Nagybányai Hírlap, 1913 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1913-06-10 / 23. szám
TÁRSADALMI és szépirodalmi hetilap. Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület Nagybányaviáéki Osztályának és a Nagybányai Ipartestületnek Hivatalos Közlönye. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona, félévre 3 korona, negyedévre 1.50 korona; egy szám ára 12 fillér. Megjelenik minden kedden 8 — 12 oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos: Qr. AJTAI NAGY GÁBOR. Fomunkatárs : RÉVAI KÁROLY. Szerkesztőség: Hunyady János-u. 14. sz., hová a lapközlemények küldendők Kiadóhivatal: „Hermes“ könyvnyomda Nagybányán, Hid-utca (Bay-ház), ----------- hol az előfizetések és hirdetések fölvétele Bartók Lajos. Vármegyénk egyik községe, Erdőd ünnepet ült. Egy nagy magyar költő szülőházát jelölte meg emléktáblával. Hát ez js lehetséges a XX-ik században? Ebben az anyagias korszakban törődik még valaki azzal, hogy egy ember szép verseket irt? Hiszen régen tudják az irók, hogy a költő dicsőségének leghűségesebb kísérője a feledés. Nem kell messzire mennünk ! Jókai, a magyar irók királya alig pár éve porlik a kerepesi temetőben — s már elfeledték. Elfeledték őt, ki annyi gyönyörűséget s oly sok dicsőséget szerzett nemzetének. Pedig egy porladó szívnek az a legnagyobb tragédiája, ha elfelejtik emlékét ! Bartók Lajos, a jelesek egyik legjelesebbje hasonló sorsra jutott. Uj idők, uj emberek léptek a régiek helyébe. Az irodalom berkeiben hangos zsivajjal uj hangok csendültek meg s elnyomták a „Kárpáti Emlékek“ és az „Erdőzugás“ csodás szép szimfóniáját, a nagy természet és a szabadság gyönyörű himnuszait. Hát még rajongó hazaszeretetének tündöklő megnyilatkozásait! Minő hatalmas szárnyakat adott neki a nemzeti eszme ! Munkáiban a nemzet lelke lángol; szivéből a legfényesebb rakéták pattogzottak . . . És mégis elfeledték őt is, mint annyi más nagyot! De a nagy emberek halála nem ele- nyészést, hanem örök életet jelent; mert a kegyelet csak a múlandóságban emelhet emléket; ám a szeretet és tisztelet elkísér a túlvilágra is. Bartók Lajost nem lehet, nem szabad elfeledni! Embert, ki egész életét hazájának szentelte, kinek minden álma a független, a nagy, a dicsőségteljes Magyarország volt, — letörölni az emlékek táblájáról nem lehet! Korán, alig 51 éves korában ejtette ki kezéből a tollat, amikor még más ember munkaerejének teljességében szokott lenni. De amit haláláig alkotott, mind olyan, amj maradandó emléket hagy maga után. Az utóbbi években az irodalom bizonyos forradalmon ment keresztül. Minden forradalom szennyet hoz felszínre. De gyöngyöt is! E forradalmi korszakból nagy tehetségek gyöngyszemei csillognak felénk. De a Bartók Lajos káprázatos gyémántjait nem tudták elhalaványitani. Egyes alkotásai mai nap is a magyar lírának legdrágább kincsei. Ezért nem tudjuk feledni őt! Vármegyénk nagy szülöttjét, kinek emlékét első sorban mi nagybányaiak kell megünnepeljük, mert őt nemcsak vérségi kötelékek, hanem szivének érzelmei is hozzánk fűzték. Pár év előtt emlékoszlopot állítottak a dicsőnek porai fölé a kerepesi temetőben ; most szülőházának