Nagybányai Hírlap, 1914 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1914-03-24 / 12. szám
2 NAGYBÁNYAI HÍRLAP 1914. március 24. gyázza földjeit, vagy ha tetszik, szenderiil- jön jobb létre. Ott, a hol a poros fóliánsok elsárgult lapjain tétlen vesztegel az eszme, ott, ahol a maradiságból és a pipa füsttől terhes a levegő, ott, ahol nem sürgős, nem sietős semmi, a régi nemes vármegye címeres utódai, igy gondolkodnak a népről, igy a magyar értei messég gerincét képező ügyvédi karról. Fáj a fejük, nem tudja bevenni a gyomruk, ideges rángatódzást éreznek végtagjaikban, ha azon a mezőn találkoznak az ügyvéddel, melyen igazságos és gyors munkának kellene teremnie, melyet sajnos hatáskörükben hagyott meg a 70-es évek törvényhozása. Szatmár megye alispánjának rendelete ma, mikor a vármegyék államosításával vége látszik lenni az aranjuezi szép napoknak, a békés tereferének, a csendes pipaszónak, mikor az ujabbkori törvényhozás bölcsessége kifüstölni akarja a nembá- nomság és boldog naivitás utolsó mentsvárait, mindenesetre úgy hangzik, mint a tüdővészes és kólikás oroszlán utolsó halál ordítása, förmedvénye a haladás emberei, az ügyvédek ellen úgy tetszik, mint a haldokló vadkan utolsó rúgása. Arc-szeplőkréme. Az ősz meghagyta a szeplőket. Szépségükre adó hölgyek tehát óvintézkedéseket foganatosítanak Mi mással, mint arckrémmel ? Ez okból szükségesnek tartjuk rámutatni a „Szeplő-Crémre“, melynek elsőrendű minősége páratlan és avval az előnnyel bir, hogy már egy tégely használata után a szeplők, májfoltok, arctisztátalanságok stb. örökre eltűnnek. Nagy tégely Kor. 1.50, próba tégely 80 fillér, szappan 80 fillér. ll. Rákóczi Ferenc drogériából Nagybányán. „A gyermekvédelem százada.“ Így szeretik nevezni ideális gondolkozásu emberek a mai korszakot. Mi ugyan azt hisszük, hogy több joggal t „A h .di készületek őrjöngése“ „A tőke hatalmának tultengésc“, „A pénzharácso- lás paroxizmusa“, „Az álfelvilágosodás paranoiája“, stb. jelzője volna alkalmazandó. Tiszteljük ama nemes és ideális gondolkozást, mely a világ leggyámollalanabb lényét és mégis legnemesebb csemetéjét állítja a mai emberiség gondoskodásának központjába. A farkas, a tigris is gondozza kölykét, a természet beleoltotta az anyaszeretetnél fogva.; a végtelenül magasabb és szellemi nivon álló embernél az anyaszeretet természetes ösztönéhez csatlakozik még egy sokkal magasabb, ethikai princípium : az emberszeretet, mely legmagasztosabb kifejezést a kisdedek oltalmában leli. Az emberszeretet e legeszményibb tárgyát: a gyermeket és ennek oltalmát végre felismerte századunk ; tudatára ébredt annak, hogy az ember legszebb, legnemesebb hivatása, ha saját fajának nemesbítésén, tökéletesbitésén fáradozik és erre a legtermészetesebb ut az utódoknak istápolása és nevelése. Nem kívánunk közhelyekkel élni, de hiszen ismeretes a legszerényebb kertész tapasztalata, aki tudja, hogy zsenge korában a legrakoncátlanabb cserje és fa is könnyen idomítható, de ha egyszer nagyra nőtt, meddő minden fáradozás. És itt a gyermekvédelem ama pontjába érkeztünk, ahol a vélemények — sajnos — diametreális irányban szétágaznak. Ahhoz szó sem fér, hogy az első feladat ép, erős