Nagybányai Hírlap, 1914 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1914-05-26 / 21. szám
Mert szembeszökő antagonizmus van a vers tartalma s a mai korszellem között. De ha jön egy jobb idő s mi öregek azt megérjük : akkor ismét bele vágok a lant húrjaiba „S a régi kardot rozsdás hüvelyéből Ifjú erővel rántom ki helyéből!11 Addig is várjunk nyugodtan, hátha valami csodálatosan eltévedett sugár a mai posványból kicsalja a szunnyadó virágcsirát. Igaz híved : Révai Károly. Robellyné Thaisz Fanny. Méltó keretek között zajlott le áldozócsütörtökön Robellyné Thaisz Fanny, a jótékony Nőegylet örökös diszelnöke részére koronás arany érdemkereszt átadása végett a városháza tanácstermébe összehívott diszközgyülés, melyet Waigandt Anna, az egyesület nagymüveltségíi, behizegő modorú alelnöke nyitott meg szivhez szóló, keresetlen, tömör szavakkal. Stoll Gáborné elnök távol van városunkból; meleghangú táviiattal méntéllé ki elmaradását. A szoiongásig megtelt közgyűlési teremben városunk egész intelligenciáját ott láttuk, amint ünnepi, kipirult arccal gyönyörködött a lélekemlő ünnepségben. Az elnöki megnyitó utána polgármesteri szobában tartózkodó ünnepelt úrasszonyt és Csaba A- dorján főispánt Hoffmann Árpádné, dr. Makray Mihályné, Neubauer Hermin, üzv.Spinetti Sándor- rré és Jancsovics Józsefnéből álló deputáció hívta meg a diszgyülésre. A szive mélyéig meghatott úrasszony a főispán karján lépett a terembe, hol díszes virágcsokorral lepte meg az egyesület. Waigandt elnök szivhez szóló üdvözletét Szőke Béla plébános nagyhatású gondolatokban gazdag, szép beszéde követte, mely mindenkit A billentyűk fölé hajolva, nem nézett fel, de mégis láttam bubánatos csodás tekintetét. — És ez a bánatos nézés, ezek a bánatos szemek nagyon megzavarták figyelmemet. Nem tudtam elképzelni, hogy lehet valaki szomorú, mikor ilyen isteni adomány felett rendelkezik. Senki sem mondta nekem akkor, hogy ennek az asszonynak a férje az őrültek házában van és ő a tiz ujjával kell hogy eltartsa tiz gyermekét. Nem tudtam magamnak szegény művészt elképzelni ! Én a művész embereket nagyon gazdagoknak képzeltem. — Igaz, hogy abban a koromban a valóság mesének tűnt fel, a mesét pedig valóságnak hittem. — De a szomorú tekintetek iránt nagyon érzékeny voltam, mert már nagyon jól ismertem a bánatot és a szenvedést! Anyám béna volt, fivérem egy mártír, atyám tüdővészes. — Annyi fájdalom felnyitja a gyerekek szemét és fogékonnyá teszi leiköket a mások fájdalma iránt is. — De én csak magamban töprengtem, anélkül hogy valakit megkérdeztem volna, és igy nem is tudtam meg semmit a Klára szomorú sorsáról. Viszont láttam őt Pétervárott, húsz éves koromban. Akkor lábbadoztam föl tiphus betegségemből és én még nagyon gyenge voltam. Éppen akkor kaptam meg a szomorú hirt is atyám haláláról. Úgy képzeltem, hogy reám nézve már megszűnt az életben az öröm és a boldogság. Akkor érkezett meg Pétervárra Schumann Klára, leányával Máriával. Heléna nagyhercegnő, a művészek pártfogója, saját palotájában adott neki lakást, és ez nagy vigasz volt reám nézve, hogy szomszédos lett velem. Megüzente mikor vannak tanórái, és olyankor magával ragadott s a szónok meleg ünnepeltetését eredményezte. Ezt a maga konstructiójában mesteri szónoklatot sikerült lapunk számáia megszereznünk, hisszük, örömet