Nagybányai Hírlap, 1911 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1911-02-19 / 8. szám
2 1911. február 19. bányahivatali főnök, Moldován László, Nagy Jenő dr. és Bessenszky dr. tagokból állott. A küldöttség a m.-láposi vasút létesítése érdekében leérte a miniszter jóindulatát, melyet ő a leghatározottabb formában meg is Ígért, mert személyes tapasztalatai szerint is meg van győződve a vasút rendkívül fontos és szükséges voltáról; sőt a kereskedelmi kormány részéről a hozzájárulási összeg maximumát helyezte kilátásba. Egy másik deputáció az akadályozva lévő gróf Serényi Béla földmiveiésiigyi minister helyett Kazy államtitkárnál járt a hegyvidéki kirendeltségnek városunkban való elhelyezése érdekében. Az államtitkár az ügy megvizsgálását ígérte és szívesen fogadta azon érveket, melyeket a küldöttség a mellett kifejtett, hogy egy szatmármegyei expositura központja csakis Nagybánya lehet s igy a kirendeltségnek ideiglenesen Nagykárolyban történt elhelyezése a végleges intézkedésnek épen nem praejudikálhat. Ludányi Bay Lajos országgyűlési képviselő vezetése alatt egy harmadik küldöttség, mely dr. Ma/cray Mihály, Farkas Jenő, Torday Imre, Moldován László, Husovszky László, dr. Mis- kolczy Sándor, Pap Márton és Pokol Elek tagokból állott, Lukács László pénzügyminisztertől a törvényszék és a bányatelekkönyvi hatóság felállítását és a magánbányászat sérelmeinek orvoslását kérte. A pénzügyminiszter, mint az itteni kincstári bányászat feje, nagyértékü közbenjárását megígérte úgy, hogy a küldöttség a legnagyobb bizakodással köszönte meg a minister Ígéretét. A törvényszék felállítása érdekében városunk memorandumát Földes Béla képviselőnk nyújtja be a képviselőházba, mig Székely Ferenc igazságügy miniszternek gróf Teleki Géza v. b. t. t. adla át a memorandumot. A városunkra nézve nagy horderejű, most említett ügyeken kívül dr. Makray Mihály polgármester még több ügyben is eljárt az illetékes minisztériumokban, igy a főgimnasium építkezése ügyében is, melyben Kertész Róbert, a vallás- és közoktatásügyi minisztérium műszaki osztályának vezetője a legrövidebb idő alatt kiszáll városunkba, hogy a végleges döntés érdekében még némely előkészületi kérdést a helyszínén elintézzen. E referádából is kitűnik, hogy városunk vezető emberei a polgármesterrel élükön minden alkalmat felhasználnak arra, hogy a köztudatba már átment szükségletek életre váljanak. Nagybányai Hli'lap IPARÜGYEK. Szemelvények és idézetek a kereskedelemügyi minisztérium (Szterényi József) 1906. évi jelentéséből. (Sólyom Ferenc úr szives figyelmébe.) Ipartestületi életünk megvilágítására ezen lap utóbbi számaiban egész hírlapi polémia fejlődött ki köztem és Sólyom Ferenc ipartestületi jegyző úr között. Mindegyikünk az igazát állítva igyekszünk a magunk külön-külön álláspontját megvilágítani. Az eszmék és nézetek tisztázódása szempontjából talán igy is van jól a dolog. A magam részéről szívesen napirendre is tértem volna a vitatkozás felett, ha erre maga Sólyom Ferenc úr idézetei és személyes vonatkozású megjegyzései nem kényszerítenének. Az idézetek, melyeket cikkében a kereskedelemügyi minisztérium 1906. évi jelentéséből, tehát Szterényi József akkori államtitkár művéből vett, nem szószerinti idézetek, hanem azok inkább ferdítések, mert az azokhoz Sólyom Ferenc úr által hozzá adott és közzéspékelt szavak és az a körülmény, hogy az idézett egyes mondatok befejezve nem lettek, a mondatoknak derékon való kettétörése egész más értelmét adják annak, amit a jelentésben a minisztérium mondani akar. Ily módon idézni az álláspontnak csak egyoldalú megvédése, ami semmiképen sem alkalmas arra, hogy az idézetekből tiszta képet alkossunk magunknak. „A testületi vagyongyűjtésről“ szóló idézeténél a minisztérium nem használja az „igazán okos, takarékoskodó“ jelzőket. - Azipartestületek vagyongyűjtésekonsta- tálásáról szóló idézetben pedig a minisztérium egyebet is mond, mint amit Sólyom Ferenc úr idézni jónak látott. Mert itt a mondat kettétöretett, idézem tehát az egészet: „Az ipartestületi vagyon zöme ingatlanokból, különösen testületi székházakból áll s a testületek ingatlanszerző törekvése oly erős, hogy a tulajdonukban levő ingatlanok értéke a leghatalmasabb arányokban növekedett. 