Nagybányai Hírlap, 1914 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1914-12-22 / 51. szám

és az árnyékos sarkokban felhalmozott áruk mögött középkori dalok szunnyadoznak . . .

Legutóbb egy bajtársammal egy lengyel zsidóhoz szállásoltak be. Az öreg Bereknek olyan patriarchális hosszú szakálla, tincse, kis keiek sapkája és bokáig érő kaftánja van, mint többi hitsorsosainak.

— Sólem aléchem ! — igy köszönti bajtársam.

— Hogyan? Ön is zsidó? —kérdi az öreg örömtől repeső arccal.

— Az vagyok. Ez pedig a legjobb barátom.

Az öreg felemelkedik az asztaltól, amelynél

a szomszéd falvakból odavetődött hitsorsosai körében ült és melegen szorongatja kezeinket:

— El sem képzelhetik, hogy mennyit imádkozunk mi a német katonákért. Naponkint imádkozunk a jó Istenhez, hogy védjen és áldjon meg benneteket !

És ez nem puszta frázis az öreg zsidó ajkán. Még most is látom barázdás arcán a felcsillanó remény kifejezését, amikor folytatja :

— Vájjon meghozzák-e majd a mi békességünket is a németek ?

És vén szemeiből lesir az orosz lengyelországi zsidók örökös félelme a legborzasztóbbtó! a durva, kegyetlen pogromtól.

Süteménnyel, teával kinálgat, miközben bizalmasan tovább fecseg :

— Igaz, hogy a németek is elvitték a lovamat és kocsimat és talán sohase láthatom többet a lovamat! De mit csináljunk ? A háború — háború !

És mégis ott ül arcán a reménység sugára, az óhajtva várt békesség reménye. Sokat vár Németországtól, amelynek győzedelmében szent hittel megbízik.

A tűzhely mögött, egy koldusformáju, hosz- szuszakállas vén zsidó gubbaszt, aki — mialatt mi jóízűen falatozunk — egy pár smoncival mulattat bennünket az oroszokról. Elmondja többek közt, hogy Lipnónál a tisztek kancsukával kergették a katonákat az ellenség karjaiba. A katonák pedig megadták magukat, mert nem bírták már tovább az éhséget.

És mikor az öreg elhallgatott, púpos leánya vette át tőle a szót és elmondta, hogy a házban nemrég egy csinos, nyalka német tiszt volt beszállásolva.

— Nagyon finom, kedves ember volt, — igy fejezte be magasztalását és fekete szemeiből mélységes szenvedély lobbant fel, szépséges nővére pedig igy folytatta :

— Azt ígérte, hogy elkül li nekünk a fotográfiáját, ha ismét visszatér Berlinbe:

Azóta már tiz év telt el és most találkoztam újra Anitseff - el, aki kapitány abban az ezredben, amelyhez engem behívtak. Az osztrákok egyik váratlan támadásánál elszakadtunk századunktól és mindaketten egy vastag fatörzs mögött kerestünk menedéket. Amint igy, e veszélyes helyzetben közvetlenül egymás mellett állottunk, ő talán fel sem ismert engem, de bennem feltámadt a régi gyűlölet és tajtékzó dühvei igy szóltam hozzá :

— Tiz esztendővel ezelőtt, mikor még hadnagy voltál, te kutya, elárultál és én megboszul- tam hitványságodat. Most ismét egymás mellé kerültünk és megismétlem, amit akkor tettem 1

Újra leköptem és magára hagytam. Alig jutottam nehány lépésnyire, amikor revolveréből utánam lőtt. A golyó a csípőmbe hatolt . . . elvonszoltam magamat az országúiig, ahol egy bokor alatt az á- rokban feküdtem, amig őn automobiljával erre robogott. Ekkor feltápászkodtam és megadtam magamat . . .

A púpos leány hirtelen felpattant helyéről és szikrázó szemekkel, dühösen rátámadt nővérére: — Nem igaz! . . . Csak nekem Ígérte a fotográfiáját . . . egyedül nekem ! — És boldog mosolygás vonul át ajkain a visszaemlékezésnél.

És én a derék, vendégszerető emberek asztalánál figyelem a titokzatos poézis sötét melódiáit, a melyek itt ebben az ősrégi házban szövődnek észrevétlenül az emberek lelkében . . .

Gróf Bethlen Balázs kormánybiztos besztercei prohlamäciäja.

Az utóbbi napok alatt megint nagy nyugtalanság és izgalom terjedt el, különösen a határszéli vármegyékben. Gr. Bethlen Balázs, Beszterce-Na- szód vármagye erélyes és agilis kormánybiztosa, a következő felhívással fordult a vármegyéje közönségéhez :

Sajnálattal tapasztaltam az utóbbi napokban hogy kalandosabbnál-kalandosabb hírek, fantasz- tikus kitalálások és minden alapot nélkülöző kombinációk szállongnak város és vidékszerte bujkálva felelőtlenül és megmérg°zni igyekeznek azt a rendíthetetlen bizalmat, mellyel a város és vidék munkás, komolyabb elemei néznek legendás dicsőséggel küzdő hadaink győzelmei elé. Miután e titokban szárnyaló híreket a merész kombinációkra hajlandók szívesen hozzák összefüggésbe a határainkról messze távolban folyó küzdelmek egyes olya i itt is észlelhető jelenségeivel (betegszállítás, bukovinai besorozottak átvonulása, bukovinai menekülők megjelenése), melyek háborúban, a háború folyton változó fejleményei között magától értetődő, úgyszólván „ természetes“ jelenségek, a közönség legteljesebb megnyugtatása céljából kötelességemnek tartom a közönséget figyelmeztetni, hogy semminemű szállongó híreknek, kombinációknak — ha a hitelesség még oly látszatával bírnak is azok — fel ne üljön. Vesse bizalmát a hatóságokba, vesse bizalmát belém, a ki kötelességtudásom, éberségem és megfontoltságom teljes erejével állok őrt mindig a közönség nyugalma, erkölcsi és anyagi érdekei mellett. Nyugodjék meg a közönség s ne engedje lekéhez közelférni azt a mérget, melyet az álliirek koholói, a merész kombinációk terjesztői rejtenek el kishitű, gyáva és roszindula- tu fecsegéseikben és suttogásaikban. Felelősségem tubatában nyugtatom meg a közönséget, hogy semmiféle aggodalomra vagy nyugtalanságra nincs ok. Hadműveleteink tervszerűen folynak Bukovinában s eddig egyetlen kedvezőtlen körülmény sem mutat arra, hogy e tervszerű hadműveletek sikerében kételkedni lehetne, arról pedig szó sem lehet, hogy a bukovinai Kárpátokat az ellenség akárcsak meg is közelíthesse. Mindezeket hiteles helyről szerzett és megbízható információk alapján jelenthetem ki.

