Nagybányai Hírlap, 1913 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1913-10-07 / 40. szám
2. NAGYBANYAI HÍRLAP 1913. október 7. Szeretteitek elhunytakor a szükebb családon kívüliek ne romlandó koszorúkkal emlékezzenek meg az elhunytról, hanem a koszorúra szánt pénzt adják össze egy alapra, melyből Nagybányán meg lehessen tartani az eddigi magyar birtokokat továbbra is és az utóbbi két évtizedben elvesztetteket vissza lehessen szerezni újra magyar kézre ! Ék. Közegészségügyi állapotaink. Az a tűrhetetlen közöny, amit nálunk az il- etékes körökben a közegészségügy iránt tanúsítanak, a napokban ismét egész képében mutatkozott. Haladunk, haladunk lázasan, szinte gőzerővel a nyugati kultúra felé és ismét kisül, hogy ez nem egyéb, mint balga önámitás, mert ami legfőbb közegészségügyünkben nem hogy a reformok előjelei mutatkoznának, hanem mindinkább rohamosabban, kétségbeejtően esünk vissza a reakció fu- lasztó árjába. A társadalmi körök minden rétegében hangos hullámokat vetnek fel az üdvös intézmények létesítése. Napról-napra felhangzik az egész kórusa az érző kebleknek. Egyletek, körök, patronázsok ütik fel minden legkisebb helységben jótékony tanyájukat, felállítják mindenfelé a humanizmus hatalmasan zakatoló gyárait. És hogy megmutassák az áldozatkészség, a nemeslelküség határvonalait : már mulatni is csak azért mennek ebben az országban, hogy általa a szegényebbet, az ügyefo- gyottakat gyámolitsák. És az a szegény ember, kinek nem jutott osztályrészül, hogy részt kérjen magának mindezekből, a boldogságtól kipirult arccal kiált fel: Boldog Magyarország, hogy ilyen gyermekeket nevelsz, akik nem riadnak vissza az anyagi áldozatok legmesszebbmenőjétől sem, midőn jótékony intézményről van szó ! Pedig milyen csalódás, keserves kiábrándulás éri őt minden vonalon. Mert mi mindenben utánozzuk a külföldet, csak abban, ami a legfontosabb, ami a legéletbevágóbb nem tudunk semmi újat felmutatni. Közegészségügyünk éppen olyan stádiumban áll, mintha a múlt század hetvenes éveiben volna. Ha beteget kell elszállítanunk valamelyes kórházba, úgy keresztül kell nyargalnunk a közélet minden sivárságán, mig valahol helyet kapunk számára. De ez még hagyján volna. Az utóbbi napokban azonban szemtanúi voltunk annak is, hogy közveszélyes őrültek fenyegetik a polgár nyugodt életét. Unos-untalan attól kell tartanunk, hogy reánk veti magát egy-egy szabadon járó-kelő elmebajos. És itt a közigazgatás minden fegyvere csütörtököt mond, mert hiába teszi meg a megfelelő lépéseket, a kórházba internálást illetőleg, ott kereken elutasítják, mondván: nincs hely! Ez & két szócska szomorú világot vet egész közegészségügyi állapotainkra, mert itt látjuk legjobban, hogy milyen kevés haladás mutatkozik e- zen a téren, hogy milyen nagy a nemtörődömség. Nálunk a kórház éppen úgy aránylik a betegekhez, mint a nagy munkaerő a mellette eltörpülő ; munkához. Hány, meg hány nagyobb vidéki város van egyáltalán kórház nélkül. Pedig a vezetők részéről megvolna az akarat és az áldozatkészség is azok felállításához, dehát a kormány begombolód- zik, elzárkózik minden segélyezéstől. A kisebb községeknek is hiába van meg a nemes és lélekemelő szándékuk, ha az illetékes helyek hiába kilincselnek némi támogatásért. A közegészségügyünk nyomorult volta azonban még más irányban is megnyilatkozott. A fentiek vázolásában még nem értük el a végső pontokat. Üssük fel csak a tüdővészben elhalálózod- tak rémes statisztikáját és arra a szomorú tapasztalatra jutunk, hogy azok a nagyarányú segélyakciók és óvintézkedések, amit ezek érdekében tettünk, egyáltalában számba sem mennek az eredményhez képest. Mindezek csak kezdetleges munkálatok, amit ebben az irányban kifejtettünk. Eme testünkön rágódó rákfene, mely évente annyi áldozatot követel maga számára, hogy gyökerestől kipusztuljon, sokkal mélyrehatóbb, intenzivebb munkára szorul. Ezt a kórt csirájában kell elfojtani és erre nézve kevés intézkedés történik nálunk. Mert hiába állítanak fel szanatóriumokat a betegek számára, tenyésztik ezt a nehéz kort, mely marokszámra szedi áldozatait. — Már miért sírnék ? A kocsis félrenézett, nagy tenyerével végig- végig simított a bőrnadrágján, látszott rajta, hogy azon töpreng, vájjon jó lesz szólni ? A leány, aki már unta a hallgatást s szívesen hallott volna egyetmást uj állomáshelyéről, kérdően, biztató mosolygással, várakozóan nézte a kocsist. — Hát tudja kisasszony, — kezdte nagyso- hára — még eddig mindenik sirt, akit idehoztam. — Mindenik ? Sokat hozott már ? — Úgy minden hónapra esett egy ut! Szeppenve kérdezősködött tovább a leány. — Aztán miért nem tudtak megmaradni ? A kocsis húzta a szót, úgy látszott, nem szívesen mondja ki: — Elüldözte őket a bányarém ! A leány valami szellemre vagy ostoba babonára gondolt. Üdén, csengőn, megkönnyebbült szívvel kacagott fel: „Édes bácsi, mondja el, ki az, vagy mi az a bányarém ?