Nagybányai Hírlap, 1912 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1912-01-21 / 3. szám
V. évfolyam. Nagybánya, 1912. január hó 21. 3. szám. Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület Nagybányavidéki Osztályának és a Nagybányai Ipartestületnek Hivatalos Közlönye. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona, félévre 3 korona, negyedévre 1.50 korona; egy szám ára 12 fillér. Megjelenik minden vasárnap 8 — 12 oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos: Dr. AJTAI NAGY GÁBOR. Fomunkatárs : RÉVAI KÁROLY. Szerkesztőség: Hunyady János-u. 14. sz., hová a lapközlemények küldendők Kiadóhivatal: Morvay Gyula könyvnyomda-bérlete, Rákóczi-(Fő)-tér t£.---------— hol az előfizetések és hirdetések fölvétele eszközöltetik. ■ ■ Ny omorúság és a társadalom. Valahányszor adakozók nevét közli a napi-sajtó, keblünk feszül, szivünkön azt rezgi a szánakozó érzés húrja, hogy mégis van könyörület a vagyonos társadalom rétegeiben, van érző, meleg szive a huszadik század embereinek is. Pillanatra ledől a gazdagság, a pompa és a gőg emelte magas fal. A divatos szalonöltözet a daróccal, a selymes bársony ruha a szakadozó ronggyal érintkezik. A munkától érdes tenyér érzi a jóságos meleget, mi a puha kis kezekből árad és át szárad az élet küzdelmeiben kifáradott, kidagadott ereken. — Tavaszi napfény és semmi egyéb. Szemfényvesztés és nem igazi dolog. — Minden van, csupán melegség nincsen. Nem is lehet, mert a jótettek rugóját a szivén keresztül kell keresnünk. Hagyjuk azonban ezt. Bármiképen nyilatkozik meg a társadalom lelke, könyörületének akár mi legyen mozgatója, a gáncsnak, a kritikának el kell némulnia. A jótétemény mindig dicséretes: ha halálos ellenségtől jön, akkor a legnemesebb, de csak a kereszténység szellemében tekintve. A mélyen gondolkozó léleknek annyi nem elég, hogy van szegény és van alamizsna. Látja a sürgést-forgást, az alamizsnagyüjtésben kifáradott honleányokat. Megnézi a hajléktalanok házait, a népkonyhák örökké éhes látogatóit. Ma ingyen fa, holnap ingyen kenyér, holnapután ingyen tej és Isten tndja mi jön még ezután? Csak egyetlen egy nincsen: ingyen szeretet! Sok az önzés. De ki törődik vele, ha falatot nyújt az éhezőnek, meleg ruhát a szegény iskolásfiunak? Minél többet ebből az önzésből ! Szeretet hiányában már ez is valami! A jótékonyság zsilipjeit kár volna elrekeszteni. Hozza csak télen a melegítő fahasábokat, a gyógyitószert, élelmet, mert ijjesztő mód nagy a betegek, fázódók és éhezők száma. Mi is ez a divatos jótékonyság? Ez manap némelyiknél eszköz a feltűnésre, sokaknál az elismerés megszerzésének a kulcsa, másoknál a hiúság legyezgetése és igen soknál sport, mit akkor is lehet űzni, mikor nem tippelnek? Nálunk még ilyenforma. A müveit nyugaton már több ennél. Társadalmi szükség, az ebnek dobott ételmaradék, mit azért kap, hogy ne harapjon. Szegény állat. Pillanat alatt felfalod és újból éhezel. Ne aggódjál. Mást vezet utadba az útja és te újból kapsz valamit. Nem szánom sorsodat. Inkább sajnálom azt a társadalmat, melynek ilyen nyomorult alamizsna dobálással kell biztosítania, ha nem is életét, legalább ruhája épségét. Durva, sértő lehet a hasonlat, de legalább találó. Ma már vannak testületek, melyeknek szakasztott ilyen a felfogása, Ezek visszautasítják az alamizsnát. Nem alamizsnát kérnek, hanem ősz- tozkodást követelnek. Éheznek, de nem nyúlnak a feléjük dobott morzsához. Zsörtölődnek, fenyegetőznek, és hol nagy a számuk, szivük durvaságát, ferde gondolkozásukat nem is palástolják. Mióta hódítanak ezek az eszmék ? A pusztításnak, rombolásnak mennyi idő óta vannak apostolai? Mióta a szeretet Istenétől távozik a társadalom! Abban a pillanatban, amelyikben kilépett a vallás légköréből, fel kellett építenie a humánizmus házát, palotáit, kénytelen volt bevezetni a humánizmus sportját. Ez a szó : humánizmus sokaknál valláson kivül álló jótéteményt jelent. Egyelőre jelenthetett. Ma több annál. Eszköz, melylyel a hitéből kivetkőztetett alsóbb néposztály szemébe port hint a társadalom. Ma fegyver és védelmi bástya, de ha a vallással nem szövetkezik, bomlik és maga alá temeti mindazokat, kik akár félelemből, akár önzésből emelték. A Cásárok bizalmas körben megvetik azt a dologtalan néposztályt, mely éhségének és szive durvaságának a’,,panem et circenses“ orditásával ad kifejezést. Mindkettőből juttatnak is annak. A népszerűséget mindenkor szerették, a nyers és erős tömegtől mindig félt és remegett a hatalom. A huszadik század társadalmára is talált a pogány gondolkozásmód. R nagybányai Hírlap tárcája. Fehér habos selyem ruhám . . . — Irta: seentkeressti Ssalay Margit. — Fehér habos selyem ruhám Összegyűrve, félrelökve ! Első bálom, - tündérálmom, Lelkemel most te töltőd be. Távolból a muzsikának Mámoritó hangja csendül; Kibuggyan a boldogságnak Édes csöppje a szemembűl. Öröm, vigság, dévaj jókedv Ölel körül hízelegve; Virág fekszik lábaimnál, Rózsa borul kebelemre. Végignézek összegyürött Habos selyem szép ruhámon; Én Istenem! mért is nem tart Örökké e tűndérálom ! Válasz.- Irta: Krizsán Péter. — Nagyságos Kisasszonyom! Szörnyű módon álmos vagyok. Igen! Pis- logatok, mint szobám rikítóan veres kályhájában a tűz és bólintok fejemmel nagyokat, mint kunt a fagyos szélben az ott hagyott napraforgó. Ugye, ez magában véve rettenetesen prózai. De ha meggondoljuk, hogy eme nálam szokatlan állapotot. Nagyságod idézte elő, akkor már különösebb színezetűvé válik a dolog. Bocsásson meg, hogy vádolom; — bocsásson meg, hogy számtalan álmatlanul töltött éjszakámat Kegyedtől fogom visszakövetelni; — bocsásson meg, hogy idegeim megbénulásáért Kisasszonyt teszem majd felelőssé. No ne csodálkozzék! Mióta levelét vettem, vége minden nyugalmamnak. Lázas álmatlanságban töltöm éjjeleimet, sőt nappalaimat. Pedig ez már nagy szó, mert én tüzes, napsugaraktól fénylő, édes nappalokon szoktam legszebb, leg- gyönyörteljesebb álmaimat megálmodni. Higyje el nekem Kisasszony, hogy az életnek elég sok keserű frázisát oltották már vérembe, de még egyet nem tudtam. Abban bizonyos voltam, hogy a XX-ik században élek, melyben már alaposan megvan cáfolva az a konzervatív igaztalan igazság, hogy: „Egyik holló nem vájja ki a másiknak a szemét.“ Tudtam azt is, hogy korunkban előbb meg kell néznem a más szemében a szálkát s csak I azután látnom meg a magaméban a gerendát. És a fülembe cseng és csengett folyton, hogy : „Emberfia, mindig tudja a jobb kezed, hogy mit csinál a balkezed! . . .“ De hogy egy nő valakinek és még hozzá férfi személynek oly nagy rosszakarója legyen, mint Kisasszony nekem, azt mégsem mertem gondolni. Hiszen -a hölgyek pazar finomságú, érző léleknek a tulajdonosai, (tisztelet adassák a kivételeknek . . .) tehát ők nem lehetnek oly ádáz ellenségek. Ezt hittem és szomorú sajnálkozással jelen esetben csalódtam. Miért? Elmondom. Kér Kisasszony, hogy írjak valamit Kegyednek az igazi szerétéiről, No hát, nem lehet ez nálam egy agyrázkódtató motivum ? Nem ellenségem az, ki ilyenre kér engem ? Hiszen, ha lehetne, hát egyszerűen ezzel a diákkorombeli erős hasonlattal felelnék levelére: „Hogy kerül a csizma az asztalra ?“ Szóval, hogy jövök én ahhoz, hogy az igazi szeretetről Írjak. Bizonyára tudja azt mélyen tisztelt Kisasz- szonyom, hogy ily kéréseket öreg iróbácsikhoz szoktak intézni. Márpedig én sem öreg, sem iróbácsi nem vagyok. (Előbbi még nem, utóbbi talán szeretnék lenni.) Igen! - ha lehetne, ezt válaszolnám. De nem lehet. Nem lehet, mert valami szerelmes középkori lovag föltalálta azt az úgynevezett lovagias udvariasságot, mely találmány — szégyenére modern századunknak — még most is dívik. (No de az vigasztal, hogy nem sokáig. Xiapunls. mai szama 8 Oldal.
