Nagybányai Hírlap, 1914 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1914-05-26 / 21. szám
NAGYBANYAI HÍRLAP 3. És a jó Isten mindig adott jó sziveket, hogy ezek megértsék az élet kirívó szükségleteit, megértsék a társadalomtól rájok szabott kötelezettségüket s azul in áldozzanak a felebaráti szeretet oltárán mindazzal, a mivel bírnak, ki vagyonával, ki tehetségével, ki vérének izzadásával. És a jótékony szivek tesznek, dolgoznak, fáradnak, kiterjed gondosságuk mindenre, mert az ő jóságuk általános, melyet csak az* okosság szabályoz. Előbb ad a méltónak és azután pazarolja jóságát mindenkire, mert az ő jóságuk senkit sem zár ki, nincs előttük kiváltság, felekezet, ország, az ő kezük mindenüvé elér, az ő szemük mindent lát a szüle utcákban otthon van s a, csatatéren sem riad vissza a távolból morajló ágyuk dübörgésétől. Mindez hogy történik? Derült arccal, kész szívességgel, úgy, hogy ne tudja a jobb kezed mit tesz a bal. Hiszen az a földhöz ragadt szegény megvette tőled, nem ingyen veszi a nyert adományt, megvette az ő nyomora, küzdelme és megalázkodása árán. Emeljük fel őt! de ne kelletlenül! Az a pogány, de keresztény érzésű Seneca kő kenyérnek nevezi a kelletlen adományt. Ne éreztessük vele a nyomort, ne, hogy szerencsétlen, mert akkor még jobban érzi nyomorát s meggyötörjük még jobban. Ne sújtsuk tehát jóval a szegényt, de emeljük öt fel magunkhoz, szivünk magaslatára s ha ezt tesszük örömünk nyugodt, boldogságunk teljes, szivünkben Isten békéje, lelkiismeretünk kielégítve. Ilyennek képzelem én a két évezredes sze- ietetet: ilyennek azt a női szivet, mely mással társulva, egyesületet alkot, csakhogy jót tegyen, mert magában gyenge, sokszor nem tehet eleget. Ilyennek képzelem én azokat a nemeslelkü dicső elődöket, kik 52 évvel előbb megalkották e város legnagyobb jótékony Egyesületét s ilyennek képzelem az utódok munkáját és annak szivét a kire most leragyogott a felséges Ur kegye. Nem állott nekem rendelkezésemre kikutathatni, hogy ünnepeltünk mikor lépett az Egyesület tagjai közé, de tudom, hogy nem mint újoncot választották 1878-ban pénztárossá. És ezzel a jótékony Egyesület legszentebb .feladata lett kötelességévé: övé lett a végrehajtó hatalom abban, a mit az elnökség elintézett: a szegényekkel lenni, azokat felkeresni, vigasztalni, bátorítani, a csiig- gedéslöl megmenteni. A lelki nagyságnak mily nagy foka kell ahhoz, hogy a nemes feladatot minden vonalon úgy teljesítsük, mint ezt ö tette. Bizonyára nem a véletlen, de az érdemek helyezték őt arra a polcra, melyről a feledhetetlen emlékű elnök Svaicer Ilka 1902-ben lemondott. És e perctől kezdve még szorosabb lett a kötelék az egyesület, a szegények és az ő szive között; most mutatta ki, hogy mit tud tenni szegényeinkért. Háza azoknak menedékhelye lett s az egyesület ipari termékei garmadával állottak szobájában, várva a szétküldést kiállításokra, csarnokokra, üzletekbe. De nemcsak itthon rendezett, utazott is, hogy olt legyen a különböző kiállításokon, hogy annál sikeresebb legyen a vásár, annál több legyen a haszon és a segély szegényeinek. Egyházát is mindig szerelte; hü leánya volt annak és a kis lutheránus egyház évkönyveiben lapok vannak tele Írva az ő nagy jótékonyságával, de amellett bőven juttatja, amit Isten adott neki, más templomoknak is. Pedig az életben sok csapás érte. Sorban vesztette el azokat, a kiket szeretett. Vejét, ritka műveltségű leányát, kis unokáját, aztán sze- íette férjét. És e sok csapás között nem tört meg, de