“ A mogorva embernek a szivéig futott a kedves megszólítás. Nagy melegség ébredt a szive táján. Elnézett a dombok felé, ahol fehérlő kis pontok mellett hajlongó füzek és sötét fenyők hallgatva borultak a piciny sirhantokra. Az emlékezés két öreg könnycseppje bugy- gyant fel a leikéből, lefutott a szomorú, kérges arcon s világos barázdával irta reá a bánatot. A leány is arra nézett, meghatotta az egyszerű munkás könnyező szeme. Az ő érzékeny leikéből is felsírt a bánat, az egyedüliség nagy szomorúsága; a világba dobott árvák keserves jajszava sikoltott fel a leikéből s nem fordította el szégyenlősen a fejét, mikor az ő szeméből is megindultak a pergő, csillogó fájdalomkönyek. A bányász egy nagy kék zsebkendővel végigtörölte az arcát, mintha az izzadt homlokát tö- rülgetné, mintha egy picit restellné az ellágyulását, aztán csendes szóval mondta el : — A bányarém csak ember. A főmérnököt hívják úgy. Régen nagyon jó ember volt, de megcsalta, elszökött tőle a felesége, itt hagyta egyedül a kis fiával s azóta nem tűri a fehérnépet a telepen. Akit lehet, elüldöz onnan. Akkor történt, hogy az első gyermekünk született. Harmadnap már velem együtt állt munkába a feleségem. Nem mertem ellenkezni s ötödnap már eltemettem Sárit. Meg akartam ölni érette a főmérnököt. Nagy komédia lett belőle. Aztán ... hát élni csak kell s a gyermek is megvót, adtak egy kis földet, egy házikót is, örökre biztosították az ittmaradásomat. ... így lesz a mai nyomorúságunkon ur a gazdag! . . . Neki nem lett semmi baja . . . Oszt azóta az asszonyok úgy hívják: a bányarém. Kevés asszony van a telepen. Csak akinek muszáj. A többi lenn lakik a faluban. Onnan járnak fel a gyermekek is az iskolába, de most már azok sem jönnek. Nem lesz sok dolga a kisasszonynak! S hogy ezt elmondotta, megkönnyebbülve reácsapott a lovaira s szótlanul tették meg a csendes gyepes utón az utolsó könnyű fordulót. Utóbb, sajnos, aktuálissá vált a határszélen settenkedő kolera fellépése elleni óvintézkedés is, mely nálunk szintén nagyon könnyelműen kezeltetik. Hiába ölt a dolog napról-napra nagyobb mérveket, mintha semmi sem történnék, elsiklanak a fenyegető veszedelem fölött. Pedig n.indezek olyan bajok, amelyek elha- rapódzása megakadályozásában komolyabb eszközökkel kellene fellépni. Mert hiába fogunk szaladni lihegve, kitárt karokkal a nyugati kultúra felé, ha gyengén szervezett közegészségügyünk folyton a megtizedeléssel fog bennünket fenyegetni. Egész munkánk és igyekezetünk belefullad abba, hogy az egészségügyi szempontokat nem tartjuk szem előtt. HÍREK. Október 6. Fata morgana. — Irta: Nagy Margit. — A sivatag nagy lelke álmodik, Mély csend honol a sárga táj fölött, Mint Fáraó bepólyált kebelén, Melyet a népe kősirral födött. Rha ur tüzes, velőt maró szeme Végig tekint a puszta tetemén, És int keze, hogy álmodjon szegény. A sárga ég ezüstre olvadott, Kék hab tolul a lenge áira, És ringatózik mint a lány szive Az első csók meleg szavára. Elérhetetlen, szomjazott habok, Dús tenger ár, hüs, illatos, csodás . . . Tűnő, mosolygó csalfa látomás. Terül a viz. A partja szép mező, Nagy pálmafák merészen állnak; Hős katonák, aranyteherrel, — Orkánnal is tán szembeszállnak; Zsákmányuk édes, asszonyi ajak : Hívogató, igéző, átadó . . . Álom ez is, a lélekbe ható. Másnap reggel a tanitókisasszony jelentkezni akart. A bányarém nem fogadta, kiizente, hogy csináljon amit akar, neki hagyjon békét, ő nem kiváncsi reá. Magda már nem lepődött meg. Valami ilyenfélét várt úgy is. Senkije sincs. Élni pedig kell, itt jó a fizetés. Elhatározta, hogy szelíden, csendesen fog eltűrni mindent. Vizsgálódva körülnézett s aztán sétálni indult. Amerre ment, tárva-nyitva voltak a szénporos kis viskók. Úgy néztek ki, mintha egyszerű gnómfejek kandikáltak volna ki a földből. A nyitott ajtók kiabálva hirdették a nagy szegénységet, mintha mondták volna: „Itt nincs mit elzárni, itt nincs félteni való semmi I“ A mérnök kutyája, Szentbernáti Bobbi figyelmesen nézte a csendes, fehérruhás leányt. Az ő kutyaszemének is jól esett a sok fekete, szurtos alak után ez a nagy fehérség. Bizalmasan hozzásimult, egy néhányszor nyüszögve körülfutkosta s lihegve előre indult s hűséges szemmel hívta maga után a kutyabarátságba fogadott leányt. A leánynak is jól esett az állat hűséges ragaszkodása, megsimogatta Bobbit s ment, amerre a kutya vezette. A kutya előre futott a malomig s ott örvendezve megállt. A malomgáton apró színes, szurtos kis ingek, szoknyák, sorban, mint lehullott virágszirmok, úgy feküdtek a fekete szénporos, sárral
