Nagybányai Hírlap, 1914 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1914-12-22 / 51. szám
NAGYBANYAI HÍRLAP 1914. december 22. És csodálatos, hogy ez a parasz' a „császár“ alatt — a cárt érti . . . * No de mindegy, csakhogy otthonosnak érezzük magunkat. Ilyen helyet nem mindenhol találhatunk. Tegnap, késő éjjel, hóviharban és dermesztő hidegben ütegeinket egy kis falu mögött állítottuk föl. A házakban már nem jutott helyünk, mert a s£obákat — mint rendesen — a gyalogság foglalta el. Kénytelenek voltunk tehát a lovaink mellett a csűrben aludni. Hollra fáradtan másztunk fel a veszedelmes létrán a szénapadlásra, ahol kívülünk már mások is feküdtek. Ketten ledőltünk a szalmára. Kinyújtottuk fáradt lábainkat, szalmával takartuk be fejünket testünket pedig a köpönyegünkkel. Két ing, téli kötőit ing, és melegítő, haskötő bokavédő volt rajiunk és mégis fáztunk a dermesztő hidegben. A hideg szél rémesen üvöltött be a lyukas háztetőn. — Te, — igy szólt hozzám didergő bajtársam — mondd meg a szomszédodnak, hogy húzódjon egy kicsit odább, hogy ne szorongjunk igy egymás mellett. Megrázom a szomszédomat . . . nem felel, — Ez bizony úgy alszik, mint a medve ! Ismét megrázom miközben kezembe akad a keze . . . Jéghideg . . . Elővigyázatosan gyufát gyújtok és borzalommal látom, hogy mellettünk két halott fekszik . . . Két gyalogos, véres ruhában ... Az arcukon piszkos zsebkendő. — Te, ezek halottak ! súgom fogvacogva bajtársam felé. — Halottak ? Isten nyugasztalja őket .... ideje lesz már, hogy mink is aludjunk . . . * Néha azonban mégis sikerül fűtött parasztszobába juthatni, ami ilyenkor százszor többet ér, mint a hideg szalon. Elképzelni is boldogság: valóságos, fütött parasztszoba éjjeli szállásul ! A ház két méter magas, szalmafödeles és a puszta földre agyagból és fából van építve. Ezek a parasztházak olyan egyformák, mint a tojások. A legcsekélyebb disz sem látszik rajtuk. A falaik meszeletlenek, a deszkapadlónak nyoma sincs, a szoba földje taposott agyag. Az egyetlen szobában a gyerekek, csirkék, malacok, kacsák, kutyák, macskák és a tömérdek férgek békés egyetértésben élnek és Lengyelország büszke lehet gazdag féreggyüjteményére, amilyennel még a berlini állatkert se dicsekedhetik. És mi mégis repeső szívvel üdvözöljük szép, meleg szállásunkat. Mikor belépünk, egy pillanatra megtántoro- dunk ugyan a bűzös, dohos levegőtől, de később megszokjuk. A paraszt alázatosan fogad. Felesége csecsemőjét szoptatja. Másik öt gyerek a földön heverve nyafog és — vakaródzik. — Van-e kenyerük, öreg ? — Chleba, nyetná, pánje ! — Vagy tojásuk ! — Tója ! Nyemá, pánje ! — Tejük, vagy vajuk ? — Mleko, maszlo, nyemá, pánje ! örökké ezt a nótát fújja, pedig mi már torkig vagyunk a komiszkenyérrel. A paraszt hasra vágódik és átkarolja térdemet: — Az Istenre, Szüzanyára és minden szentekre esküszöm, hogy semmink sincs ! — fogad- kozunk, miközben piszkos ujjait a szent képek felé emeli, amelyek — mint egyetlen disz — a falon függenek. Lerázom magamról és benyitok egy kis kamarába, ahol a polcon tejet, vajat és kenyeret találok. — Hallod-e paraszt, hányszor szoktál napjában hamisan esküdözni ? — rivaltam rá. Az arca mosolygásra torzul, bizalmasan váltamra