Nagybányai Hírlap, 1915 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1915-05-23 / 21. szám
2. NAGYBÁNYAI HIRJ.AP zérek óta annyiszor öntözött a magyar vér. Az állam segítségért fordul a néphez, akkor amidőn mindenkit kér, hogy jegyezzen az uj hadikölcsőn- ből. Most amikor még csak megindult a jegyzés munkája, már bizalommal tekinthetünk az eredmény elé, mert előre látjuk, hogy az az eredmény teljesen kielégítő lesz és be fogja váltani azokat a reményeket, amelyet nemcsak ez az ország hanem dicső szövetségeseink is fűztek a magyar nemzethez. A nemzet, amely eddig oda adta élete reménységét, erős férfi seregét a hazának, oda fogja most adni a pénzét is, oda adja pedig a- zért, mert szüksége van az országnak a nemzet pénzére és mert ez a befektetett pénz százszorosán és ezerszeresen biztosítva van. A II. Hadi kölcsön gyűjtésének nagy munkájából ki veszik részüket a szövetkezetek is. Az a gyönyörű szervezet, amely immár 16 esztendő óta működik ebben az országban, ismét gyönyörű e- redményeket fog elérni. Az Országos Központi Hitelszövetkezet kötelékébe tartozó kettőezernégyszáz szövetkezet hivatalos aláírási helyei a nemzeti kölcsönnek. Az ország népe, az államfentar- tó elem csoportosult a kis szövetkezetek körül, a- melyek összesen és együttvéve ennek az országnak egyik leghatalmasabb sziklavárát adják. Az első hadikölcsönnél közel 50.000 tételben kis hij- ján Ötven millió koronát jegyzett az ország népe a szövetkezetek utján a nagy nemzeti kölcsönre és ez a nem várt eredmény bizonyára kétségbeej- tette ellenségeinket is. Van erő és van akarat a magyar nemzetben és ha a kis emberek ilyen hatalmas szervezetbe tömörülnek össze, akkor a kis emberek összességéből hatalmas erősség válik. Az első nemzeti kölcsönnél elért eredmény bizonyára nem marad el most sem. Ha olvassuk azt a felhívást, amelyet Korányi Frigyes báró miniszteri tanácsos az Országos Központi Hitel- szövetkezet vezérigazgatója intézett a nemzethez, akkor bizonyosak vagyunk benne, hogy ezúttal is meghajtja mindenki a lobogóját a magyar nép áldozatkészsége előtt. Azt mondja: ami nemzetünk is élni akar! Győzni akar! Adjuk meg rá a módot hadainknak! Akinek van hozzá tehetsége, aki hallgat hazafias szive szavára, aki jól számit és megérti, hogy amit kölcsön ad most az államnak, nem ajándékba adja, idegennek, de saját boldogságára, gyermekei jövőjéért, a hazáért, a királyért adja oda kölcsön ! Azért, hogy vad ázsiai csordák ne gyújthassák fel a házát, ne gyilkolhassák le asszonyainkat, gyermekeinket, hogy ne hajthassák korbácscsal igába ezt a büszke szép országot! Aki képes hősöket tisztelni, családját és hazája szentföldjét szeretni : az hallgasson a Haza hívására. Ez a felhívás bizonyára nagy eredménnyel is jár. Nagy eredménnyel járt már más vidékén az országnak és most itt az ideje, hogy a mi községünk is amiként az elmúlt ősszel megmozdult az egész nemzet és erejével bámulatba ejtette a világot. Legyen elég nekünk ez az első szó is és menjünk el minél előbb a nagybányai szövetkezetbe, ahol a nemzeti kölcsön jegyzésre mindennemű felvilágosítást és útbaigazítást készségesen megadnak. Segítsünk az országon és akkor az Isten is megsegít benünnket. Titkos férgek a nemzet testén. Mint mikor a tó vizét fölkavarják és a mélyében dolgozó élősdiek fölszinre