Nagybányai Hírlap, 1912 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1912-04-07 / 14. szám
1912. április 7. JV asyljáuynl Hírlap 7 módon. Lássa, régen gondolkozom azon, nem lenne-e jó valakit, egy édes pici jószágot örökbe vennünk ? No, szóljon Irmácska, akár fiút, akár kis leánykát. A szép asszony szemén a megrémülés pillangója röpködött, de csak pár pillanatig; egyszerre átcikkázott lelkén valami s jajgatva kiáltott löl: — Igen! igen, édes uram ! Egy kis leánykát ! Ó ha ide hozhatnám, ha ide ölelhetném a szivemre, s ő édes gyermeki ajkával suttogná fülembe: édes anyám! 0, akkor boldog lennék. Katona Bálint csodálkozva nézett nejére s pár percig értelmetlenül habozott a felelettel; de miután látta nején azt a rendkívüli föllob- banást, a végtelen örömöt, - szelíden kérdé : — Talán már jelöltje is van az én Irmács- kámnak ! Az asszony arca lángba borult, zavartan nézett körül, majd mosolyogni próbált. — Nem, nincs senkim . . . csak úgy gondoltam, ha már itt lenne az a kis leány, akit örökbe fogadunk, ó mily boldog lennék! • S a mit öt év alatt soha meg nem tett, reszketve ölelte át férje nyakát, fejét vállára hajtotta és zokogni kezdett. Vannak női vallomások, melyek a fenség koronáját fonják az illetők homlokára. Ilyen vallomás volt az Irma kicsorduló könye. De ezt a fenséges vallomást Katona Bálint számtanácsos ur egyelőre nem értette meg. 0 csak annyit tudott, hogy ennek a finom női léleknek egy gyermek kell, ki derűssé tegye napjait, kinek mosolyából merítsen bizalmat az élethez. Gyermeket kapni könnyű. Van ebből az Isten pazar teremtményéből elég. Hány apátlan-anyátlan árva nő fel, mint a mezők virága. Hányán nélkülözik a szülői szeretet melegét! Katona Bálint meg is indította azonnal az akciót. A legközelebb megjelent hírlapokban már lehetett olvasni a felhívást: „Egy jó körülmények közt élő házaspár, a férj állami hivatalnok, — szeretne egy egészséges kis leánykát, 5 — 6 éves korút örökbe fogadni. Bővebb felvilágosítást e lap kiadóhivatala nyújt.“ E naptól kezdve a szép asszony kedélye óriási változáson ment keresztül. Daltól volt hangos a háza tája; Katona Bálint oly forró öleléseket, csókokat kapott élete párjától, milyenről azelőtt még fogalma sem volt. Még a hivatalban is feltűnt a számtanácsos ur jó kedve s daliás járása, úgy hogy a pénzügyigazgató nem állhatta meg, hogy meg ne csipkedje: — Bálint, Bálint! Úgy látszik a feleséged nagyon is a kedvedben jár. Vigyázz, mert az mindig rosszat jelent, ha az asszonyok túlságosan kezdenek szeretni minket! Bálint mosolygott. Ő tudta csak, hogy itt, ebben az esetben csak egy ártatlan gyermekről van szó, aki még nincs sehol. Harmadnap azután, hogy a hirdetés a lapban megjelent, — történt az, hogy a szép asszony körülvette férjét: — Édes uram, haza szeretnék menni szegény édes anyámhoz pár napra; régen nem láttam; elsorvasztja magát falun a sok munkával, hátha pár napig én is segítségére lennék! Katona Bálint egyetlen ellenvetés nélkül egyezett bele. Jóformán öt év óta alig látta özvegy édes anyját a szegény asszonyka. Miért ne bo- csátaná haza egy hétre, kettőre ? Irma úgy röpült haza, mint a madár. Búgó kacagással, mint a galamturbékolás, ölelte meg férjét s hajtatott ki a vasúthoz. A nap épen lemenőben volt,, mikor a vonat kirobogott a pályaházból. Kihajolt az ablakon s ittas szemekkel nézte a leáldozó nap korongját. A távol erdőre esti pir vetett rózsás fényt. A közeledő alkony letörölte a szép asszony szeméről a napsugarat, mely megaranyozta. Azután csillogni kezdett .mélységes tűzzel s öntötte magából szivének titokzatos szózatát : „Gyermekem lesz gyermekem lesz!