Nagybányai Hírlap, 1914 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1914-09-15 / 37. szám
főváros is kötelességének érzi, hogy ahol józanul lehet és szükséges, egész háztartásában takarékoskodjék. Ezért a tanács egyebek közt elhatározta, hogy utcáink és köztereink világítását korlátozza. Természetesen csak amennyire ez a közlekedés és közrend biztonságával megfér. Ez nem csak azért történt, hogy készleteinket minél továbbra biztosítsuk, hanem azért is, hogy a székesfőváros példát mutasson lakosságának a helyes takarékosságra. Felhasználom az alkalmat, hogy e takarékosságra komolyan intsem polgártársaimat. Nem csupán a világításnak a magánosok háztartásában is kívánatos megszorítására, de általában mindenfajta fogyasztásunkban józan mértékletességre és kivált okos beosztására. Fogyasszunk elsősorban olyasmiket, amiket hiába tennénk el, mert megromla- nának. Viszont az eltehetőkből rakjunk el mindent, ami ma felesleges vagy ami nélkül is meglehet lenni. Ez persze nem azt jelenti, hogy szükséges és hasznos beszerzések riadt elhalasztásával megakasszuk az ipar és kereskedelem vérkeringését s siettessük az amúgy is fenyegető munkanélküliséget. Nincs okunk félni s nem kell megijednünk, de komolyan kell vennünk a komoly időket. Budapest, 1914. augusztus hó 24-én. t árczy polgármester. Ez a felhívás lényegében mindenekelőtt az asszonyokhoz fordul. Ők azok kik hazájuknak rengeteg nagy szolgálatot tehetnek, anélkül, hogy családjukat észrevehető nélkülözéseknek tennék ki. A takarékoskodás nem annyira a készkiadások csökkentését célozza (ámbár ez is feltétlen szükséges), mint inkább a rendelkezésünkre álló nyersanyag jobb kihasználását. Nehezen érthető, de mégis úgy van, hogy ma több a pénz, mint a nyerstermék. A háború gondolható legszerencsésebb kimenetele sem változtat azon a tényen, hogy háboruközben az országközi árucsere meg van kötve, hogy a meglevő élelmiszer mennyisége megszámlálható, hogy mindazok a milliók, akik eddig elé termeltek, jelenleg már csak fogyasztanak és pedig, kétszeres erőkifejtésük folytán kétszer annyit. Isten őrizzen meg benünket attól, hogy élelmiszerünk kevés legyen drága hadseregünk részére. Mivel ennek semmiképpen sem szabad 2 _________________ ________________ ár adó parfőm illatot s maga sem tudta, hogy miért de ilyenkor nagyon boldognak érezte magát. És a szűkszavú Imre, lassankint egészen hallgatag fiúvá lett. Ha néha a bányában, társaival valamelyik elhagyatott helyen egyedül maradt, nem hancurozott velük, hanem dolgát elvégezve leült a vájvégbe, letette lámpását, lehunyta szemét — s a következő pillanatban, verőfényes világításban fehérruhás urfik és kisasszonyok ugrándoztak előtte a sima tenniszpályán, kellemes parfőm illat lépett az olajszagú levegő helyébe s Ilonát nézte, amint karcsú termetével kacagva szökdel ide-oda. * * * — Hány esztendős is már az Imre — kérdezte az apja, egy csöndes vasárnap délután a falusi ház előtti pádon ülve s a feleségével disku- rálgatva pipaszó mellett. — Hát idestova mán hat hónapja, hogy a katonaságot leszólgáta — szólt az asszony. — Fene tudja milelte őt, hogy sose niz a jányok után. Pedig a Nagyék Terkája ugyancsak rávetette a szemit. — Pedig a jó vóna, mert a Terkára egy ház is rániz, meg tán egy tehenet is fog kapni. — Hászen én sem bánnám, de mikor nem lehet beszilni avval a makacs fejivei. Nem hallgat az az okos szóra, csak mindig rázza a fejit, oszt asszongya, hogy ráír ü még arra. Fene tudja, mit leselkedik