mint a nagy lelkek teszik, a fájdalom füzében megerősödve minden idejét egyesületünknek s szegényeinknek szenteli, inig végre elragadja fivére mellől a kegyetlen halál jóságos tekintetű sógornőjét Thaisz Demidoff hercegnőt s oda vonul fivére mellé őt gyámolitani, neki szentelni életét. Midőn az egyesületben viselt elnökségről lemond, nekünk adja 20000. K. énéket meghaladó veres- vizi házastelkét leányárvaház alapítása céljára Mintha csak azt mondaná: lásd szerette férjem, édes jó leányóm, feledhetetlen rokonom a menyben! én hü maradtam hozzátok, csak sírotokat gondozhatom, de beszivtam telkembe telketek minden nemességét és ha nem gondozhatom a ti kedvességteket, ti érettetek mondtam le a/, egyház javára, ahol bölcsőm ringott, tiérettetek adtam oda az árváknak a kertet ahol oly boldog voltam, ti érettetek tennék most is jót, titeket tisztelt meg most is az az ált. közjótékonysági egyesület, mely tiértetek emelt oly díszes állásba csak az elmúlt napon is, tiértetek vagyok most is azzal az egyesülettel, mely tiértetek ünnepel. De bocsánatot kérek mindezekéit, a miket elmondtam, hiszen én nem ezt akartam! Nem akartam sérteni Nagys. Asszonyom szerénységét, midőn mindezeket felhoztam, én csak a felebaráti szeretet magasztos érzését akartam dicsőíteni, de tehetek én róla, ha ez és Robellyné ugyanazon mesgyét járják ? Félre tehát mindennel ! Ünnepünk van. Ártatlan lelkek osztozó imája tör fel az egekbe. Harangok zúgása tölti be a levegőt, virágok illata szine pompázik a természetben, ami szivünk is túlárad és szeretettel köszöntjük tiszteletbeli elnökünket s kérjük őt, szeressen tovább is bennünket, legyen velünk és szegényeinkkel ezentúl is, gyá- molitson minden ügyeinkben és sokáig élvezze azt a magas kitüntetést, a melyre méltán rászolgált. Isten sokáig éltesse! Szűke Béla nagyhatású beszéde után vármegyénk fáradhatatlan főispánja nehány frappáns gondolattal telitett rövid beszéd kíséretében átadta az iinnepeltnek a király ajándékát, melyet Ro- bellynénak keblére tűzött fel. Robellyné mély érzéstől áthatott sorokat olvasod fel megköszönve a meleg ünnepeltetést. Nemes egyéniségéhez illő komoly, bensőségteljes szavai mély megilletődést váltottak ki. Az elnök kellemes zárószavai után a közönségnek egy csekély töredéke mintegy 30-an — az István száilóba távozott, a hol bankett keretében folytatta Robetlyné ünneplését. Egyetlen ünnepi toaszt volt, a Stoll Béláé, a ki a nála megszokott keresetlen páthosszal és fordulatos képekben gazdag beszéd keretében méltatta az ünnepelt sok érdemét. És ime egyedül maradtam egy őrült férjjel, tiz apró gyermekkel és egy fillér nélkül. — Atyám nem irt, nehogy pénzt kérjek tőle Barátaink gyűjtést rendeztek számomra, én pedig hangverseny körútra indultam. Férjemet három évig hagytam egy orvosnál Bonn városában és ennyi idő alatt nem volt szabad meglátogatnom őt. Egy napon éppen egy hangversenyt szándékoztam adni Londonban, mikor egy sürgős levelet kaptam, hogy férjem halálán van és azonnal menjek hozzá. — De kénytelen voltam fellépni a hangversenyen. — A világ azt mondta, hogy akkor este különösen remekül zongoráztam, én a- zonban azt se tudtam, hogy mit játszom, mert egész valóm fel volt dúlva és minden gondolatom a férjemnél volt. Hangverseny után azonnal útnak indultam. Alig ismertem rá. Csak szép szeme volt még a régi és áthatóan nézett reám. „Drágám!