“ * * * Egyik nap délelőtt a „Tárogató“ kiadóhivatalának vezetője kopogtatott be Katona Bálint irodájába. — Ajánlat érkezett nagyságos uram, hirdetésünkre! A számtanácsos ur épen egy halom hivatalos írást forgatott- s hirtelenében nem jutott eszébe, hogy miről van szó. — Miféle hirdetésről beszél ? — kérdé csodálkozva. — No hát az örökbe fogadni szándékolt gyermek ügyében kaptunk ajánlatot. — Vagy úgy? No az derék ! Épen ma fog a feleségem haza érkezni, mennyire meg fog örülni neki! Hadd lássam, hogyan szól ? A lap kiadója átnyújtotta a levelet, mit Katona Bálint mohón olvasott át. Sablonos levél volt: falusi asszony irta, kinél csak dajkaságban van a 6 éves kisleány; a szülőket nem ismeri, keresztlevél nincs, a gyermek egészséges s a neve Irma, stb. stb. Rendes szólásmódok; valami irnokféle ember mondotta tollba az egyszerű asszonynak. Katona Bálint arca földerült. Micsoda örömet fog előidézni felesége szivében ez a levél. S minő csodálatos: a gyermek is az Irma nevet viseli! Nézi, forgatja a levelet; a postabélyegzője Hegyhát. Ez a falu is valahol ott van közel Barátoshoz, az ő drága Irmájának szülőfalujához. Talán tudni is fognak róla valamit. No majd utána jár, csak jöjjön haza az asz- szony. Majd megbízzák az anyóst, hogy tudakozódjék a gyermek származása felől. A levélben az áll, hogy úri gyerek. Ki tudja honnan került Hegyhátra ? Bizonyosan titkos szerelem gyümölcse. Annál jobb ! Senki sem fogja zaklatni miatta. Amint a lap kiadója eltávozik, ismét előveszi a levelet, végig olvassa kétszer-háromszor s arcát mosoly önti el. Milyen furcsa is lesz egy kis leányka a háznál ? Micsoda zajt fog az csapni néha napján ! Se baj ! Megszokja azt is. De most siet a hivatalos teendőivel, mert a déli órákban már ki kell mennie a vasúthoz neje elé. Boszankodva veszi kezébe az ügyiratokat. A miniszter megint egy kvietált főhadnagyot helyezett hozzá ideiglenes számtiszti minőségben. Nem szereti a katonákból lett hivatalnokokat: büszkék, hencegők, no meg tele vannak adóssággal. Félre is csapja rövidesen a kinevezési okmányt s csak annyit ir rá: beosztom az adó ügyhöz. Aközben már jön is a hivatalszolga s jelenti, hogy a bérkocsi lent várja a számtanácsos urat, kimehet már a vasúthoz, 20 perc múlva megjön a gyors-vonat. Gyorsan veszi is kalapját, botját s felvillanyozva szalad le a lépcsőkön. A szép számtanácsosné reggeli 7 órakor ült föl Hegyháton a gyors-vonatra. Gyönyörű májusi reggel volt. Édes anyja kisérte ki a pályaházhoz s könyes szemekkel vett búcsút leányától. Csillogó cseppekben ragyogott a mezőn a harmat s édes illat kezdett lengeni a táj fölött. Akác és rózsa illat töltötte be a levegőt. Mosolygott a kék ég, az ezüstös füzek levelei zizegtek s minden az aranyos tavasz fölséges pompájában csillogott. Egyedül utazott egy szakaszban, minek végtelenül megörült; legalább nyugodtan, zavartalanul engedheti át magát gondolatának. Hiszen most kezdődik csak az ő‘boldogsága! Gyermek lesz a háznál! Gyermek, kit ő szeretni fog szive legforróbb érzésével. O, hiszen oly könnyű egy gyermeket megszeretni! A szeretet egész tárházát rá lehet halmozni. Könybe borult a szeme. Valami isteni és állati érzés — az anyai szeretet, - szorongatta szivét. Kinézett a robogó vonat ablakán a nagy síkságra. Úgy érezte, mintha ott is anyai szeretet lengené át a végtelenséget. A fényes napsugarak benevettek az ablakon. A mezőn és folyamokon fény és árny váltakoztak. Reggeli 8 óra volt, mikor egyik állomáson egy fiatal ember szállott föl s belépett a szakaszba. Magas, sudár növésű, mintegy 30 éves, katonás magatartásu férfiú volt. Összes pogyá- sza egy kis kézi táska volt, mit hanyagul a hálóba dobott. A szép számtanácsosné az ablakon nézett ki, de a zajra megfordult s ránézett a belépőre. Abban a pillanatban arcát halotti sápadtság öntötte el s halkan felsikoltott. Az utazó fiatalember meredten bámult a szép asszonyra s percekig némán nézte a vergődő aasszonyt, kinek kegyetlen sötétség borult szivére. Először a férfi szólalt meg. — Irma ! Az asszony fölvetette sötét szemét, melyek oly beesettek voltak, mintha örökké csak a saját szivébe