és egészséges gyermekek nevelése. Ezt ösz- tönszerüen megteszi a vadállat, megteszi a kultúra legalacsonyabb fokán álló bushman is. Sőt többet is tesznek, az élet nehéz küzdelmére is kioktatják fajzatukat, hogy megállhassa helyét a vadon számtalan veszélyeivel szemben, hogy megszerezhesse táplálékát. A kultúra emberének ily irányú fejlődésre természetesen nincsen szüksége, hiszen a mi modern életünkben nem a legjobb futó, a legizmosabb ökölvívó viszi el a pálmát, eltekintve a mai sportélet atavisztikus elfajulásától; a mai élet küzdelmére az intellektus fejlesztése készít elő. Azt hisszük, eleddig véleményeltérés nem létezik, mert hiszen minden józanul gondolkodó ember tisztában van azzal, hogy a kultúra mai magas fejlettségi fokánál még a legigénytelenebb munkásnak is a műveltségnek oly minimumára van szüksége, hogy tisztességesen megélhessen, mely korábbi, fejletlen kultufkorszakokban az átlagot messze túlhaladta volna. Sajnos azonban itt kezdődik a nagy eltérés. Vezető embereink nagy része, a nevelési rendszer legnagyobb sikerének tekinti: a gyermekire és serdülő fiatal emberbe a tudománynak, a tudásnak lehető nagy mennyiségét belegyömöszölni, mert hiszen ez által válik legálkalmasabbá a mai szellemi küzdelem sikeres kivivására, s igy automatákat nevelnek, de nem embereket! Megfeledkeznek arról, hogy a tudomány bármily imponálóan magas és ragyogó épület, egymagában nem képes embereket teremteni. Mert az ember fogalma elválaszthatatlan az ethika fogalmától. Pólyában feküdtek még a tudományok és mégis voltak már magas ethikai nívón álló emberek, sőt merjük állítani, ha nem létezett volna az emberiségben az ethika eszménye, mint az ember lényegének egyik alkotó tényezője, a tudomány meg sem születhetett volna. Ethika azonban vallás nélkül nem képzelhető el. A filozófia által kiokoskodott ethikai rendszerek: egoizmus, utilitarizmus stb. meg annyi szomorú szurrogátumok, melyek az igazi morált már csak azért sem pótolhatják, mert mindannyian az anyagban gyökereznek és igy az ember fogalmának kritériumát képező sze- rejet elvét kizárják. Vallás nélkül esetleg nagyon ügyes, nagyon életrevaló lényeket fogunk nevelni, de embereket soha. Ha pedig az ellentétes álláspont védelmezői azt állítják, hogy a vallás magánügy, kinek-kinek szabadságában áll az iskolai nevelésen kívül ezt az ügyét tetszése szerint elintézni, igy azt mondjuk reá, hogy tévednek. Az iskola az, mely a szülői nevelésen kívül a legmélyebb nyomot hagyja az ember leikében, mely kihat egész életére, mely a fiatal, hajlékony fát könnyen idomítja ; az iskolában kell beoltani a zsenge emberi csemetékbe azokat a tiszta ethikai eszméket, melyek az embert igazán emberré teszik és a melyeknek legkönnyebb, legnépszerűbb kifejezője a vallás, Ismerjük az ellenvetést, mely szerint a vallás Nem ! Nem volt az lopás, csak gyermeki csíny, ami balul is üthetett volna ki. Nem is mentem többé, csak otthon játszódtam velők. Julius elején lehetett. Künn tanultam az udvaron, (akkor még julius végéig tartott a tanítás.) amikor egyszer Jóska kisurrant a műhelyből s hozzám csatlakozott. — Mi az Jóska ? — — Nagy újságot mondok. — Mit te? — Lakót kapunk a parádés szobába. — Kit? • — Azt mondta a majsztramné, hogy egy úri kisasszonyt! — Hát az minek költözik hozzátok? 