Nagybányai Hírlap, 1914 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1914-07-21 / 29. szám

Oblatek Béla, Martiny István, Puskás Ferencz, Világossy Gáspár (Szatmárról.) Brebán Sándor, Dr. Stoll László, Kupás Gyula, Révay Károly, Ketney Mihály, Dr. Stoll Tibor, Gellért Béla, Révész János, Égly Mihály, Bálint Imre, Alexy Kornél, Bálint László, Szaucsek Dániel, Dr. Kossutány Ignácz, Szőke Béla, Tóth Mór (Patóházáról.) Les- sián János, Dr. Köves Miklós, Németh Béla, Fü- lep Imre, Harácsek Vilmos, Stella Sándor, Makucz Gyula (Érmihályfalváról.) Pokol Elek, Újhelyi Gáspár, Beregszászy Kálmán, és Kreutler János. Farkas Jenő röviden megnyitván az ülést, ajánlja hogy az elnöki állásra Gróf Teleki Pált válassza meg a közgyűlés.

Telekit Stoll, Rencz, Puskás tagokból állott küldöttség hívta meg a terembe s Farkas Jenő szép beszédben üdvözölte a gyűlés színe előtt.

Teleki hosszabb beszédben válaszolt s köszönetét mondott megválasztásáért. Felolvasása pedig szószerint igy szól:

Meghívónk programmján felolvasásom van meghirdetve. Megtisztelő választásuk azonban változtatott a helyzeten s az előadói szék helyett az elnökiből kell szólanom. Önkéntelenül és ellenállhatatlanul csak egy tárgy felé fordulhat innen figyelmem a mi czéljaink; a turisztika feladatai felé.

A turisztikát annak mai formájában főleg a városiasodásnak óriási mérveket öltött processusa teremtette meg. Egyáltalán a turisztika az utazásra való kedv, a természet szeretetének megítélésénél nem kapcsolhatjuk ki ezeket az emberiségnek külömböző korokon keresztül való psychologiai és socialis fejlődéséből.

A XIX. sz.-ban a háborúk kevesebbedése, a közbiztonság emelkedése, a jobbágyság eltörlése, az állami ténykedések és szolgálatok sokasodása és a föld könnyebb osztódásának lehetősége a városok óriási fejlődését tették lehetővé. És a század végén, a XX-nak forduló pontján az a proces- sus, azon természetszerű törvénynél fogva, hogy az emberi telepek vonzóereje népességükkel együtt, egyformán nő, a több milliós világvárosok kialakulására vezetett.

A természet befolyása, embertársaink támadása ellen csodálatos technikai és tudományos haladásunk, gazdasági erőnk megfeszített kihasználása és az erők kiegyensúlyozása által mindinkább megvédjük magúnkat. A környezet befolyása ellen védett fejlődés, munka megerősödésével gyors növekedésével együttjár differentiálódása.

felé repül a napsugár, régióiba, a földre szegzi szemét, zsákmányt keresve — Pósa Lajos a költészet egében szárnyalva, csak fölfelé, csak a napba nézett mindig. Szinte nem is élt ebben a világban, a honnan most elköltözött: a honnan nemes, ősz alakja olyannyira fájdalmasan hiányozni fog azoknak, a kik őt ismerték — mert a kik őt igazán ismerték, azok véghetetlenül megszerették.

Pályája, kivált kezdetén, sok küzdelemmel volt egybekötve, de azért gyönyörű volt, — egész az apoteozisig, a melyet látni még életében megadatott neki. Jubileumát értem, a melyet pár hete ült meg a magyar gyermekvilág: virággal borítva el legnépszerűbb dalnokát, a gyermekszobák bűbájos királyát. — Az ut, a mely eddig a tündöklő napig vezette: egy bogárhátu kis kunyhóból indult ki a Balog partjáról; a gömörhegyi Radnó- ton született a poéta, .egyszerű köznemesi családból. Tanítói oklevelet szerzett magának, de hát, ismétlem, nem az az ember volt, a ki más is lehetett volna, mint költő. Ha valaha valakit csillag vezetett; ha valaha valaki csak keble Istenéhez akart áldozni: úgy az Pósa Lajos volt.

