Nagybányai Hírlap, 1915 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1915-05-23 / 21. szám
Vili. évfolyam. Nagybánya, 1915. május 23 21. szám. TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Az Országos magyar Bányászati és Kohászati Egyesület Nagybányavidéki Osztályának és a Nagybányai Ipartestületnek Hivatalos Közlönye. Előfizetési árak : Egész évre 6 korona, félévre 3 korona negyedévre 1.50 korona; egy szám ára 12 fillér. Megjelenik minden kedden 8 —ia oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos: Dr. AJTAI NAGY GÁBOR. Főmunkatárs RÉVAI KÁROLY. Szerkesztősét;: Hunyady János-u. 14. sz., hová a lapkőzlemények küldendők Kiadóhivatal: „Hermes“ könyvnyomda Nagybányán, Hid-utca (Bay-ház ■ ! ■■ ■■ ■ ■ hol az előfizetések és hirdetések fölvétele eszközöltetik. ———— Jöjj el Szentiéig!; Úristen! Ezzekkel az esdeklő szavakkal fordulunk ma az Éghez mi magyar nemzet; mert érezzük, hogy mennyire szükségünk van az égi malasztra, az égi bölcsességre. Szivszorongva várjuk felülről a segedelmet. Mig a természet azúrkék ege ragyog reánk, addig nemzetünk jövője felett világtörténelmi fontosságú felhők boronganak. Élet-halál küzdelemben vagyunk. Nemzetünk szine-virága vérrózsák tengerében gázol s űzi az északi kolosszust a hazai rögről. Szükséges volt, hogy a nemzet jövője, presztízse érdekében kardhoz nyúljunk ; nem lehetett néma hallgatással, a polgári gondolkodás háborútól rettegő gondolatával kitérni a világrenditő nagy küzdelem elől. Amikor a háború ránk szakadt, százados viszályok és párttusák dúltak az országban ; nemcsak országos, nagy dolgokban, nemzeti feladatok munkálatában hiányzott köztünk az egyakarat, a megértésnek, a szeretetnek, a kölcsönös megbecsülésnek a lelke, de alig volt társadalmi a- lakulás, mely ne ismerte volna az önzés„ANAGYBÁNYAI HÍRLAP“TÁRCÁJA A hazatért fiú. Benen báróné fiával, a fiatal huszárhadnagy- gyal reggelinél ült. A tekintete egyszerre a tálcán beverő újságra esett. Az arca egy pillanat alatt fehér lett, mint a hó, még a szívdobogása is elállóit. Szó nélkül nyújtotta át fiának a lapot. — Ugy-e még elfogadhatják a szerbek ezeket a feltételeket ? — Nem hiszem. Most jön a háború ! A fiatal tiszt vígan, jókedvűen kelt fel az asztal mellől, szemeioen büszke láng lobogott. — És neked is menni kell Rudi ? Nem, az lehetetlen ! Csak tegnap kezdted meg szabadságodat, pedig mennyire vártam már ezt a napot. És te most örülsz a háborúnak! A fiú maga is ellágyult. — No, hiszen azért még néni olyan egészen bizonyos a háború ! — És ha jön, akkor itt fogsz hagyni ? A fiatal tiszt megfogta édes anyja kezét. — Emlékszel mama, mit mondott mindig a papa ? „Az a Benen, akinek nem a kötelesség és a becsület a legszentebb a világon nem méltó arra, hogy e nevet viselje!“ nek, az irigységnek a lekicsinylésnek, a kóros hiúságnak rregannnyi rut megnyilatkozásait, De egyszerre, mintha átsuhant volna közöttünk a Szentlélek ereje, melynek meg- j értő hatása elől el nem zárkózhatott a lélek. Követtük a nagy nemzetek példáit, félretettük a pártoskodásokat, a gyűlölködéseket, versengéseket s csak a nagy nemzeti célok érdekét tartottuk szemünk előtt, mert óriási feladatok megoldása várt reánk. A nemzet lelke — mint acél a tűzben — egyszerre megszilárdult; a hivó szózatra oda állott mindenki a csata sorba, hogy kivegye részét a Haza megmentésének fölséges munkájából. Aki nem tette, — az