teszi kezét és könyörögve mondja : — Prossim panje, papiruzi — (cigaretta). — Nesze, te vén bűnös! A paraszt rágyújt a cigarettára, mohón szívja magába a füstjét, amelytől teljesen megittasodik. ügy-ahogy, magunk főztük nieg sovány vacsoránkat, azután leheverünk a földre hintett szalmára, mialatt a paraszt reggelig a felesége ágya mellett térdelt és vele együtt imádkozott. Vájjon miért imádkoztak ? Az ég áldásáért és védelméért saját számukra, vagy pedig az- Isten átkát könyörögték le ránk ? Mindegy, mi nyugodtan, mélyen alszunk átkaik ellenére is. A malac ott szaladgál ugyan a lábunk körül, a gyerekek sivitanak, a levegő fojtó a férgek nyugtalanítanak, de mi alszunk, alszunk boldogan, mert a szobában meleg van, jó meleg van ! . . . * Vannak még külömb szállások is. De ezek nagyon ritkán találhatók, kisebb városokban vagy nagyobb falvakban, ahol szatócsboltok is vannak, lengyel zsidó tulajdonosokkal. Az ősrégi, lengyel zsidó házak sötét, szűk folyosóin, rozoga lépcsőin, zeg-zugos szobáiban valami sajátságos kimondhatatlan poézis dereng 4. Karácsony a Kárpátokban. Felolvasta: Révai Károly. 5. Magánénekek. Előadta Jancsovics Jolán, Szőke Béla zongora kísérete mellett. 6. Verdi Rigolettó. Zongorán előadta Almer Anna. Rövid, de tartalmas, élvezetes műsor, melyet a közönség mü élvezettel hallgatott meg. A zongora játékok úgy Glück Ilonáé, mint az A I m e r Annáé páratlan művészetről tanúskodtak s valóban csodáljuk a két fiatal leánykát s nagy elismeréssel adózunk nekik. AJancsovics Jolán énekét, az ő nagy tehetségét, firom árnyalatú előadó képességét már többször volt alkalmunk élvezni, különösen a róni. kath. templom nagyobb isteni tiszteletein; de ez alkalommal különösen kitűnt csengő meleg hangjával s jól megérdemelt tapsvihart aratott. Révész Jánostól már megszoktuk a tartalmas beszédeket; ez alkalommal is kiváló szónoknak és jeles Írónak mutatta be magát. Szabó Andor pompásan szavalta Szabados imáját s Révai fölolvasta apró versikéjét közletszés mellett. Tíz órakor már vége volt a „Háborús est“ nek. A nagy közönség egy kedves est emlékével távozott s azzal a jóleső érzéssel, hogy filléreivel hozzájárult a sebesült katonák megjulalniazásához. A tiszta bevétel 323 K. 23 f. volt. Meg kell említenünk, hogy az István szálló r. társaság díjtalanul engedte át a színházi termet, a Ganz gyár pedig világítással járult hozzá. Hála és köszönet illeti Dr. Makrayné és Madarassy Lászlóné úrnőket a fáradhatatlan rendezésért. Beszállásolás Orosz-Lengyelországban. . . . Hogy milyenek a katonák szállásai Orosz-Lengyelországban ? Nos hát, itt ülök Plotzk mellett egy parasztszobában, rozoga faasztalnál. Körülöttem fiatal leányok állnak és énekelnek . . . német dalokat, jámbor német dalokat, mert német faluban vagyunk, egy kolóniában Lengyelország közepén és ha távolról nem hallanánk az ágyuk dörgését, azt hinné az ember, hogy Németországban van. Csak mikor a paraszt „császárjáról“ beszél, akkor látjuk, hogy ez csak olyan talmi-német, akinek már a nagyapja is lengyel földön született. — A mi császárunk csak a javunkat akarja, — igy mondja a paraszt — csak a lengyelek az ellenségeink. Hát még a kormány. Az választ el bennünket császárunktól. De