Nagybányai Hírlap, 1913 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1913-07-15 / 28. szám

4.

NAGYBANYAI HÍRLAP

1913. julius 15.

Okos ember a szász. Elejét vette a netaláni flör- tölésnek. Nagybányáról nem utazott el senki; még azok is, kik elakartak utazni, — vissza maradtak e három heti gyakorlatra. Sőt még a vidékről is be-be sereglettek a fejérnépek egy kis manőverre. Egyszóval megbecsülték a hadsereget mindenképen. Derék fiuk is egytől-egyik! A mi édes hazánk és házunk védelmezői. A viszontlátásra !

*

* *

Az emberiség hajszínének és viselete módjának már az ókor népei nagy jelentőséget tulajdonítottak s még a vallási szertartásokban is szerepet adtak neki. A Természettudományi Közlöny cikket ir a hajról, melyből különös érdekessége miatt a következőket közöljük: A hajviseletnek esztétikai hatása van; mert a hajjal fedett fejrész a szép érzékét költi fel, különösen ha nem egyenes vonalban határolódik a homlokon, hanem kettős iv alakban hullámosán görbül. Élettani jelentősége pedig az, hogy a hőpárolgást szabályozza s megvédi a fejet a külső hatások ellen.

A haj színére nézve az ókor emberei külöm- böző véleményen voltak. A klasszikus népek gyűlölték a vörös hajat úgy annyira, hqgy a vörös hajú gyermekeket megölték. A zsidók ellenben szerették, sőt sokan vörösre festették hajukat. A könnyű vérű hölgyek az aranyszőke hajat szerették, mig a memzetszaporitó anyákhoz sötét haj illett. Szép volt a hosszú haj, mert a rövidre vágott a rabszolgaság jele volt. A dús hajzat az erőnek jele ; a nőknél a szépség és a csábítás egyik főeszköze.

... A kopasz ember pedig hadi lábon áll az esztétikával.

CSARNOK.

A csobánci kurucasszonyok. *)

— 1707. —

— Elbeszélő költemény. —

Egy öreg lantos följegyezte A verőfényes krónikát:

Miként lett Rabutinnak veszte,

Mert szerette a tunikát.

Csobánc ma már szét van repesztve,

Nem tanuskodhatik tehát;

De bizonyságul ide zsongnak Hüs csöppjei a Balatonnak.

Az ármádia nagy vitéze,

Rabutin állt Csobánc alatt ;

S hogy fölpillantott, — megigézve Szállt lelkén át egy gondolat:

Hej, ha kissé oda benézne;

Nyelvén ragadna pár falat;

S nagy hősi hire szállna Bécsig,

Hol az ő sorsát megpecsétlik.

A hősi hir még hagyva — hagyján,

De mennyi ott benn a gyönyör . .!

Ő átesett a harcok nagyján,

S most asszonyok ölébe dől,

Rákóczi úgyis elszaladt tán,

Megjött a hir Trencsén felől.

Eleddig kevés vigasság volt,

Hát kezdhet egy kis bujaságot.

Jaj, mennyi édes hir pehelye Csiklandozá őt néha-nap!

Bort öntnek aranyos kehelybe’

Rákóczi mellett az urak ;

S estenden patyolat kebelre Fáradtan oda omlanak.

Mikor Rabutin erre gondol:

Vérében száz ördög dorombol.

*) Felolvasta a szerző a Dalegyesület estélyén.

Nosza hamar, tábort is vernek A Balatonnál valahol;

S mig tanakodva ott hevernek,

Dal kél a várnak ormiról.

Estenden vígan énekelnek Szép asszonyok Rákócziról.

S mig érezi tüzét a kínnak,

A nyála ömlik Rabutinnak.

Föl — föltekintget égő szemmel A paradicsomkert felé,

Mit elfoglalna jóhiszemmel,

Csak egyszer léphetne belé.

Sok szalmaözvegy szerelemmel Vár rá, — mert az mindenkié ;

A bárgyú férjek Trencsén mellett Rákóczi oldalán lézengnek.

Hej, minő kétszáz kurucasszony Volt a csobánci vár fokán !

Hogy télen is tavaszt fakasszon, —

Elég lett von egy is talán Rabutinnak, hogy ott virasszon A hosszú téli éjszakán.

Csak látni kellett egy pár mellet,

A várból már egyéb se’ kellett.

Elő az adjutánst, a Kreutzot 1 Jött is a kajlalábu hős,

— Fiam, a vár falán mit látsz ott ?

No ne szédülj el, légy erős !