Ezekután úgy hiszem, csak a nem logikusan gondolkozó ember fűzhet akár a bukovinai menekültek megjelenéséhez, akár a sebesültek szállításához olyan kombinációkat, milyenek itt-ott forgalomba kerültek. Csak a logikátlan felfogás felejtheti el, hogy háborúban és pedig a történelem legvéresebb háborújában élünk s egészen természetes az élelmezési viszonyok nehézsége miatt egyes bukovinai részekből való kivándorlás, avagy például itteni hadikórházakban az eddig szintén Bukovinában ápolt sebesültek elhelyezése.

Örömmel tölt el s örömmel kell megállapítanom azonban azt, hogy a város dolgos népe, a komoly munka és kötelességtudás talpig emberei, a város értékesebb zöme és gerince most sem ül föl a káros híreszteléseknek. Őhozzájuk fordulok, az ő közreműködésüket kérem, hogy ezzel a város nyugalmát továbbra is fenntartsuk

3.

s hogy e közreműködéssel az álhirek terjesztői a hatóság kezébe legyenek átadhatók méltó és példás büntetés céljából.

Gróf Bethlen Balázs s. k.

főispán, kormánybiztos.

Leközöljük a főispán felhívását a mi közönségünk számára, azzal a román közmondással fűszerezve: „Üti a nyerget, hogy a ló is értsen

belőle.“

A háború és nevelés.

Nem tartunk az „Erzsébet“ óvóban ünnepélyt.

Szokatlanul hangzik fülünkbe, kik mindnyájan hozzászoktunk, — hogy minden évben gyönyörködjünk a kicsinyek játékában.

Nehéz időket élünk. Ember öltő óta legnehezebbet. Szivünk sajog egy rettegett veszteségtől, Itt-ott alig hegged be egy szakított seb, amott talán e percben tépi fájdalom a lelket, melyet a nehéz idők borzalma váltott ki, karácsony szent ünnepe előtt.

Máskor ezen felszólításai fordultam nagylelkű adakozóimhoz: „Szerezzünk örömet a gyermekeknek“ ! Most az egyszer el kell térjünk régi jó szokásunktól.

Eddig egyes házaktól kéregettünk, áldja é- rette az Isten mindazokat, kik tiszta szívvel, lelkesülve adtak.

Most társadalmunk minden rétege kiveszi részét hazafias szent kötelességének teljesítéséből erején felül, szívesen tudjuk, látjuk.

A mi kérésünk most csak zaklatás lenne, midőn úgy is adtak és adnak a szegény katonák részére.

Nekem fáj az, hogy nem láthatok fájdalomtól, örömtől tisztuló könnyeket a karácsonyfa lobogó fényénél. Bánatom eloszlik, eszembe jut: ezt is a haza javára fölhasználjuk.

Szentimentálizmusomból, szigorú pedagógiával reá térek a reális életre, vigasztalódom.

A gyermek kit dédelgettünk, kinek szemét bekötöttük az idők viszontagságai előtt, ne lásson mást, csak örömet, fényt.

Elgondoljuk, a gyermekre a fájdalmak tengere vár, erre van teremtve itt a földön, de nem a boldogságra. Az öröm csak porszem lesz a keservek tengerében.

Ne törekedjünk tehát a gyermeket a legcsekélyebb bánattól is megóvni. Csalódásra, fájdalomra szüksége van már a gyermeknek is, hogy az örömet élvezni tudja.

Soha idő nem kínálkozott jobbnak a gyermek lelke nemesítésére, mint épen e háborús időszak.

Szülők, nevelők összes tudásukkal használják ki e háborús hangulatot példájukkal az emberek örömében, fájdalmában való osztozkodásban, Isten akaratában való megnyugvásban.

Ne csak a felnőtt ember tulajdona legyen a közös sorsban való osztozkodás, hanem a gyermeké is.

Régi methodus, midőn a gyermektől mindent féltve rejtettünk. Érzékét tündérmesékkel ámítottuk. Idejét százféle játékkal lebilincseltük, kedvükért valóságos bohócokká lettünk, csakhogy mulattassuk. Idegeit elkényeztettük, kedélyét fásulttá, természetét zsarnokivá alakítottuk.

Mi lett az ilyen gyermekből ? Megtanulta az örömet élvezni, de nem tudta igényeit mérsékelni. Kevéssel megelégedni, fájdalom esetén erősnek lenni.

Szegény ember csak a múlandó földi dicsőségben, jólétben kereste boldogságát. Hajszolta az örömöt többre- és többre vágyott, nem élvezte az igazi örömet, mert újabb örömök után futkosott.

A legkisebb fájdalom is elég arra, hogy az elpuhult örömet hajszoló embert össze roppantsa,