Nagybányai Hírlap, 1911 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1911-07-30 / 31. szám
IV. évfolyam. Nagybánya, 1911. julius hó 30. 31. szám. TÁRSADALMI ÉS S25EPIRODALMI HETILAP. Lz Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület Nagybányavidéki Osztályának és a Nagybányai Ipartestületnek Hivatalos Közlönye Előfizetési árak: Egész évre 6 korona, félévre 3 korona, negyedévre 1.50 korona, egy szám ára 12 fillér. Megjelenik minden vasárnap 8 —12 oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos: Dr. AJTAI NAGY GÁBOR. Fomunkatárs: RÉVAI KÁROLY. Szerkesztőség: Hunyady János-u. 14. sz., hová a lapközlemények küldendők Kiadóhivatal: Morvav Gyula könyvnyomda-bérlete, Rákóczi-(Fő)-tér 14. ■ ' ■■ 1 hol az előfizetések és hirdetések fölvétele eszközöltetik. -------------á nemzeti irány az emberi fejlődésben. (S. H.) Apáthy István, tudós világunknak ez a kitűnősége, ezen a címen nagyértékü beszédet mondott az Akadémia múltkori közgyűlésén. Okulásunkra, nemzeti önérzetünk megtartására közöljük e hatalmas előadásnak összefoglaló, tömör, a tudós felfogását tükröző részét a következőkben : A természet az élet kezdetétől fogva a földön kiolthatatlanul beléiiltette minden élő csirába a fejlődés kényszerűségét és megindította azt az átalakulást, mely a külső körülményektől függetlenül is, nemzedékről nemzedékre változtatja és tökéletesíti azt a formát, melyben a fajnak egyedei megjelennek. A természet a faj fönntartásának szolgálatába állította az egyedeket és kíméletlenül elpusztítja mindeniket, amelyik e kötelességének már eleget tett. A faj fönntartása pedig csak arra való, hogy a független továbbfejlődést tegye lehetővé; hogy a független továbbfejlődésnek utján egy teremtő gondolat megvalósulhasson. Nem mondom, hogy a független továbbfejlődést egy elébe tűzött cél irányítja; csak azt mondom, hogy olyan ok szabja meg, mely a földi élet első létrejöttétől kezdve működik, mert minden élő csirának a létrejöttével együtt járó tulajdona. Az élet létrejötte nem is egyéb, mint a független továbbfejlődés megindulása és a fejlődés menetének gyorsaságát és sajátosságait (bár vannak más gyorsító vagy lassító, előmozdító vagy akadályozó tényezők is) első sorban az élő csirák kezdettől fogva meglévő mindenik fajának benne rejlő tulajdonságai határozzák meg. Ilyen értelemben állítom, hogy van független továbbfejlődés, vagyis hogy a fejlődésnek nevezett átalakulásban az a lefontosabb rész, mely nem a külső körülmények hatásának eredménye, hanem egy teremtő ! gondolatnak megvalósulása. Nemzedékek hosszú sorára, évek ; millióira van szükség, hogy a teremtő gondolat egy-egy fajban testet ölthessen. A fejlődésnek alsóbb fokain látszólag még j egészen egyforma fajok, a független továbbfejlődésnek mindig széttérő utjain, mindinkább láthatólag is különbözőkké válnak. Fajok kihalnak, de már létező más fajokká át nem alakulhatnak még | akkor sem, ha egyedeiket a külső viszonyokhoz való alkalmazkodás idővel még oly különbözőkké teszi is, oly különbözőkké, hogy a rendszertan külön fajokul Írja le és külön névvel jelöli őket. Az erőseob faj kiszorítja a gyöngét, de nem teheti magához hasonlóvá. Amelyik halad a független továbbfejlődésnek utján, az szaporodik, terjed és erősödik. Amelyik ezen az utón megáll, az el is pusztul. Ezért a természet nem is önzésre, hanem önfeláldozásra tanit; ezért a teremtés a világ központjában nem az Ént, hanem egy gondolatnak szolgálatát állította. Az emberre nézve ez a gondolat egy-egy meghatározott és semmi mással nem azonosítható, el nem alkudható, le nem tagadható nemzetnek kialakulása, fönnmaradása és tökéletesülése a független továbbfejlődésnek utjain. Az a nemzet, mely ma itt a Kárpátok koszorúján belül küzd a boldogulásért, más nemzethez hasonlóvá nem lehet soha, nemzeti mivoltát az általános emberivé át nem alakíthatja. Kihalhat a magyar, igen! Lassan-lassan