falát jelölték meg emléktáblával. Nekünk ott kellett lennünk az emlék- ünnepélyen ! A kötelesség, a tisztelet, a szeretet, a hálás szív minden érzése azt parancsolta! Letettük koszorúnkat mi is. Ünnepeltünk a Bartók Lajos halhatatlan szellemében. Áldás legyen emlékezetén. Ä „NAÓYBÁNyAI HÍRLAP“ TÁRCÁJA Káprázat. — Irta: Zsoldos Andor. *) — Megdermesztettek a rózsaszín álmok; Nem hiszek többé a ködös meséknek, hajnali csókokra többé nem várok, Dóré bálványokat már nem imádok; Rózsakisasszonyok illatos kertjéből, Fáradtan, roskadtan pihenni térek. Csók-rabló dáridók duhaj zenéjét Szerelmes nótákkal elhallgattattam, Szentséges, nagy vágyak örök rejtélyét, Lelkembe lopódzott csillagok fényét, Egyetlen virágért, vagy egy bús nótáért, Akárki fiának sokszor eladtam. Daloló sípommal jártam a földet, Szépnek és nemesnek királya voltam! Amíg a nótáim mind összetörtek, Búcsú akkordjukkal rajtam ütöttek, Kacagva lökték a szivem sárba S én mint egy megölt vad véres nyakára Reszketve, zokogva nagy-büszkén, mint egy hős, Rája tapostam és megrugdostam! *) A Heves Béla színtársulatának tehetséges, ifjú roeta színésze. Vágyódó szemmel várom a csendet; Kitépett, nagy-szivem virraszt a parton . . . . . . Halottas kis hajóm már messze renget, Rejtelmes vizeknek csendjéből hallom Felsírni halotton bolygó szerelmem, Aki a mélységből fel akar törni, Vigyáz, hogy valahogy el ne felejtsem! Visszatér hajómra újra gyötörni! Újra megötni! Fölöttem suhanva sirályok szállnak, Úgy néznek rám, mint egy tengeri rémre, Vidám, nagy éjjeli lakmározásnak, Károgva örülnek, vágynak a vérre! Egyik a szárnyait arcomhoz csapja Figyel a többi, hogy rezdül e rája ?! Sirályok kóválygó éhes csapatja Mind az én megfagyott véremet várja, Nagy mohó, tobzódó, vig vacsorára! Tegnap még száz madár rólam csicscrgett, Erdei virágok meséltek nékem; Pillangók csapatja elém szökellett, Tegnap egy leánynak rózsákat téptem És most egy bimbóért meg tudnék halni Csak egy ölelésre nálam maradjon, . . . . . . S nincs aki adjon!. . . Csók nélkül fekszem a nyoszolyó ágyon, Szép, fehér menyasszony hiába vár rám. Hazudik a könnyem, a mosolygásom, Meg sem ismerem a legszebb virágom, Hiába csókolná véresre arcom Lecsukott szemekkel én meg se látnám. . . . Csend ...!... Csendesen alszom! Szú-ette ágyamhoz jönnek a lányok, Csicsergő nótákkal csalnak a rétre, Hívnak az elhervadt siró virágok, Rámtörnek eldobott álomlátások. Hoznak egy dalt, . . . hogy csak még egyszer nézzek Bűnbánó Madonnám kacagó, zokogó Hazug szemébe! Hiába jöttök már . . . elharangoztak , . . Talán a sírásók készen is lesznek És akik virágot, koszorút hoztak, Egyenként fáradtan elmaradoztak. S árva kis nótáim, meg a piros rózsák, Akiket szerettem, most eltemetnek . . . ! Rózsaszín álmaim lejönnek vélem, Megsimogatják a szép, halott arcom Aztán a temetőn viharban, szélben Elmesélik az én sok csók kudarcom . . . . . . Amíg én csendesen, könnyezve alszom ! Megdermesztettek a rózsaszín álmok, Nem hiszek többé a ködös meséknek, Hajnali csókokra többé nem várok, Döre bálványokat már nem imádok, Fehér kis leányom rózsás kis kertjéből. Fáradtan, roskadtan, pihenni térek.
