Nagybányai Hírlap, 1913 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1913-09-09 / 36. szám
2. NAGYBANYAI HÍRLAP 1913. szeptember 9. nagy mester kultuszát, pedig Falisztjén Pári- son kívül ott tomboltunk mi magyarok is- Am hasonlatosképen nem dicsekedhetnék egykoron Nagybánya város közönsége is azzal, hogy a mint a közelmúltban Lend- vay Mártonnak, úgy most Takács Mihálynak soha nem múló emlékezetét elsősorban és mindennek előtt a magáénak re- serválja s második példáját nyújtja annak, hogy erején felül hódol a nagyok, a dicsők emlékének, a kiket életükben úgy is, sőt haláluk alkalmával is alacsonyabbaknak talált a Kereszthegynél, pedig ennek alig Budaepstig akadnak bámulói, Takács Mihálynak túl a tengereken is! Hiszem és vallom, hogy Makray Mihály dr., polgármester a kútja alapját nagylelkűen odaadná egy kisebbszerü Takácsszobor alapja javára s nemes példáját most is, s még inkább a boldogabb, talán közel jövőben városunk egész közönsége repeső örömmel követné: . * * * Befejezésül még egy kis dolgot ! Nánásyval egytüt talán mindnyájan a mások háza előtt seperünk, pedig van a városban szinte mindnyájunk háza előtt elegendő szemét! Szem- és fültanuja voltam a lelkes ambíció megnyilatkozásának, a mikor most két éve Drezdában polgármesterünk a nemzetközi egészségügyi kiállításon a városélet nagyszerű intézményeit, köztük az utcák tisztántartását is tanulmányozva eltökélte, hogy itthon is tesz valamit! Milyen könyü is volna az utcákat tisztán tartani! Pénz nélkül is, mert ha pénzünk lesz, az úttestek újjáépítése legeló- dázhatatlanabb követelmény. Amig ennek ideje elérkezik, szabályrendeletet kell alkotnunk, hogy mindenki naponta tartozik a háza előtti gyalogjárót és folyókát ki- és leseperni, a járdaseprő alkalmazott pedig a szemetet utcánként összegyüjtené s a város menten elfuvaroztatná ; annyi költséggel, a menyibe a mostani usus szerint a hetente kétszeri felületes szeméttakaritás kerül! A hóról van*hasonló szabályrendeletünk ; miért ne lehetne a többi három évszak tisztátalanságairól is? A mi a Bedäckerek szerint a világ — egyik — legszebb városában : Briissel- ben lehetséges, mért ne lehetne nálunk is? Az igaz, hogy ez ott inkább érzék dolga, mig nálunk inkább a szabályrendelet pa-' rancsa volna ! A célt tekintve egy ! S ha nekünk soha se lehet Wirtz — múzeumunk, mint Briisselnek, lehetnek tisztántartott utcáink, a mi szintén alkalmas a gyönyörködésre ! A munkáskertekről. A szociális tevékenység e korában mindig újabb és újabb eszmék és gondolatok merülnek fel, amelyek tényleg javítják a kort, javítják azokat az embereket, akiknek javára ezek a dolgok megvalósíttatnak s javítják azokat is, kik anyagi és szellemi fölényük utján ezekért a célokért munkát, időt és pénzt áldozni tudnak és akarnak. Az alamizsnaszerü jótékony adományok osztogatásának kora lejáróban kell, hogy legyein Meggyőződhetett az áldozatkész társadalom, hogy nagyrészt haszontalan töke elfecsérelés az, amit minden viszontszolgáltatás nélkül valakinek csak azért, mert a tenyerét' merészen az orrunk alá tartja, kegyadományképen adunk. A jótékony egyletek munkájával se érünk sokat, ha fenntartjuk azt a régi elvet, hogy ingyen ajándékképen kapjon az arra reá szorult anyagi segítséget, mert az ingyen pénzt, kenyeret és egyéb dolgokat igen jól értékesítheti a pálinkás putyi- kokban, vagy még ennél rosszabb helyeken is. Angliában már az 1830-as években belátták, hogy apró földterületeknek a városok végén szegény munkások részére való bérbeadásával a munkások életviszonyait nagy mértékben lehet javítani. Az angolok ezen apró, parcellákra osztott földterületeket évről-é.re sorsolás utján adták bérbe a munkásoknak. A bérlők legnagyobb részt zöldségféléket, konyhaveteményeket termelnek, lugasokat építenek rá és egy pár korona befektetéssel megkapják gyümölcsben, zöldségben mindazt, amire nekik és családjuknak ezekből szükségük van. Ma már közel egy millió ilyen szegény embernek szánt kert van. A nevelés gyökerei csakis a szabad természet ölében fejlődhetnek ki s minden gyermekszem, mely a játék mellett nevet, minden gyermekszív, mely a szabadban erősebben dobog, a szülőknek reménysugara, magzatja testi és lelki fejlődésére. Németországban ezeknek a kis kerteknek első alakjuk a gyermek játszóterek voltak, melyek köré a szülök későbben a felvigyázat könnyebb ellátása kedvéért kis kerteket telepítettek. Ma már a fősulyt akis kertek fenntartására fordítják, a telepek közepén pedig rendesen egy pár hold föld *van a gyermekek részére. A német nevelés valódi reformátora: Schreber Dániel Gottlieb Móriíz dr. li.csei orvos volt, ki maga is beteges, vézna fiúcskából testedzés, tor- názás és a kis kertekben való szakadatlan dolgozás után fejlődött erőteljes férfiúvá. Lipcsében például minden jótékonyegylet tőkéje egy részét il/en kertek vásárlására, beállítására fordítja s ezeknek a bérbeadása nem is megvetendő vállalkozás, mert mintegy hat százalékot jövedelmez. 