kerülnek, olyan képet ad ez a mi mostani közéletünk. A béke időben is hallottunk, tudtunk bizonyos apróbb-nagyobb csalásokról, jogsulatlan gazdagodásokról. De csak úgy elvétve. Nagy ritkán. És mindenkor azzal a filozófiai nyugalommal fogadtuk a dolgot, hogy hiszen egy nagy államközösségben óhatatlanul elő kell fordulni szórványosan gazságoknak. De megnyugodtunk abban, hogy a visszaélések csakis szórványosak, olyan külső betegségek, amelyek az egészséges ember testén is jelentkeznek, ha az ember nem fürdik eléggé szorgalmasan. Csak a kellő fürdés, mosakodás hiányával vádoltuk — s ezt is inkább amúgy inter parenthesim — a társadalmat. A háború ebben is, mint sok egyébben uj távlatokat nyitott föl előttünk. Kezd kiderülni, hogy ez a panamikus féreg a nemzetnek nem csak a külső bőrfelületén élősködik, az epidermisen, hanem mind mélyebben és mélyebben ásta be fészkét a nemzet testébe. Egy háború kellett arra, hogy meglássuk, hogy föltáruljon előttünk ez az undorító élősdi faj. Papirostalpu bakkancsok, fűrészporos, vagy rothadó konzervek, női posztóból készült egyenrúnák, ismetelten eladott lovak, sikkasztó rendőrhatósági főnök. És, jaj, mi minden egyéb! A tünet már nem szórványos, hanem bnrjános jellegűvé kezdett alakulni. És mindezt a sok alantosságot az eddig csöndes, nyugodt vizek fölkavarása — a háború — hozta fölszinre. Nem csinálta, vagy legalább is kicsiny mértékben járult hozzá, hanem csak fölszinre hozta az emberi romlottságok maszlagvirágait. Távol legyen tőlünk, hogy kétségbeessünk emiatt. Sőt örvendezzünk, még pedig igaz lélekkel. Mindenesetre nagy előny a tisztességes társadalom számára, ha napfényre kerülnek a gyökereket rágó ártalmas bogarak. Ez a háború nem csak azt mutatta meg és mutatja napról-napra,. hogy milyen ellenállhatatlan hősök a mi. magyar véreink oda künn, az ellenség frontja előtt, hanem azt is, hogy minő belső titkos férgek rágódnak a nemzet-test gyökerein. Láttunk edoigelé — s ezt már igazán szórványosan — harcra alkalmas férfiakat u, n. e- gészségügyi és egyéb hasonló szolgálatok örve alatt visszahúzódni a hadi kötelesség teljesítésétől. Jó, jobb nevtieket is egynéhányszor.. De látjuk a vizek fordulása után a felszínen úszkálva,, bő zsákmányra leselkedve az eddig elrejtett munkával dolgozó, vagy csak alkalomra váró éiősdiek seregeit is. Aki igazán becsületes volt eddig is, most is. az maradt. Aki hazafi volt, az most sem változott. Nézzétek a lövészárkokban küzdő honfiak százezieil: ez a nemzet nein rothadt meg. Dicsőségünk minden baka, minden fia e hazának, akii oda künn küzd a számlálatlan ellenséggel. Itt benn a lövészárkokon innen is, akiket sorsuk itt hagyott, a nemzet egész tömegében az maradt, a- minek hittük: áldozatra késznek, munkásnak, lel- kesedőnek. Hanem maradt itthon néhány nagy hangú hazaffi is, aki a háborús ügyet becses bőrének kockáztatása nélkül inkább a veszedelmektől mentes belső ügyek kavargatásávál szolgálja. Ez az e- gyik kategória. Itt vannak aztán a pénzvágy, a kapzsiság kriptogám virágai, akik üzletet keresnek minden áron. Üzletet csereznének ki a nemzet vásárra vitt bőréből is. Akiknek nincs egyéb ideáljóságodat ... — többet ő sem birt mondani. Az anyja magához ölelte s nem akarta kiengedni karjaiból. De ő gyengéden lefejtette a szerető karokat és lerohant a lépcsőn. — A boldog viszontlátásra anyám ! — csak ennyit mondott s nemsokára eltűnt vele a kocsi. * — Még ma éjszaka be kel! vonulnunk B.