egyedenkint helyettesíthetik más nemzeteknek tagjai s az a teremtő gondolat, mely egykoron a magyar nemzet kialakulásában nyilatkozott, — megsemmisülhet. Máris elhalványodott, de nem engedjük, hogy maholnap hazugság legyen a magyar nemzetről beszélni. Nem a vér keveredése ölné meg, hiszen idegen elemek fölvétele által is táplálkozik, nő egy nemzet, valaminthogy az élő szervezet is idegen anyagok át- hasonitása utján gyarapítja a saját testállományát. De megölné a nemzeti öntudatnak, a szabad, külön nemzetként élni akarásnak megszűnése. Egy teremtő gondolatnak gyilkosa mindenki, aki a mi nemzeti sajátságainkat lenézi és irtja : aki nemzeti öntudatunkat és önbizalmunkat csökkenti. fl nagybányai Hírlap tárcája. JCailla ! — Nagybánya, 1911. julius 26. — Lailla édes! Most, e reggelen Hogy születésed napja felragyog — Az ég csodát tett — úgy tűn fel nekem, Hogy élni vágyom és boldog vagyok! Könyörgve kérlek, hallgasd meg szavam: Szeressük egymást híven, boldogan! Lailla édes! Ünnep ez a nap! Örüljünk egyszer, nézd vidám vagyok! Halovány arcom újra szinbe kap, Két bús szemem ma újra felragyog! Az ajkam reszket csókra, szomjasan, Szeressük egymást híven, boldogan! Lailla édes! Nézd fáradt vagyok! Óh szánj, ahogy csak telkedből lehet! Ma 'még az élet előttünk ragyog! És minden pere egy üdvöt rejteget! Az idő perdül; őszül a hajam! Szeressük egymást híven, boldogan! Lailla édes! Ma még itt vagyok! De holnap már az utunk el vezet! S én nemsokára meg is halhatok S te itt maradsz mint bús emlékezet! Szegény Lailla, — sírba hull fejem S mi meg nem értjük egymást sohasem! Sípos Zoltán. Fura történet. — Irta: Kárpáti Endre. Egy év óta nem fütyül a vonat. Csöndben indul, csöndben áll meg. Vannak, akik szeretik az új rendet; mások halálos ellenségei és szidják a vasutat, hogy mig ők a „Restiben“ elkvaterkáznak, a vonat fütty nélkül faképnél hagyja őket. Megvallom, magam is idegenkedve fogadtam az ujitást. Mert szép, finom dolog, mikor mintegy észrevétlenül oson ki a vonat a pályaudvarról; de egyenesen veszteség érte azokat, akik gyönyörködni szeretnek az utazásban. Milyen gyönyörűség volt, mikor sötét éjszakákon a fütty figyelmeztette az utast, hogy állomáshoz közeleg a vonat. Aztán megállt valahol, ott, a kecskeméti pusztaságban. Majd újra megharsant abban az átható csöndességben éles füttye és pöfékelve hagyta ott a gyérvilágu kis, álmos őrházat. A távolálló fasor, vagy tanya elnyújtottan visszhangozta a sip éles szavát. Hogy elhallgattam én azt! Tűnődő lelkem úgy szeretett volna ott maradni örökre a végtelen sikon! Pedig nem láttam semmit, csak tudtam, éreztem, hogy az alföldön jár velem a vonat, ahol a szem is a végtelenbe lát, a lélek sem túr korlátokat ... és olyan őszinte, nyílt az emberek szive, mint a derülten égő napfény, amely tiszta sugarait ontja a suhogó búzaföldekre. Ez most már elmúlt. Némán siklik tova a vonat. Nem fütyül, nem szól az idegrázó csön- gettyü, nem kiáltoz öt-tiz vasúti alkalmazott, hogy az utasokat beszállásra nógassák. És ezzel megszűnt a kinzó idegeskedés is. A kapus csöndes figyelmeztetése az egyedüli intő szó. Ehhöz pedig hamar hozzászokik az utas, sőt még örvend is az új rendnek, mert éjjelenkint nem ébreszti föl álmából az időnkint fölhangzó füttyszó. Sokat utaztam életemben. Bejártam Nyugat- Európa egy részét gyalog, kocsin, vasúton, gőzhajón. Sehol sem találtam az utaink közt azt az ideges kapkodást, amely nálunk itt-ott még most sem szűnt meg. Az egyszerű „Einsteigen“ volt az egyedüli intőjel. A többit az utasokra bizták. Hanem az az „Einsteigen“ szó igen fontos szó is volt ám ! . . . Régen, 1872-ben történt. Akkor kezdtük rendezni az árva iskolaügyet; akkor kezdtek az ország tanitói egymással megismerkedni, tömörülni, egyesületeket alakítani, hogy a társadalomban megérdemlett helyüket elfoglalhassák. De hogyan kezdjünk hozzá ? Kitől kérjünk Lapunls. mai száma 8 Oldal.