tekintett volna. — Irma ! — ismételte meg a férfi, - nem ismer reám ? A megkínzott asszony csak kezével intett s arcán végig csordult a meleg forrás. — Irma ! — szólította meg harmadszor is, — kegyelem, bocsánat! Mindent jóvá teszek! Az első kábultságból éledni kezdett, sápadtsága lassankint eltűnt s meghajnallott arcán a vér. Ránézett a férfiúra, de pillantása olyan volt, mint a leáldozó nap verőfénye. — Uram, mit akar ön tőlem ? — szólott lihegve s hangjából a megbántott nőiesség jajkiáltása búgott. — Irma ! Jóvá teszek mindent! Letettem kardomat, eldobtam fényes egyenruhámat; hivatalt vállalok, unalmas prózai hivatalt, hogy magamhoz kapcsolhassam azt, kit még mindig szeretek és nevet adjak annak a kihajtott bimbónak, mely első szerelmünk lázas csókjaiból fakadt! A megkínzott szép asszony kétségbeejtő remegéssel húzódott a kocsiszakasz szögletébe, kitörő könyeit törülgette, majd halkan, szaggatottan igy felelt: — Már késő ! Én férjes asszony vagyok^! — Irma! Az égre, mit beszél? — Öt év óta már a másé vagyok ! — És a gyermek ? — Jó helyt van, de még jobb helyt lesz mától fogva. Az édes anya meleg szive mellett s igyekezni fogok elfeledtetni vele az apa hitványságát. Fönséges volt, mikor e szavakat vágta szemébe Rápolthy Gábor főhadnagynak, a kinevezett számtisztnek. Szemében vad villámok cikáztak. Ó, pedig öt évi sivár házassága alatt hányszor jutott eszébe ez a hitvány, álnok férfiú, kinek ő valóságos rabszolganője volt. Eszébe jutott, mint könyörgött akkor, hogy ne hagyja el szégyenében. Mindhiába volt minden. Katonatiszt könnyen helyet cserél. Egy szép napon eltűnt, áthelyeztette magát anélkül, hogy búcsút mondott volna az ő megtört szivének. Gyermekére soha se’ gondolt. Elvonult szégyenével tehát ő a kis Hegyhátra s ott adott életet az ártatlannak, kit most annyi év után házába fog vinni ismeretlenül, de a kinek valóban szerető édes anyja lesz. Rápolthynak fogalma sem volt arról, hogy első szerelme, a szép Ligeti Irma épen az ő jövendő hivatal főnökének, Katona Bálint szám- tanácsosnak lett neje. Mikor most mindennek tudomására jutott: kétségbeesés szállotta meg. Eredetileg nem is volt ő rossz lelkű, csak léha, könnyelmű, ki a nevelő intézeti kis leánynyal játékot űzött s szerencsétlené tette. De sokat gondolt öt év óta ő is erre a gyönyörű asz- szonyra; s mikor végre is oda dobta kardját s a szürke civilségbe vetette magát, jobb érzése győzedelmeskedett rajta. — Már késő! — ez a végzetszerü szó csengett fülében. Elvesztette örökre gyermekének anyját, el azt a nőt, kit igazán szeretett. A szép számtanácsosné csakhamar a helyzet magaslatára emelkedett. Amint rohamosan közeledtek a székvároshoz, mindinkább a rideg józanság lett úrrá benne. Tisztán látta a jövendőt: Rápolthy Gábornak nem szabad ugyanazon városban megtelepednie, ahol ő lakik. Nem szabad becsüles férjével egy hivatalban szolgálnia. De ők sem láthatják egymást viszont soha sem ! Nem ! mert ő gyűlöli még emlékét is az egykori főhadnagynak, ki szégyenével magára hagyta a hiszékeny leányt. Nem engedi meg soha, hogy a gyermeket - kit tévútra vezetett férjével most örökbe fogadtatni akar, valaha ez az ember megláthassa. Ahhoz semmi joga sincs többé í Elvesztette minden jogát akkor, mikor az anyát elhagyta. S ezt meg is mondta neki. Kiméletletlen szavakkal vágta szemébe gyávaságát s léhaságát ! Borzalmas csöndessség borult mindkettőjükre, mikor bevégezte beszédjét. Csak a szemek csillogtak s a keblek hullámoztak. — S ez utolsó szava Irma? — törte meg a csöndet Rápolthy. — Utolsó! Mi soha többé nem láthatjuk egymást! S ha van önben még a becsületnek egy szikrája, úgy messze-messze fog távozni innen s nem dúlja föl újra az én boldogságomat! — De hiszen még most is szeretem ! S nekünk gyermekünk van, aki összekapcsol bennünket ! — Gyűlölöm önt! Gyűlölöm lelkem egész erejével! A gyermek pedig az enyém s annak