folyton a labdapálya körül, mióta nem sorra kerülnie, mégis annyit vesznek a hombárokból, hogy még a polgárság éhsége is csillapit- tassék. A hombár, mint mondtuk, jól megtelt, de nem végtelen nagy ! Az tehát, aki érti, hogy hogyan kell a saját, vagy embertársa egészségének kockáztatása nélkül, ennek az anyagkészletnek (nemcsak az élelmiszert értjük) egy részét érintetlenül hagyni, amenyiben azt, amit tényleg felhasznál, hasznot hajtólag értékesítheti, az az államnak és a társadalomnak legalább is oly szolgálatot tesz, mintha e inek az érintetlenül hagyott résznek értékét készpénzben adta volna oda. Ne pazaroljatok, még ha telik is pénzetekből ! Ne gyüjtsétek garmadára az élelmiszert; az éléskamrában őrzött nagy zsák liszt, a sok szén- a pincében hiányzik a forgalomból s megdrágítja az árakat. Ez a vagyonosok előítélete, mely a jelen súlyos időben a közre való tekintettel nem egészen tisztességes eljárás. A bőséges készlet másrészt pazarlásra is csábit. Ilyen módon az illető, mivel a háború nemcsak nehány hétig fog tartani, önmaga is segit előidézni azt az állapotot, melyet annakidején ő maga fog a legnehezebben elviselhetni. Csak azt fogyasszátok el, ami feltétlenül kell! Csodálkozni fogtok, hogy mi minden nem kell feltétlennül! Éljetek egyszerűen. Az eddigi három helyett ezentúl csak két tál étel kerüljön az asztalra, Ne pazaroljatok el egy falat kenyeret, egy deka húst sem : mert hadbavonult testvéreinktől vonjátok el. Igazgassátok magatok a konyhát (jómódú emberek szakácsnéja igen hajlik a pazarlás felé) s ne szégyenkezzetek a maradékokat is felhasználni. Ne szégyenkezzetek a vendégeitek előtt (remélhetőleg csak a legkedvesebb barátaitokat látjátok most vendégekül,) a világítással való takarékosság miatt. Tanuljatok az a- merikai asszonytól, mint kell zsiradékból szappant, főzni és tejmaradékból túrót csinálni. A csontokból pompás hamisleves készül. Főzzetek be mindent, ami különben elromlik: gyümölcsöt, s minden zöldséget. Szilvából barackból ne engedjétek, hogy pállinkát főzzenek, mielőtt meg nem töltöttétek volna élés kamrátokat szilvafőzelékkel stb. #Sok asszony eddigi hóbortja : a végnélküli befőzés a jelenben szociális feladattá vált. Ne engedjétek elromolni a kenyérmorzsát, a kolbászvéget, NAGYBANYAI HÍRLAP______ szedi a labdákat, évek óta egy napot sem mulasztana el. Tán még a lesz a vige, hogy ű is labdázni fog akarni. — Meglásd Gyuri, még beleszeret ott valamelyik kisasszonyba, hallottam én már olyat. — Dejszen ki is tekerem én a — Itt elhallgatott az öreg, mert jött ki a házból Imre, köszönt és ment a tenniszpálya felé. * Szegény Imre nem is tudta, hogy miért jár ki mindennap a pályára egy magas, angolbajuszu fiatalember. Azt sem tudta, hogy mi lehet az oka annak, mikor egyszer néhány napig az Ilona nem volt a pályán. Azt gondolta, hogy beteg. Aztán egy nap már egy lelket sem látott a tenniszpályán. Hosszú ideig türelmesen várt, azután szomorúan hazaballagott. Másnap — szomorú, hervadt őszi délután volt — Imre utoljára ballagott ki a tenniszpályára. Mikor odaért, a szive elszorult: a kerítés ajtaja és az öltöző bódé bezárva, a háló leszedve, a földön szanaszéjjel az éjszakai szél által rásöpört levelek, gályák. Imre körülnézett, aztán egy fának támaszkodva, megkínzott leikével belebámult az őszi ködbe. — Vége hát mindennek. Érezte, hogy többé nem látja, hogy elvitték tőle Ilonát, aki belelopódzott leikébe, mint egy finom illat, egy lágy melódia, akinek alakja eltöl- tötte az