Végy magadhoz egy rózsaláncot,

A dolog nagyon sietős, —

A legszebbeket kössed egybe,

S a várfalán szépen ereszd le ! —

— Az egyiket hozd sátoromba,

A többien osztozzatok 1

Csak ne legyen senki goromba,

Mert akkor könnyen jön a csók.

Hallom Komjáthy Lizi volna Köztük, ki legszebben ragyog.

Azért hát: ácsi ! ... Ezt az egyet Hozd nékem, mint legislegszebbet 1 —

Szegény Kreutz szót se szólt urának,

Csak vakarta füle tövét;

Jól tudta, hogyha nőkre támad,

Jutalmat nem kap semmikép.

Sőt gúnynevet szerez magának A gyáva asszony — ostromért.

De ellentállni, — nem tehette,

Mert Rabutin majdhogy megette.

Egyet sóhajtott, oszt’ kilépett A lőcsös hadfiak közé.

Volt köztük morva, cseh és német,

Meg egy pár, — hogy mondjam? — izé . . . Amolyan korcsmagyar bús lélek,

Ki lelkét föl nem vértezé,

Csak oda adta első szóra,

S fölesküdt német komandóra.

Szép sorba álltak a labancok Nehéz flintával vállukon ;

Szemenszedett kóbor suhancok,

Kik félték Rákóczit nagyon.

Mind piszkosak, hajuk gubancolt,

Szakáluk úgy nőtt, mint a gyom.

Ezekkel indult Kreutz Csobáncra,

Szép magyar — asszony hódításra.

A csapat élén kivont karddal Lóháton egy pár cseh-lovag,

Ki megesküdt, hogy asszonyt szabdal,

Ha föl nem adják várukat;

Döcögnek a nehéz lovakkal A bekerített vár alatt És közbe — közbe integetnek A mosolygó asszonyseregnek.

Ott fönn — miként egy virágtenger, — A szép asszonyok hős hada;

Bizony azt mondom, legyen ember,

Ki orrát beviszi oda!

Fegyverrel nem, — csak szerelemmel Vehető be a vár fala.

De azt labanc hiába kinál:

Szivök ott röpköd Rákóczinál.

A daliánál, ki a nemzet Imádott, drága hős fia!

Kihez hasonlót még nem nemzett A dicsőséges Hunnia.

Akit az Isteneknek tetszett A magyaroknak adnia!

Kit századok múltán is áldunk,

S kihez busongva felkiáltunk 1

De lássuk Kreutzot. Ment a várba Köszönve illedelmesen ;

Csapatja a kapu aljába Meghúzódott szép csöndesen.

S igy szólt: — Rabutin részt kívánna Venni egv kis asszony-lesen.

Ha hölgyeimnek kedve volna,

Pár csókért itten rostokolna ! —

— Deli legény sok van közöttünk,

Ki éhes asszony-szivre vár;

S hogy jó a szándék, miért jöttünk, Mégis győződtek ugy-e bár?

Ne búgjon most a harc fölöttünk, Csobánc legyen a csókhatár.

Egy éj, virágos nászi ágyon :

Legyen egy édes tündérálom ! —

Komjáthy Lizi legszebb liljom Pattant fel most mint szóvivő:

— Hogy karunk ölelésre nyíljon,

Ahoz nem elég nyers erő!

Szálljon ránk átok ezer-milljom,

S legyen sorsunk a temető,

Ha csókot adunk a labancnak S ölébe ülünk a ribancnak! —

Bíbor rózsák fakadtak erre A tejben úszó arcokon ;

Hogy a labancot kiseperje, — Megesküdt minden amazon.

Az ostromot hát ne is merje Megkezdeni a várfalon,

Mert aniig két kezüket bírják :

A kócosokat mind lenyirják !

Minek szépitném még a dolgot ?

Hisz’ krónikairó vagyok ;

S bármily sok verset toldok-foldok, Egyebet úgysem mondhatok.

Szegény Kreutzot a szép koboldok Megseprüzték ottan legott.

Mint árva nyúl, kit kopó hajtott, — Alig találta meg az ajtót.

S ment mendegélt az utón vissza,

A háta folyton viszketett;

Az volt az egyetlen vigasszá,

Hogy megtorolja, — ha lehet.

A keserű kortyot kiissza,

De el nem mondja senkinek.

Bősz Rabutinnak is csak annyit!

„Hogy ott markoljon, ahol van mit 1“

S mig ott motoszkált Kreutz uramnak Fejében e határozat:

Csínján elmondta Rabutinnak,

Ki tűkön állott ezalatt.

Bár azt hitte, ha fölkacsintnak Vitézei: egy pillanat És Csobánc kapuja kitárul S csók ömlik a nők ajakárul.