1901-ben az ingatlanvagyon értéke 1 millió 700 ezer korona volt s 1906-ban 4 millió 240 ezer korona lett. Az ingatlanok ilyetén felhalmozása mindenesetre az ipartestületek gazdasági megizmosodásának és az egész testületi intézmény állandósulásának legbiztosabb záloga,“ Csakhogy itt nincsen pont téve a miniszteri jelentésben, hanem vessző és azt ekképen folytatja: „de mert egyúttal nem kiséri a tulaj- donképeni ipari célok előmozdítására hajló áldozatkészség fokozatos erősbödése, nem nevezhető kizárólag kedvező tünetnek, mindenképen előnyös fejlődésnek.“ Majd tovább folytatja: „Fölismerte ezen irány túlzásainak hátrányait a francia törvényhozás, mely a Syndikats professzionels szervezéséről vétet és megértést, röpiratai fölfedik az elnyomó hatalom embertelenségeit. 1851 szeptember 22-én az osztrák haditörvényszék harminchat társával együtt kötél általi halálra Ítélte és in eífigie fölakasztotta. Az Ítélet többek közt igy szól: „Teleki László minden kitelhető módon igyekezett Franciaországot s más álladalmakat arra bírni, hogy a foradalomban levő Magyarországnak segélyt nyújtsanak, valamint az orosz inter- ventio megakadályozására szóval és írásban, még a hírlapok használásával is azokat reábirni. Általában buzgón igyekezett az álladalomra külföldről jöhető veszély létesítésén.“ Ez az indokolás a legdicsőségesebb bizonyítvány, amit egy hazafiról adni lehet! 1850-ben — épen egy évvel elitéltetése előtt, — levélben párbajra hivta ki Haynaut, barátainak gyilkosát, az aradi hóhért. S mert levelére választ nem kapott, két év múlva egy belga újságban megismételte kihívását s a hírlap utján egy arculütést küldött a „gyáva gyilkosnak, az asszouy-korbácsló gazembernek.“ Teleki László nevét úgy emlegették itthon, mint aki megszabaditója lesz Magyarországnak. A bús hazafiak ökölbe szorított kézzel hallgatták riadóit és tőle várták Napoleon, Cavour és Palmerston segítségét. Vissza is tért a hazába hamarabb, amint ő akarta volna és nem úgy, amint itthon várták. Teleki Emma és Blanka rokonai Drezdában húzták meg magukat. Egy alkalommal bujdosó rokonai látogatására Párisból ő is Drezdába ment. A szász rendőrség elfogta a grófot s Beust Europa szitkai és megvetése közt, gyáván kiszolgáltatta az osztrák hatóságnak. Teleki nem rettegett! Szívesen fogadta volna akár a börtönt, akár a halált; de befolyásos rokonai a császár elé vitték ügyét. Hogy a császár és Teleki közt minő beszélgetés folyt le, azt természetesen senki sem tudhatja, de annyi tény, hogy a császár megkegyelmezett neki s szabadon bocsáttatta, de egyuttel megtiltotta neki, hogy az országot elhagyja és fen- tartsa összeköttetését az emigránsokkal; egyúttal szavát vette, hogy „egy ideig“ tartózkodni fog a politikától. Visszavonultságában is, Gyomron, családi birtokán tartózkodva, elismert vezére volt a jobb jövőért harcra kész hazafiak nagy táborának. Hallgatásának véget vetett a királyi meghívó levél az 1860-ik évi országgyűlés főrendiházába. Teleki azonban az alsóházban foglalt széket, mint Szolnok-Abony követe, melyet az 1848-iki nemzetgyűlésen is ő képviselt. Mikor Pestre érkezett, lelkes óvátiókban részesítette őt a nép s az egyetemi ifjúság. Széchenyi István temetése alkalmával kivont kardok alatt kisérték háza kapujáig az egyetemi ifjak s akkor mondta nekik azt a nevezetes mondást: „Amig az emigránsok mind ilyen diadalmenetben nem térhetnek haza, addig nincs nálunk alkotmányos élet!