- be,.— szólt Kattner. tábornok Datt ezredeshez. — Ez az egyetlen lehetősége, annak, hogy a németekkel összeköttetést biztosítsunk. Mindketten a térkép felé hajoltak. — Készek az ön csapatai a támadásra ? — Tábornok ur, nyolc nap óta nem jött le a ruha a katonáim és a tisztjeim testéről. Valamennyi holtra van fáradva. — Mégis meg kell lenni ezredes ur! — Tizórára mindenkinek készen kell lennie az indulásra. — Parancsára tábornok ur! A helységet valószínűleg kozákok tartják megszállva. — Ezt még ki kell fürkészni. Kit ajánl erre a felfedező útra? Az ezredes gondolkozva bámult bele a levegőbe és elvonultatta maga előtt emlékezetben a tisztjeit. A maga részéről nem ismert félelmet és tudta, hogy tisztjei is hasonlóak, de az ifjú vért amelynek folynia kell, igazán sajnálta. — Uram, ez a kilovaglás életre és halálra megy! — Aztán rövid gondolkozás után hozzátette : — Én Benen hadnagyot ajánlom. Nyomban érte küldtek. Néhány perc múlva megérkezett. A tartása most is feszes volt, de az elviselt fáradalmak barázdákat szántottak végig az arcán. — Hadnagy ur nagyon fontos megbízást kap. Azt kell megtudni, hogy benn vannak-e B.- ben az oroszok. Azonnal útnak kell indulni, mert tiz órára kell a válasz. — Parancsára tábornok ur! — Még egyet hadnagy ur! Csak semmi ö- rült huszár bravúrt! Benen meghajolt és néhány perccel utóbb egy pár huszár kíséretében kilovégolt a fekete éjszakába, a még sötétebb jövő elé. Patakokban zuhogott az eső, a szél üvöltött. Először erdőn mentek át, aztán kijutottak a szabad szántókra. Végre közeledtek a helységhez. Benen odafordult katonáihoz: — Keresztül lovagolunk a helységen, hogy megállapítsuk az ellenség erejét. Itt csak két választás van : keresztültörni, vagy meghalni. Magyar huszár meg nem adja magát ! Utánam ! Benen kis csapata élén belovagolt a helységbe, Lelkes katonái mindenütt nyomában. Már jókora darab utat tettek meg, amikor minden oldalról mozgolódás támadt. Kozákokra akadtak, a- kik a sötétben túlbecsülve az ellenség erejét, mindenfelé szétszaladtak. Csakhamar eldördültek az első -lövések, de a nagy zavarban és sötétségben Benennek és embereinek sikerült elmenekülníök üldözőik elől. Vad iramban hajszolták lovaikat a szántókon át az erdők felé. Az ellenség nem üldözte tovább őket, hanem vad tömegben vágtattak el az ellenkezz : irányban. A bátor huszártiszt csak most vette észre, hogy két derék emoere elesett. Csak most érzi ő maga is, hogy a balkarja és az oldala menynyire sajog. Néhány perc múlva tiz óra. Még egyszer megsarkantyuzza a lovát. Kimerültén, lihegve értek vissza a táborba. A hadnagy alig bir leszál- lani lováról. A feladata még nincs megoldva. Még jelentést kell tenni a tábornoknak. — Ön nagyon pontos, hadnagy úr, — köszönti a tábornok. — Nos, mi hirt hozott ? — Jelentem alássan tábornok úr, a helységben teljes csend és nyugalom volt,. Keresztül lovagoltunk rajta s a nyomunkban felharsant riadóból körülbelül azt állapítottam meg, hogy legfeljebb két század lovas van a helységben, amelyek alkalmasint nagyobb ellenséges erő támadásától adottak, mert keleti irányban elvonultak. Két emberem elesett. A jelentés egyre lassabb és halkabb lett.