ha egyszer idejönne közénk, úgy fogadnánk, hogy sokáig megcmle- getué! — Milyen itt a viz ? Kitapasztaltad már sajátságait ? — kérdezte tőlem. Kiúsztam a partra és szabályszerűen jelentettem, hogy a víznek ott nincs erősebb árja, de már közel a parthoz szokatlan mélységű, Este megérkezett az ezred és elfoglalta szállásait. Másnap nagy elfoglaltságom miatt csak késő délután juthattam el a fürdőhelyre, ahol már ott találtam az egész ezred legénységét, részben a vízben, részben pedig a pázsitos parton. A bátrabbak leugrottak a hid korlátjáról, egynéhányan csónakban e- veztek, öt katona pedig egy tutajon lubickolt a vízben. A tutajt két fatörzsből rótták össze fűzfavesszőkkel, zsinegekkel és kézzel - lábbal mozgatták, amig a viz közepéig eljutottak. Hirtelen észrevettem, hogy a két — lazán egymáshoz erősített fatörzs — szétválik, a katonák elvesztették egyen súlyúkat és mind az öten a vízbe potyogtak. A hídon állók nagyokat nevettek a tréfán, de én rögtön észrevettem, hogy a szerencsétlenek nem tudnak úszni, tehát ruhástól együtt a vízbe ugrottam kett őt szerencsésen partra vonszoltam. Majd <? harmadik után vetettem magamat. A fuldokló ember görcsösen nyakamba kapaszkodott kezeivel és majdnem magával rántott a mélységbe. Megfeszített erővel végre a partig cipeltem, ahol eszméletlenül terült el a pázsiton. A negyedik megmentésére siettem, akinek sikerült az egyik fatörzsbe kapaszkodni, amig érte mentem, de az ötödik eltűnt a viz fenekén és legszorgosabb kutatásom mellett sem akadtam rá. A nagy munkától halálosan elfáradva, hőstettem tudatában büszkén kife- sziltett mellel haladtam végig a falu főutcáján, ahol ezredünk segédtisztjével találkoztam, aki izgatottan beszélgetett egy őrnagygyal és Anitseff hadnaggyal. Úgy látszik, hogy a tisztek az izgalmas esetről beszélgettek, mert az őrnagy utamat állva, gúnyosan megjegyezte : — Remélem, hogy évjáradékot kapsz majd a megmentett legénységtől ! Tovább mentem és a szállásunkon találkoztam az élelmezési tisztünkkel. Azt reméltem, hogy dicséretben fog részesíteni, de ehelyett röviden igy szólt: — Nagy szerencséje lesz, ha az ezredes ur nem tudja meg a dolgot! Másnap reggel rapporthoz rendeltek az őrnagyhoz, aki jutalmul tiz. napi, böjttel szigorított büntetést mért rám. És miért ? Azért mert saját életem kockázatával megmentettem négy bajlársamat és mert már tegnapelőtt megfürődtem azon. a helyen, ahol — tudtomon kívül, — a fürdés tilva volt A rossz példaadás miatt engemet büntettek meg és ilyen módon rázta le magáról Anitseff, a segédtiszt, az őrnagy, sőt még talán az ezredes is a felelősséget. Ilyen nálunk a katonai igazságszolgáltatás. Nem kellett ugyan büntetésemet végig szenvedni, mert az irodában egy pillanatra sem nélkülözhették volna távollétemet, de attól a naptól kezdve mélységesen gyűlöltem Anítsef hadnagyot, aki gáládul elárult, gyűlöltem felebbvalóimat, akik elismerés és dicséret helyett büntetést szabtak ki rám és gyűlöltem az egész hazug igazságszolgáltatást. Még ugyanazon az éjszakán felkerestem lakásán Anitseff hadnagyot; egyedül találtam és megvetésem jeléül arcába köptem. Eltűrte, mert erősebb voltam mint ő és tudta, hogy egyetlen mozdulatára megfojtottam volna . . .