okozunk vele olvasóinknak. íme a beszéd : Méltóságos főispán Un Mélyen tisztelt hölgyeim 1 Szerettem volna, ha a mai ünnepségen nálam hivatottabb szónok méltatná az ünnepeltet, de mint eddig mindig parancs szónak néztem a Nőegyesület kérését, úgy most is készséggel állok elő gyönge szavaimmal hogy virágfüzért kössek érdemekből, lelkesítsek kitűnő példákon s magasztaljam, a mindent átölelő, különbségeket, akadályokat nem ismerő felebaráti szeretetet. De meg tudom, hogy ünnepeltünk nagy szerénysége is segítségemre leend, aki nem a hangzatos szólamokat, nem az őt dicsőítő, egeket verő frázisokat szereti, de az egyszerű szívből jött szavakat: ezek vezetnek a szívhez 1 Mindenekelőtt hálás szívvel tekintek a mesz- sze távolba, egészségében megrokkant apostoli királyunkra, aki felénk, Egyesületünkre fordította figyelmét és magas kegyét sugároztatta szeretet elnökünkre. Isten adjon neki erőt, hogy népét lássa boldogan ! Megköszönöm főispán urunk fáradozását, hogy közénk jött az arany kereszt átadására és ennek elnyeréséért buzgolkodott. Azután ünnepeltünkhöz fordulok, ki életének, munkásságának e kitüntető percét velünk tölti, közöttünk, aki nemes tettének tanúi, odaadó munkásai voltunk. Az ő kitüntetésében jutalmazva látom nem csak az ő nagy tettekben nyilvánuló szellemét, de Egyesületünket is, mert ő és e jótékony nőegyesület egy. Akinek hatalom adatott a jóra, cselekedje azt. Ez a tanítása annak, aki az irgalmas szamaritánusnak fenséges példájával kötelességünké tette az ember szeretetet. Ez az irgalmas szamaritanus typusa lett a földi irgalmasságnak, a jóságos szivek gyönyörű tettének. Félholtan, elhagyott sebeszobájáig vánszorogtam, leültem egy szegletbe és viszafojtott lélekzettel hallgattam. Nemsokára a nagy hercegnő, azzal az indítvánnyal lépett hozzám, hogy vegyek leckéket Klárától ... és azok a leckék oly szépek voltak és azok a leckék felejthetetlenek maradnak nekem mindörökre, és azoknak nagy kiható hatása lett egész életemre, mert ez az annyi tiszteletre és csodálatraméltó nő, nem talált más vigaszt nagy fájdalmamra, mint azt, hogy elbeszélte nekem saját élete folyását. — És szégyeltem magam any- nyira gyöngének és szerencsétlennek látszani ama nagy fájdalmakkal szemben, melyeket a élet adhat nekünk. íme az ő elbeszélése : — Szüleim elválva éltek. A rajongásig szerettem anyámat — Atyám újból nősült és mostoha anyám nagyon rossz volt irántam. Tizennégy éves voltam, mikor Schumann hozzánk került. Megszerettük egymást és titokban jegyesek lettünk. Ő tizennyolc, én tizennégy éves voltam. Atyámnak nem szóltam, mert nagyon szigorú volt, és más tervei voltak velem. Egy könnyű mosoly került ajkaira, és szemei élénken ragyogtak, mikor ifjú évei szerelméről beszélt. — Mikor férjem betöltötte a 22-ik évet, és én a 18-adikat, a bíróság elé kerültem vele és atyámmal. Schumann kimutatta, hogy ő már nagykorú és képes eltartani egy családot, atyám erre egy levéllel felelt, melyben nem kevesebb, mint tizennyolc vastag sértés volt Schumannra nézve, a levél miatt aztán jegyesem a bíróság elé idéztette. És igy kerültem velők a bíróság elé, ahol azonsültet Iát útjában, nem kérdi származását, nem kutatja felekezetét, csak a kiáltó szükséget, a nyomort látja s irgalmas szívvel ápol, gyógyít, gondozza aki segítségre