“ 1861 május 8-ikán a határozati és felirati párt közt döntésnek kellett történni. Deák Ferenc szóló 1884. évi március 21-iki törvény egyik szakaszában úgy rendelkezett, hogy az ipartestületek ingatlant mindazonáltal csak olyant szerezhetnek, a mely gyülekezési céljaikra, könyvtáruk elhelyezésére és a szakismeret fejlesztésére vonatkozó előadások tartására szolgál.“ Majd a jelentés más helyén, ahol az ipartestületek bevételei és kiadásai statisztikáját tárja fel, a következők foglaltatnak: „Azt a tényt, hogy az ipartestületi intézmény az ipartörvényben megjelölt céljainak mennyire felelt meg, legjobban megállapíthatjuk a tulajdonképeni ipari célokra, valamint a segélyezésekre fordított kiadások viszonylagos összegének vizsgálatából. Sajnos, e téren az első adatgyűjtés óta lefolyt 10 év semmi haladást nem jelent, sőt az adatok csoportosításából határozott visszaesést olvashatunk ki. E hanyatlás nem lenne még annyira kedvezőtlen tünet, ha az ipari célokra fordított kiadások összege nem volna már amúgy is rendkívül csekély. Feltűnő a visszaesés a segélyadományok tételénél, melyekre az ipartestületek 1896-ban 20.624, 1901-ben 31.161, 1906-ban már csak 7.765 koronát szántak. A csökkenés öt év alatt teljes 75°/0-ra rúg. De azért az ipartestületek előtt főcél gyanánt még mindig a vagyongyűjtés lebeg, úgyannyira, hogy 1906-ban is 412.080 koronát fordítottak e cél elérésére . . . Évi bevételeik több mint egyharmad részét vagyonképző kiadásokra fordítván, ipartes- tületeink a jővőt előkészítik ugyan, de javarészben a jelenben követendő célok rovására.“ De nem folytatom tovább. Annak az álláspontnak igazolására, amit a multi fejtegetéseimben hangoztattam ez is elég, még pedig azért, mert ugyanazon forrásból merítettem, a melyre Sólyom Ferenc úr hivatkozott. Ami pedig a személyes vonatkozású megjegyzéseit illeti, én az iparügyekben való szük- látókörüséggel, — mint az cikkemben olvasható, — nem az ipartestületeket vagy ezeknek vagyongyüjtési törekvéseit vádoltam, hanem azt a tendenciát, a melylyel cikkét megírta. Éppen azért elvártam volna, — már magasabb képesítésénél fogva is, — hogy komoly érveimket komoly érvekkel fogja megdönteni. E helyett gúnyos összehasonlítással belekapaszkodik cipészmesteri képesítésembe, abban a hitben, hogy szégyelleni fogom foglalkozásomat. Ebben ugyan nagyot tévedett! Hogy pedig cipészmesteri képesítésemmel a közjó előmozdítását célzó vitákban mennyi bennem a sorok között hangoztatott „értelmesség“ és „intelligentia“: annak elbírálását bízzuk csak a nagyközönségre és a nálunk is értelmesebb emberekre. Kupás Mihály. az napon akarta felirati javaslatát elő terjeszteni; Teleki László készült arra válaszolni. A képviselőház zsúfolásig tömve volt, még a Nemzeti Muzeum kertjében is ezrek szorongtak. S ekkor egyszerre lecsapott a hihetetlen, fájdalmas hir, hogy Teleki László szivén lőtte magát. Ghyczy Kálmán, a képviselőház elnöke zokogva adta tudtul a képviselőknek a megrendítő hirt; Deák Ferenc maga is mélyen lesújtva javasolta a Ház elnapolását, mert érezte, hogy lehetetlen tárgyalniok. Gyászt öltött az egész város; elcsendesedtek a mulató helyek, néma fájdalom ült ki minden arcra. S mikor temették, százezrek könyes tömege kisérte utolsó útjára a nagy halottat, kinek ravatala fölött Eötvös József báró mondott hatalmas beszédet. Asztalán megtalálták aznap elmondani szándékolt beszédét. Ma is a lelkűnkbe vág hangja, mikor fölsorolja a törvénytelenségeket s oda vágja szemébe a hatalomnak, hogy „soha még az alkotmány-szóval lélekrázóbb visszaéléseket nem követtek el. Úgy érzi tehát, hogy kötelessége meghalni, mert nem teljesitheti azokat a reményeket, miket e törvénytelensegek megszüntetése, a szabadság és alkotmányosság visszaállítása körül az ő nevéhez fűzött a közvélemény.“ Késői utódok! Emeljetek kalapot Teleki László emléke előtt!