A tanítóságot otthagyván: nem sok időt töltött a szegedi újság szerkesztőségében : hiszen az újságírás talán még messzebb eső foglalkozás a költészettől, mint a tanítóság. A dalforrás, a mely lelkében oly gazdag volt: Szegeden termette első,

Egyed és társadalom fejlődése egyoldalúvá

lesz.

Ennek meg kell hogy legyen a reactiója. Az embert a természetből kiszakítani nem lehet. Visz- sza is tér hozzá legszabadabb érzéseivel, — az emberiség költői, festői, bölcselői által, — az e- gyes ember szabad óráiban.

Ez a reactió szüli a turisztikát.

A természet utáni vágy bennünk van ösz- tönszerüleg. Ha kihajt bennünket a szabad természetbe, első érzésünk az élvezet lesz, a bennünk volt ür kitelik. Majd talán a csodálat érzése száll meg, a természet nagyságának még csak részben öntudatos érzete. A lelki harmónia és megnyugvás a belső megtisztulás és felemelkedés a természet szeretetére kell hogy vezessen. A mint azonban tűnik első emótiónk és megszeretjük a természetet, mert kezdjük megismerni, igyekezünk felderíteni formáinak, színeinek, jelenségeinek titkait, — a művész, a tudós érzésé ez.

Hol vannak itt a turisztika határai ?

Nem kell-e első sorban jó turistának lennünk, hogy ily impressiókat szerezzünk ? Nem kell-e annak lennie a tudósnak, a művésznek, hogy magából a természetből menthesse ihletét avagy bölcsességét ? — Nem kell-e főleg annak lennie — a felfedező utazónak ?

Egyike korunk legkiválóbb turistáinak, — Douglas Freshfield, — most májusban az angol földrajzi társaság elnökévé választatván, elnöki beszédében hangsúlyozta, hogy földrajzi tudományunk gyökere a felfedezőutazások, az utazás és a kalandok szeretete.

A mi nagyban a felfedező, a kicsiben a turista. Hiszen lényegében csak fokozatok ezek és mint fokozatok közt rendesen, a határt lehetetlen megvonni. A Kaukázus és Tian-sán kutatóit : Freshfieldet, akit épen említettem, Merzbachert és Décliy Mórt az Alpok, a Dolomitok gyakorolták, képesítették. És ilyen esetet százával lehetne említeni a föld felfedezése történetéből. — Csak e- gyet ragadok ki most a tudásért való küzdelemnek tanulságos történetéből. Charles Darwin, a a nagy természetbúvár hátrahagyott leveleiből csodálattal olvassuk, hogy nagy földkörüli útjára a „Beagle“ fedélzetén jóformán teljesen készületlenül indult. A természet maga képezte őt, az élesítette megfigyelőképességét, iskolázta gondolkodását. A természet maga tárta fel előtte titkos törvényeit, a melyeknek felismerése egész biológiai világnézetünket megváltoztatta.

gyönyörű gyöngyeit. Ott irta Apró történeteit, ezeket a kis .drámai képeket: igazán egy-egy köny- fakasztó tragédiát, dalba foglalva. S ott, a Tisza- parti nagy város hamisítatlan magyar levegőjében, röppentek ki leikéből azok a gyönyörű népdalok, a melyek élni, zengeni fognak, valameddig csak magyar ajkon magyar nóta zeng.

Akadt egy congeniális társa : Dankó Pista, a híres cigány, aki dalszárnyakat kölcsönzött a Pósa verseinek. Vagy az ő versei adtak szárnyat a nótaköltő muzsikájának ? Minek kutassuk ? Ők ketten nagyszerűen kiegészítették egymást; lelkűk eggyé olvadt, eggyüt repült a nótában, mint a Di- oskurok. Pósa Lajos öreg betűs írásban elhozta a szegedi Európa-szálló asztalához a verset: Vásárhelyi sétatéren Béla cigány muzsikál — s a zseniális barna fiú magához ölelte a hegedűjét, ráhajtotta göndör fejét és kipengette a minden sziveket elringató dallamot . . .