“ kiáltá, és felém nyujtá erőtlen karjait. Nem akart magáhrz venni semmi táplálékot, mert félt, hogy megmérgezik. Csak tőlem fogadott el csekély táplálékot, élénken figyelve minden mozdulatomra. Végtelen fájdalmamban oly boldogító volt, látni mégegyszer az ő hozzámvaló nagy sze- retetét. És meghalt. És én . . . egyedül, elhagyatva tiz éhező gyermekkel !“ Egy pár évig nem láttam aztán Schumann Klárát, mikor aztán 1869-ben, anyám egy koncertre tett figyelmessé, melyet Schumann Klára és Stockhausen fognak adni. Délelőtt meghallgattuk az általános ismétlést, aztán ebédelni mentünk a „Flóra“ vendéglőbe. Mikor a „F!órá“-ban ültünk, egy pár ur ha- | ladt el mellettünk és egy szomszéd asztalhoz telepedtek. Mikor felállottunk az asztaltól, megszólítottak ezek az urak, és én felismertem Werner urat, akit Düsseldorf-bán láttam még Hohenzol- lern hercegnél. Ö aztán bemutatta anyámnak Románia fiatal fejedelmét és ennek párizsi képviselőjét Strat urat. Nagyon őrültem, hogy viszontláthatom a fiatal herceget, akivel ezelőtt nyolc évvel gyakran találkoztam Berlinben. Érdekelt a herceg, akinek a tetteit merészeknek Ítéltem, és akinek az elhatározását, hogy feláldozza magát egy fiatal országért oly lovagiasnak és nemesnek találtam. Végtére elindultunk, közeledvén az idő, hogy készüljünk a koncertre. Felöltöztem egy nagyon szép ruhába. Fehér selyem ruha Volt, apró kis virág dísszel. Amíg öltözködtem, értesültem, hogy a román fejedelem jelentkezett és fogadva is lett. Lehet képzelni mily türelmetlen voltam. A szalonba léptem és anyám e szavakkal fogadott : — Románia fejedelme most távozott el innen és megkérte a kezedet. Én egy kétségbeesett képet vágtam úgy, hogy anyám ismét el volt készülve az annyiszor kimondott „nem“-ré, amit luár annyi pályázónak mondtam, de csak annyit feleltem : ilyen hamar ? És tizenöt percnyi gondolkozás után: Anyám! csak jöjjön, mert ez az igazi ! Anyám egy pár sorral tudatta Schumann Klárával, hogy nem mehetünk a koncertre, mert eljegyzésemet tartjuk . . . Miután megérkezettafejedelem, behívtak engem is. Mikor kinyitottam az ajtót megálltam egy percre, hogy le ne essek. Aztán egyenesen hozzá mentem | és kezet nyújtottam neki ; ő megcsókolta. Csak másfélórát időzött, mert Párisból jött és oda kellett viszszatérnie megint. Mikor mellettem volt, és kötelezettségeiről, küldetése nagy horderejéről beszélt, örömmel és lelkesedéssel hallgattam. De eltávozása után szörnyű éjszakám volt. Egy rendkívüli nagy félelem fogott el . . . Eltávozása alkalmával egy arcképet adott nekem, melyen oly átható és szigorú tekintete volt, úgy hogy nem nézhettem rá félelem nélkül. Gondoltam : —- „Ha mindég igy fog rám nézni, hát én meghalok.“ Már négy hete, hogy jegyesek voltunk és mindég reszkettem tőle. Csak az oltár előtt nyertem vissza nyugalmamat. És nem láttam többé Schumann Klárát. Az első tiz évben nagyon ritka vendég voltam a szülei házban, csak kétszer. De szivemben egy oltárt emeltem az ő számára, ahova senki más nem hatolt be és végtelen csodálattal adózom lényének. Esküvőm után három napra, fivérem egy koncertet rendezett. De Klára nem jöhetett el. Egy négyes volt ez, az én tisztelt tanáromnak Königslovv-nak a részvételével, továbbá Schrech kisasszony, egy nagyon jó énekesnő Bonnból, és egy énekkar fiatal leányokból — gyermekkori barátnőimből — összehozva, akik énekelték : „Du bist wie eine Blume!“ Nem voltam képes visszatartani könyeimet. És útnak indultam. Messze, messze, egy magányos trónra, örökös küzdelembe. Aztán anya lettem . . . aztán leszállt az örök éj számomra ... és rám nézve nincs többé virradat ! Fordította: Brán Lőrinc,