1 — Nem tudom. — Hát aztán ? — Akkor vége lesz a mi játékunknak, mert annak a kisasszonynak csöndesség kell ! — Az már baj! — Nem nagy baj! Vasárnaponként kijárunk a „Nádas“ fürdőre s játszunk ott. — Jó lesz! Fúrta az oldatomat a titok s rögtön el is mondtam anyámnak s leány testvéreimnek, akik valósággal megdöbbenve hallgatták. Miért is jön ide a nagy úri kisasszony egy csizmadiához ! Anyám okos asszony volt s rászólt a leányokra : — Hallgassatok ! Ne törődjetek vele ! Ő már tudta rögtön, hogy mi hozza azt a kisasszonyt egy ilyen félreeső helyre. El kel lett bújnia a világszeme elöl, Nagy oka volt reá. Láttam is, hogy a majsztramné asszony nagy takarításba kezdett. Az első szobát, hová halandónak belépni tilos volt, — porolták, súrolták, szellőztették. Jóska és Pista napestig azzal voltak elfoglalva, hogy rendbe hozzák a vendégszobát. Még a „méltóságos“ asszony is kíváncsian nézett be az ablakon s tudakolta a nagy takarítás okát. Az inasok nem feleltek ; én adtam meg a választ csöndesen : — Egy méltóságos kisasszony költözik bele! Rám nézett vizszinü szemével s leereszkedően monda: — Legalább lesz egy hozzám való barátnő is ! — Mert közbevetőleg legyen mondva, a grófné se’ velünk, se a csizmadiáékkal nem barátkozott. Harmadnap megjött a vendég. Nagy, fedeles úri hintó állott meg a ház előtt, A Szappan- utcai lakók csodálkozva állták körül a messze útról jött hintót, melyről ládákat, dobozokat szedett le az öreg kocsis. A hintóbói kiszállt egy öreg úr s utána egy fiatal leány. Szótlanul léptek be a kapun s egyenesen a műhely felé tartottak, Az öreg uron meglátszott, hogy vidéki földesül'. Sar- kantyus csizmában, szűk testhez álló magyar ruhában járt. A leányka egyszerű kartonban, egy bő porköpennyel vállán. Még most is, egy félszázad után, előttem áll a halvány, szenvedő arc, melyet itt-ott sárgás foltok tarkítottak. Gömbölyű volt a feltűnésig. Szép, nemes vonásait megrontotta a beteges sápadt szín, s a kiütésszerü foltok tömege. Hosszasan tárgyaltak benn, mely idő alatt a két inast kiakolbolitották a műhelyből, azok nagy örömére, mert rögtön gombozni kezdtünk. Délfelé járt az idő, amikor az öreg ur kilépett az ajtón s utána a beteg leányka. Mindkettőnek ki volt sírva a szeme. A kapu alatt az öreg ur megölelte leányát, (mert az volt) hosszasan tartotta a szivén, aztán csak annyit szólott : — Légy jó gyermek ! Ne félj! Az Isten nem hagy el! Beugrott a hintóba s elhajtatott. A beteg le- ányka pár percig még nézett a robogó kocsi után aztán könybe lábbadt szemekkel fordult he az udvarba. Ott áilíam könyvvel a kezemben, de eszem nem járt a tanulás után. Néztem a leányt, kiről egyebet nem tudott az én 11 éves eszem, mint azt, hogy beteg s gyógyitni hozták ide. Mikor mellettem elhaladt, hirtelen megtörölte könyes szemét s azt kérdé : — Maga is itt lakik ? — Igen ! — Nekem is van egy ekkora öcsém ! Egy szót «ein tudtam felelni neki, csak sirva fakadtam. — Miért sir? — kérdé csöndes bánattal. — Nem tudom ! — Ezt a jóságos tettét sohase fogom elfeledni! Ezt mondta, megsimogatta arcomat s bement a műhelybe.
