnek. Dramaturg, iró, rendező megtanulja itt mi á hatás, színész, ki önmagát látja a vásznon, fejlesztheti művészetéi, a szemlélő iái köre, műveltsége, szépérzéke mind gyarapszik' és fejlődik.

Egy Ásta Nielsen, Henri Porten, egykoron szintén a világot, a hirt és dicsőséget j.e|eníő színpadot taposták. Ma a világegyetem minden zeg-zu- gában berregő masina vetíti vászonra művészi játékukat.' A világ nagy és kis városainak lákósai egy napon, és-egy órában gyönyörködhetnek valóban élvezetet nyújtó művészi játékukban. Mint Thá- lia-papnői helyhez kötötten, szűk térre szorulva, kevés számú publikumnak nyújthatták csak azt a ritka élvezetet, amit ma óráról-órára szerte e világ bán milliók élveznek.

Nem lehet ezek részére kisajátítani a kultúrát. Kultúrát terjeszt amozi is; közművelődés szentpontjából életszükséglet mindkettő. Egyiket a másik rovására elnyomni nem szabad. Szinház és mozi, mindkettő kulturális, de egyben harcolnak a maguk tisztes fegyvereivel, ennek hasznát a nagyközönség és kultúránk látja.

A mozik teknikai beredezése is napról-napra tökéletesedik. Itt-ott kisebb városokban lehetnek még hiányok, amiket azonban a jóakarat, a kulA főhadnagy úgy tett, mintha melegen érdeklődnék a kérdezett iránt és a hölgy, — aki szívesen protegálta volna rokonát a felebbvalóknál

— terjengős szavakban dicsérgette Müller őrmester jeles katonai erényeit.

— Vájjon harcolt-e már kedves öccse a fekete csapatok ellen is ? — kérdezte a főhadnagy.

— Azt nem tudom ... de kétségtelenül borzalmas lehet ... Az uraknak már bizonyosan volt részük a fekete bestiákkal való harcokban! Hajmeresztő dolog lehet!

— Igen, nekem már volt részem benne egy éjjeli támadás alkalmával.

A hölgy feszült figyelemmel hallgatta és kíváncsian egészen a tisztek közelébe húzódott.

— Borzalmas volt 1 — folytatta a főhadnagy.

— A vadállatok késsel a szájukban kúsztak lövészárkaink felé. Az ember azt hitte, hogy a vadonban, vagy az őserdőben van . . .

— Rémitő . . hajmeresztő! De folytassa,

kérem, folytassa . . .

— Végre szemtől-szembe kerültünk velük . . .

— Szent Isten . . . mennyit szenvedhetett szegény öcsém ! — sopánkodott zokogva az érzékeny hölgy.

— Bírókra keltünk velük és — bocsásson meg, asszonyom, ha bevallom — olyan bűzt terjesztettek, hogy szinte megfuladtunk tőle.

— Égbekiáltó, hajmeresztő !

Az öreg asszony szemei lázban églek. A tisztek sajnálkozva néztek a főhadnagyra és nem értették meg, hogy milyen módon akar megszabadulni a kellemetlen utitársnötől, amikor ezekkel a rémes hirekkel csak fokozza érdeklődését.

— És végre mégis mi győztünk ? kérdezte lihegve a kiváncsi dáma.

— Győztünk és milliónyi foglyokat ejtettünk; de nem volt köszönet bennük . . .

— És valamennyi fogoly fekete '/olt ? — kérdezte az izgalom legmagasabb fokán a hölgy.

— Nem . . . többnyire inkább parányi, rendkívül kellemetlen állatocskák voltak, amelyeket ellenségeink megszámlálhatatlan mennyiségben zúdítottak ránk.

Az urak alig voltak képesek nevetésüket elfojtani, az öreg dáma arcán pedig mélységes undor ült.

— Én ugyan a csata után, mely tegnap

történt, — folytatta a főhadnagy, — igyekeztem magamat a kellemetlen állatoktól megtisztítani, de, — bocsásson meg őszinteségemért asszonyom, — azt hiszem, hogy még nem sikerült egészen, hívatlan vendégeimtől megszabadulnom.

A főhadnagy szavai bizonyításául özsze- ráncoita homlokát és hátának egyes helyein vakarózni kezdett.

Az öreg dáma izgatottan fészkelődőtt helyén, nyugtalanul tekintgetett jobra-balra, egyik tisztről a másikra és aggódó szemeit végül a pod- gyászra szegezte.

— Bocsánatot kérek uraim, de tudom, hogy egy hölgy mindég kellemetlen a férfi társaságban. Nagyon leköteleznének tehál, ha segítenének pod- gyászomat a szomszédos női szakaszba átszállítani . . .

Az urak megkőnnyebülten lélegzettek fel, szívesen felajánlották szolgálatukat és hálásan szorongatták a főhadnagy kezét, hogy a kellemetlen utitársnötől megszabadította őket. Azután rá- | gyújtottak és tovább folytatták megzavart, kedélyes társalgásukat . . .