szorul. E példát a világ nem feledte soha, egy-egy ékesen szóló beszéd, annyi nagyságot elfeledett az utókor, de az irgalmas szamaritánus él az emberek előtt, és a nemes felebaráti szeretet most is munkálkodik, eleven, buzog, mert tudja, hogy ez a szeretet isten véréből szűrődött át szivünkbe, isteni láng, melynek tüze lobog időtlen időkig nem alszik el, inig nyomor van a földön, inig irgalmas lélek lakik a szívben. Elmodjam e szeretet történetét ? Lehetetlen ! Elég, ha felhozom, hogy ez a szeretet volt az, mely Róma más erkölcsökhöz szokott előkelő hölgyeit a kereszténység bölcsőjében a szegények betegágyához vonszolta s arra ösztönözte, hogy munkához nem szokott kezeivel szőjje a megvetett rabszolgák öltözetét s ugyancsak saját kezőkkel temessék el azoknak a sirhantban halomszámra gyilkolt holttestét. Ez a szeretet volt az, melynek édes hatalma az ősidőktől fogva e mai n pig annyi viruló hajadont késztetett, hogy lemondva az életnek minden felajánlott öröméről, annak csak gondjait, kötelességét vállalja, hogy egy sereg idegen gyermekkel küzködjön, átölelje gyönge karjaival az elesetteket s szive melegével ápolja á nyomorultat. Ez a szeretet az, mely szent Erzsébetet, a magyar király leányt Thüringia fejedelmi alakját a jótékonyság földönjáró angyalává avatta. Ez a szeretet az, mely évezredeken át minden erkölcsi és anyagi nyomort felkutatott, hogy orvosolja, templomokat épített, hol feledjék bajaikat, kisírják bánatukat, hol tanuljanak egy jobb jövőt reményleni, iskolákat teremtett, hol a tudományok mellett humanizmusra tanítanak, kórházakat emelt, hol gyógyítsák a sebeket, árvaházakat létesített, a hol emberekké tegye, kiket a h'alái megfosztott a szülői gyámolitástól, menedék házakat, annyi jóté kony társulatot létesített, hogy a sorstól üldözöttet pártfogásba vegyék. bán megállapították, hogy jogom van a vőlegényemhez tartozni. Atyám nagyon fel volt bőszülve, elmondta, hogy „a lányának nincs joga egy vándor muzsikushoz féijhez menni, egy gróf, vagy egy herceg sem elég jó párthi ő neki.“ — Elkergetett hazulról ruha nélkül és minden segítség nélkül. Mostoha anyám lehúzta ujjamról a gyűrűmet, mely megboldogult édes anyámról maradt reám, ésalányá- nak adta oda. — Kitagadtak. És útnak indultam férjemmel. — És tiz élvig úgy éltem, mint a menyországban. Menyei boldogságban ! A gyerekek sűrűn jelentkeztek. Kezdetben figyelmet se vetettem, hogy a nagyobbik elüt a többitől. Mily fájdalmasan érintett aztán, mikor meggyőződtünk, hogy ez nem lesz képes megszerezni magának a mindennapi kenyeret; de oly boldogok valánk, hogy ez a fájdalom sem volt képes behomályosi- tani boldogságunk napját. Ami atyámat illeti, soha még hírét sem hallottam, megvoltam halva rá nézve. Csak férjemnek éltem. Szellemének minden megnyilatkozását oly feszült figyelemmel kisértem, hogy mikor elméje elborulni készült, mikor kifejezései zavarosak lettek, azt hittem, hogy vele együtt őrülök meg én is. Az életnek eme uj fázisában is követni szándékoztam őt. — Ő volt az én mindenem. De egy éjjel felébredt és azt mondta : „kelj fel, és kérlek, távozz egy percre.“ Mikor visszatértem, megkérdeztem, hogy miért távolított el, és azt felelte: „mert féltem, hogy valami rosszat csinálok neked.“ Aztán elvitték a Rim partjára, ahová nekem nem volt szabad követni őt,