ő szegény, együgyü énjét, aki beleitató- dott leikébe, mint a föld mélyéből felszálló fera félig romlott almát. Most nemcsak magunknak, de az országnak is takarékoskodunk. Váltsanak ki a szokatlan viszonyok szokatlan erőket. Nem mindnyájan lehetünk szerencsések harcolhatni, nem is segíthetünk mindnyájan, de a negativ segítségre, a takarékosságra minden becsületes hazafi és honleány képes. Valamennyien egy család tagjai lettünk, egy szervezet sejtjeivé váltunk. A jelszó legyen ezentúl: valamennyien egyért, egy valameny- nyiért! 1914. szeptember 15. HÍREK. Szeptember 14. Pesszimisták. Amint a lapok megjelennek, elkapkodja a közönség s csakúgy falja a híreket. Érdekes ilyenkor az arcokat nézni. Kivétel nélkül rálehet ismerni a peszimístákra. Hála Istennek nem sokan vannak itt nálunk! Az optimisták kerülik is őket. Hát az igazat megvallva nem is jó velük szóba állani, mert megkinozzák idegeinket. Egyik jeles írónk a napokban meg is dolgozta őket a hírlapokban. A többek közt ezt írja róluk: „A pessimisták igazán szégyelhetik magukat. Katonáink oly hősiesen küzdenek, hogy még az ellenség is bámulja őket, ők vér'iket áldozó optimisták és mi bemocskoljuk őket pesszimizmusunkkal! Az a pesszimizmus nem oly ártalmatlan, mint gondolják. Néha épp előidézi azt a bajt, melynek gondolatával megremegteti a lelket. Gyökerestül irtsuk ki a magunk és mások leikéből. A hit és a bizalom ily esetekben eleven erő, mely a győzelmet elősegíti. Még saját izgalmunk ellen is küzdenünk kell, hogy az egész nemzet komoly nyugalommal erőkészletet gyűjtsön a jövendő napokra. Uj emberekké kell válnunk, hogy méltók lehessünk a nagy időkre, a melyet csak a mi erkölcsi erőnk tehet nagy időkké. Ha pedig külön buzdítás kell, ott a németek nagy példája.“ * De jó lenne, ha a pesszimista urak ezt a pár sort megjegyeznék maguknak s ajtót tárnának lelkűkben a hitnek és bizalomnak! Eljegyzés: Dr. Almer Sándor bndapesti irgalmas kórházi orvos a napokban jegyezte el Fol- kusházy Lajos fővárosi tanácsos nővérét Irénkét. Eljegyzés után Almer dr. a harctérre vonult be. mák aranygőze a meddő kőzetbe s ezáltal értékessé, gazdaggá tette, akinek hangját hallotta a bányaür halotticsendjében, alakját vélte látni a sötét folyosóban felvillanó mécses lángjában, többé már nem látja. Valami fojtogatta a torkát. — Ilona elment! . .. . Elment, alakját elmosta az őszi köd, amely most mind sűrűbb és sűrűbb lett, sötétedett, a fák ágai fázósan reszkettek össze, de Imre mindezzel nem törődött, csak bámult, bámult s lassan két könycsepp gördült ki szemeiből. — A városokban most gyultak ki a villanylámpák, autókon suhannak az uccákon estéli ruhás hölgyek és urak, kávéházakban elegáns nők kacérkodnak a tükörben szomszédaikkal s parfőmös, zenés levegőjű színházak orchesterjeiben a prima hegedűt hangolják s a bányatelep tenniszpályája mellett, egy fának dőlve, sirt Imre, könnyei végigperegtek arcán és ő hagyta folyni azokat, miközben halk, hűvös szellő kerekedett s a száraz falevelek hulltak a földre. Nagyon, nagyon elhagyatottnak érezte magát. Későre járt már az idő, mikor összeszedve magát, bebandukolt a faluba. A házak nagy része már sötét volt, de a Terkáéknál még lámpa égett. Megállt, egy kicsit viaskodott magával, aztán erőt vett rajta borzasztó elhagyatottságának érzete s bekopogtatott az ablakon. S e pillanatban úgy é- rezte magát Imre, mint mikor reggelenként a napfénytől elbúcsúzva belép a kasba s leszáll az akna végtelen sötétjébe. Steuer Sándor.