*

A szegedi fényes, fehér éjszakáknak azonban vége szakadt: a népdalköltőt hivatása más térre szóbtotta, az ország fővárosába. Arra a térre, amelyen örök érdemét szerzett magának a magyar irodalomban. Megindították az „Én Ujságom“-at annak szerkesztőjéül hívták Budapestre Pósa Lajost. Milyen komoly és nemes ambícióval végezte ezt a munkáját! Úgy vigyázott az ő kis olvasóira,

A természet könyve nyitva áll mindenki előtt és nincs könyv a világon, amely oly fokozatosan, oly teljes összefüggésben és hézagtalanul tudna tanítani.

Idézzem-e emlékükbe a nemzet költőjét ? a ki legszebb ihletét a mi hegyeink között nyerte, hol szeptember végén „hó takará el a bérezi tetőt.“ Idézzem emlékükbe szavait?:

Lelkem édes mély mámorba szédült A természet örök szépségétül,

Oh temészet, oh dicső természet.

Mely nyelv merne versenyezni véled ?

Mily nagy vagy Te, mentül inkább hallgatsz, Annál többet, annál szebbet mondasz.

Egész szellemi és testi életünk a természettől nyer tápot, megifjodást.

Velünk geográfusokkal megtörténik mostanság, hogy a mindennapi élet keveset gondolkodó embere azt kérdi tőlünk: Nos, hát Önökkel mi lesz most ?, hisz’ már a sarkok is felvannak fedezve! — Ha tudnák, hogy mennyire ismeretlen még Európa is, mennyire ismeretlen saját hazánk, főleg szélesebb körökben !

Lapozgassuk a legnagyobb magyarnak iratait. Számtalan variánsban megtaláljuk azt a gondolatot : Vegyük a bölcsességnek első mondásál: 'Ismerd meg magad, s fejtsünk ki mindent mi vele összeköttetésben áll s úgy fogjuk tapasztalni, hogy mindennapi foglalatoságinkban annak hasznát venni rendszerint elmulasztjuk. — Visszavisszatér erre a gondolatra, mert az egyedről a nemzetre, a hazára viszi át az önismeretnek szükségét.

Nem mutat-e evvel nekünk is irányt, magyar turistáknak! ?

A hazát úgy mint a természetet nemcsak élvezni és szeretni kell, de. megismerni is. Járjuk be nyilt szemmel vidékeit, érintkezzünk népeivel és akkor számottevően hozzá fogunk járulni erős is okos nemzedék, egészséges közvélemény kialakulásához.

És mi nem feledjük el a „mens sana in corpore sano“ elvét. Mint az egyesre úgy áll az elv a fajra, a társadalomra is. Hiszen az egyed csak része, láncszeme, továbbvivője a fajnak. A fajbiologiai és öröklődési kutatások ez az utóbbi időben oly hatalmasan fejlődő fiatal tudomány — mindinkább igazolják, hogy az állandó élet egysége a faj, az egyed csak ennek része, tulajdonarnint egy szeretetteljes kertész a virágaira, hogy csak napfény érje őket és áldás ; csak a jó és szép és nemes kultuszában nőjjenek föl; a rosz- nak még csak árnyéka se zavarja meg őket. S ez a munka nem is volt hálátlan feladat; a gyermeksereg rajongással zárta szivébe Pósa bácsit; tudunk költőt, akinek népszerűsége az övével vetekedhe- i k a kicsinyek szemében ? Óriás szolgálatok tett Pósa Lajos a magyar gyermeknevelésnek; e gyermekek az ideálizmus és a hazafiság iskolájába járták nála.

Igen : ideálista volt a szó oly teljes értelmében, ahogy azt csak elképzelhetjük. A legtisztább, a legnemesebb.érzések dalnoka, aki lantját a legkomolyabban megbecsülte. El lehet mondani rá Endrődi Sándor versét: Neki a költészet nem volt soh se játék, mindig szentnek tartotta . . . S milyen őszinte és aranytiszta volt a költészete, olyan volt az ember is ő benne.

Példátlanul nemes szív és lélek; önzetlen és ideális jó barát. Akit ő megszeretett, az igazán meg volt szeretve. Mikor Dankó Pista betegeskedett : évek során át Pósa Lajos gyűjtötte és nagyrészt a magáéból adta neki délvidéki tartózkodása költségeit. S mikor a cigánypoéta meghalt: Pósa Lajos hallatlan fáradozással összegyűjtötte a szobrára szükséges összeget. A cigánykirály hó