1906-ban például csak Lipcsében több mint 40.000 gyermek élvezte az egyletek által fenntartott, bérbeadott kertek, játszóterek áldásait. Nemes versenynek kellene kifejlődnie nálunk is a város, a külömböző nőegyesületek, betegápolási, rokkantsági egyesületek, gyermekinenhelyek stb. stb. között, hogy ilyenfajta kertbérleteket létesítsenek, mert világos, hogy ezek az egyletek az ő közvetlen jótékony céljaikat ilyen utón leginkább elfogják érni Hirdetéseket elfogad a „Nagybányai Mp.“ mint egy jegenyeszál. A két fiatal pedig úgy megszerette egymást, hogy még az eget is megharcolták volna a boldogságukért; ellenben a két büszke várur gyűlölete fölért a pokol minden tüzével. Hogy mi volt a gyülölség oka, az nem tartozik ide; mindenesetre asszony volt a dologban, a hol is — a krónika szerint, — Kabós uram húzta a kurtát. De hát gyűlölheti egymást a két öreg, a- mennyire csak jónak látja! A két gyerek lelke elválaszthatatlanul összefonódott örökre. Kabós Lé- nárt uram azt üzente Biró Tamásnak, hogy hiába mesterkedik! Az ő gyönyörűséges leányát nem nevelte amolyan mihaszna, tekergő számára, mint Biró Pali, inkább kicsavarja a leány nyakát. Biró Tamás uram meg azt izente vissza, hogy hallotta hírét a gyönyörűséges virágszálnak, a Sárikának, kinek vörös a haja, mint a róka bundája, az orra olyan, mint a csiberabló héjának, lábain lókörmök vannak és olyan farka van mint a tehénnek, szóval boszorkányfajzat tetőtől-talpig. Azért figyelmezteti Kabós Lénárt uramat, mint „jó szomszédot“, hogy tartsa zár alatt szépséges leányát, mert ha valahol elevenen megfoghatja, máglyát rakat alája. Ez az izenetváltás lángra lobbantotta a két kevély várurat s halálos bosszúra sarkalta. Nagy mozgás keletkezett úgy a magyarosi, mint a ve- nyigési várban. Előkerültek a régi mórdályok, kardok, lándzsák, melyeket a rozsda félig-meddig már megevett. Köszörülték a kardokat napestig s készülődtek a vérboszura. Kabós Lénárt uramnak az fájt legjobban, hogy Sárikát, azt a gyönyörűséges gyermeket, kinél szebbet a Kalotaszeg nem látott, — boszorkánynak nevezték. Biró tamás u- ram meg a daliás Palinak kicsúfolásáért dühöngött, kinél derekabb legényt nem látott a félország. Egyik is, másik is naponként kiállott a vártorony ablakába s összeszoritott ököllel fenyegették egymást. Mintha láttak volna olyan messzire. Pedig semmit sem láttak.- A két várhegy akkor még messze volt egymástól, olyan messze, hogy csak a várfalak sötét körvonalait vehette ki a jó látó szem. Épen 1650 augusztus 13-ikát jelezte a kalendárium, amikor Kabós uram arra ébredt, hogy keményen verdesik a várkapu vasajtaját. Kiugrott medvebőrrel bélelt ágyából s beszólitotta udvar- biráját Szilágyi Ezaiást. — No 1 Ki a tatár döngeti a kaput ? — Ki ? Hát a magyarosiak! — — Biró Tamás? Az a gazember? — Nem épen ő maga, de valami cselédfélék! — — Bocsásd be őket! Én akarok velők beszélni 1 — Dult-fult mérgében, mint a földühösitett bivaly. Rengő lépésekkel ment ki a tornácra s várta a magyarosiakat. Már messziről rájuk ordított: — Mit akartok gézen-guzok? Még aludni sem hagyjátok az embert! — Egy öreg cseléd állott elé s igy szólt Kabos Lénádhoz: — Vissza is mondhatnám a gézengúz titulust, de nem mondom, csak gondolom. Biró Tamás nagy urunk küldöttei vagyunk. Tegnap óta eltűnt urunknak drága fia, Biró Pali. Itt keressük kegyelmednél. Azt izeni urunk, ha 24 óra leforgása alatt a föld fenekéből is épségben elő nem kerül, — a venyigési várba tüzes üszköt dobat s úgy kiperzseli kegyelmedet, mint a rókát a lyukból ! — Kabós Lénártot elöntötte az epe. Bíborba borult az arca, majd halálsárgára változott. Csak annyit tudott felelni, hogy „Tyüh, a ki áldója van!“ Egyszerre elhallgatott, mert nagy sirás-rivással szaladt le a lépcsőn Varjú Judit, a szépséges Sárika frajjas visongatva kiabálta : — Eltűnt a Sárika ! Az ágya is vetetlen. Vége a világnak! Vége az életemnek ! — Kabós Lénádnak minden hajaszála az égnek meredt. Őrült tétovázással nézett maga körül, ajkai remegtek, majd emberfeletti erővel elorditotta magát: — Fegyverre 1 — A magyarosiaknak sem kellet több. A küldöttség alig állt 5 emberből. Úgy loholtak ki a kapun, mintha szemöket vették volna. A „fegyverre“ kiáltásra egyszerre ellepte az udvart a cselédség. Apraja, nagyja lándzsákkal, kardokkal, öreg mordályokkal, régi rezes buzogányokkal sorakoz-