számoljon lelkiismeretével ! Hála istennek! kevés a té- j velygő 1 Elenyésző csekély azok száma, a- kik a Szentlélek tüzes lehelletét nem érezték meg homlokukon s nemzeti biztonságunk veszélyeztetését rideg közönnyel szemlélték. De a nemzet zöme megértette a közős célt. Ott küzd egy táborban személyválo- gatás nélkül a föur és a koldus, felekezet és nemzetiségi kiilömbség nélkül mindenki, aki e haza földjét vallja bölcsejéül. A pünkösdi Szentlélek egyaránt homlokunKra lehelte intő, figyelmeztető szózatát, melytől átéreztük a szent megindulást. Ó, most is, a harcok szörnyűséges viharában, a diadal mák orkánszerü zúgásában halljuk a Szentlélek szózatát, mely azt hirdeti, hogy a végső diadalmas cél a- ma pünkösdi szélzugás nyomán fakad, mely a tüzes nyelvek képében megjelent örökszeretet munkája. Azért ma, piros pünkösd napján e- gyetlen óhajunk az, hogy szállja meg hazánk sorsának intézőit, dicsőséges vezéreinket a Szentlélek ereje; lássa el őket bölcsességgel, erővel, hogy lendíthessenek a Haza sorsán s elmondhassak, hogy a kihullott tenger vér nem hiába ömlött. Jöjj el Szentlélek Úristen ! Az uj hadikölcsön és a nép. — Irta: Paál Jób. — Az állam ismét a nemzethez fordul. Ahhoz a nemzethez, amely eddig is százszor és ezerszer bebi7.onyitotta, hogy méltó ivadéka az ősöknek és méltó ahhoz a földhöz, amelyet a honfoglaló veKi akart menni a szobából, de az ajtóban a belépő inassal találkozott. — Egy távirat jött báró ur számára. A behívó volt. Már gyermekéveiben a katonaságról álmodott. Harcról, vágtató paripákról, ágyudörgésről, győzelemről, hősi tettekről. Az álom megvalósuláshoz közeledett. De hogy fogja itthagyni szegény anyját, kinek mindene csak ö? Visszament a szobába. A báróné még mindig ott ült a helyén az újság a kezében, előtte a reggeli érintetlen volt. — “Mama ! — Igen, Rudi! — Még ma el kell utaznom. — Hát igazán hehivtak ? A lélekzete elakadt, mig ezt fájdalmasan kimondta. — A kötelesség, a haza hiv. Csengetett. — Mikor megy a legközelebbi vonat? — kérdezte az inastól. — Tizenegykor báró ur. — Fogasson be akkorára utaznom kell. — Csak becsomagolom a legszükségesebb darabjaimat, aztán veled töltöm az utolsó órát, anyám. A fiatal Benen hamar készen volt a csomagolással. Most még csak az öreg kastélytól akart elbúcsúzni, mielőtt anyjához megy, belépett az egykori gyermekszobába. Mennyi kedves, felejíhelet- len emléket zártak magukba e falak! A hintalovon nyargalászva, papircsákóval a fején, mily boldogan forgatta itt bádogkardját, amelyet most a- célpengével cserélt föl. Aztán bement apja dolgozó szobájába. Ott is minden érintetlen volt. Szinte odaképzeite az Íróasztalhoz barátságos és mégis komoly arcát, amint, ki tudja hányszor, beszélt neki hőstettekről, bátorságról! Féltizet ütött az ö- ra. Nem sok ideje van még. Az az anyjáé. De e- löbb még egy ugrásra leszaladt az istállóba lovaihoz. Len várta már András, az öreg lovász. — Én elutazom, András! jól vigyázzon az én Harmóniámra! — Hadnagy ur a háborúba megy ? — Igen, az ezredemhez megyek. Isten áldja meg András, sietek. — Isten oltalmazza, hadnagy url — Anyám, légy erős. Mindennap fogok írni. Ha mindennek vége lesz visszajövök hozzád. Ugy-e, milyen szép lesz akkor? — El sem tudom képzelni, fiám. Az inas nemsokára jelentette, hogy a kocsi készen áll. Lehetőleg kurtán akart búcsúzni a hadnagy. — Anyám, add rám áldásodat. Köszönöm
