Nagybányai Hírlap, 1911 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1911-08-27 / 35. szám
1 IV. évfolyam. Nagybánya, 1911. augusztus hó 27. 35. szám. J teremi TÁRSADALMI SS SZÉPIRODALMI HETILAP. Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület Nagybányavidéki Osztályának és a Nagybányai Ipartestületnek Hivatalos Közlönye. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona, félévre 3 korona, negyedévre 1.50 korona, egy szám ára 12 fillér. Megjelenik minden vasárnap 8-12 oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos: Or. AJTAI NAGY GÁBOR. Fomunkatárs: RÉVAI KÁROLY. Szerkesztőség: Htinyady János-u. 14. sz., hová a lapközlemények küldendők Kiadóhivatal: Morvay Gyula könyvnyomda-bérlete, Rákóczi-(FŐ)-tér 14. ■ ■ hol az előfizetések és hirdetések fölvétele eszközöltetik. -------------Tapasztalatok. Augusztus 25. Égy hitoktató mondotta volt, hogy milyen más volna hétről-hétre a társadalmi élet képe, ha minden emberi napi munkája után akkor térne nyugalomra, amikor számbavette, hogy mi jót s rosszat végzett a nap folyamán és azzal az elhatározással kelne, hogy nem ismétli meg, sőt kerüli előbbi tévedéseit. Ez a tanítás jut eszünkbe, amikor külföldi utjokról hazatért jóismerőseink, barátaink beszámolóját halljuk a tapasztalásokról, melyeket a távol nyugat nyújtott számukra. Az összehasonlítás eredménye, különösen társadalmi életünket s külső magatartásunkat illetőleg, nem a mi javunkra üt ki. Sokban egyazon utón haladunk a németekkel, franciákkal s a többi nyugati népekkel, de az embertársainkkal való érintkezésben, hangban, modorban messze mögöttük maradunk. A bérkocsis, aki Berlinben vagy Münchenben bejárja velünk a várost, müveit embert jellemző tudással és készséggel áll meg minden nevezetesebb épület előtt s mondja el a hozzá fűződő históriát. Finomság, előzékenység, műveltség érzik minden mozdulatán és szaván. Egyben bámulunk és pirulunk az óriási különbségen, mely a mi bérkocsisainkat azoktól elválasztja, nem is szólván arról, hogy a német fiakeres az ut végén taxaméteréről leolvassa a megtett ut nagyságát s a kezébe adott nagyobb pénzdarabból pontosan visszaadja azt, ami őt nem illeti. Hol vagyunk mi ettől az állapottól? Mikor jutunk el mi oda, hogy a külföld ne óriási lármáinkról ismerjen föl az utcán, a vendéglőben, hanem csöndes, zajtalan, illedelmes magaviseltünkről, mely tulajdonságunk nemcsak egyeseké, hanem mindnyájunkká, mind, akik magyaroknak valljuk magunkat, itthon és a távolban úgy élünk és viselkedünk, hogy azzal becsülést igyekszünk szerezni nemzetünknek, fajunknak. Mindig úgy kellene élnünk, hogy azt kifogás, gáncs ne érje. Mintha mindig szem előtt volnánk, mintha mindig figyelnének. Bizonyos, hogy haladunk minden téren. De a haladásnak még nem jutottunk el arra a fokára, melyen kielégítve érezze magát minden idegen, aki eljő hozzánk, hogy természettől megáldott országunk szépségeiben gyönyörködjék s megismerje kultúránkat, viszonyainkat. Alig van társaság, mely panasz nélkül hagyná el földünket; a dán tanítókat a múlt hónapban valósággal megberetválták Siófokon nem gondolva arra, hogy ezek egy egész ország — legyen az bármily kicsiny — nemzedékét befolyásolhatják. A panaszok megszüntetéséért, a magyar emberről a nyugaton formált kedvezőtlen vélemények, ismertető és jellemző vonások átalakításáért más útra kell lépnünk. Éljünk és viselkedjünk itthon és bárhol, a merre csak járunk-kelünk úgy, hogy ne érezzék ki magatartásunkból s cselekvésünkből a puszta önzés, a csak magunkkal való törődés, hanem tapasztalja jólesően az az idegen, vagy bármely halandó, hogy viselkedésünk és munkánk célja önfentartásunkon kívül nemzetünk, fajunk jónevének öregbítése, fokozása, éreztetése és ápolása annak az emberszeretetnek, mely e földön minden halandót tesztvérünkké tesz?. Híres a magyar ember vendégszeretete. Talán nincsen nép ezen a földtekén, mely pompásabb asztalt tudna teríteni vendége számára, mint mi. Mégis úgy gondoljuk, hogy a keleti népek szokása: az érkező vendéget kenyérrel és sóval kínálni meg, beszédesebb a mi olykor tulhangos áldomásainknál, mert a sóval a vendégfogadásnak azt a maradandó, kellemes hatását akarja kifejezni, melynek ize, mint a jól készített ételben, el nem múlik, ott van ajkunkon, ott él lelkűnkben. Hangunkat, modorunkat meg kell változtatnunk, finomságra, előzékenységre, beszédesebb készségre kell törekednünk, ha azt akarjuk, hogy a magyar embert itthon s távol ne óriási lármája árulja el s az idegen csak kedves emléket vigyen magával rólunk. Az Emke negyedszázados jubileuma. A magyar társadalom ünnepre készül. Az Erdélyrészi Magyar Közművelődési Egyesület szeptember hó 8-án, Kisasszony napján örömünnepet ül, hogy lezárhassa fönállásának és működésének első negyedszázadát. A társadalom szine-java készül az ünnepre, hogy a kolozsvári találkozón — visszapillantással a múltba -- erőt és lelkesedést merítsen arra a további küzdelemre, melyet az erdélyrészi magyarság megmentése és megtartása érdekében még sokáig folytatnia kell. Mikor 1885. április 12-én az Emke alakuló gyűlését megtartotta, Kossuth Lajos Turinból a következőket sürgönyözte: „Erdély jobb keze hazánknak. Minden talpalattnyi térrel, mit ott a magyarság elveszít, hazánk ezeréves államijellegének biztonsága csorbul. Hazafiui irányban ellensúlyozni a magyarellenes állambomlasztó bujtogatást, fentartani a magyarságot, visszaszerezni az elveszett tért, fejleszteni a magyar közművelődést — oly önvédelem, melyet minden magyarnak támogatni kell.“ Tehát az Emke megalakítása a magunk védelméért történt. Kossuthnak fentebbi szózata egy uj önvédelmi harc bevezetője volt. A jubileumi ünnepségek alkalmából az egyesületnek kezdet óta máig vezető tisztviselője: Sándor József egy hatalmas munkát adott ki, melyben hű képét rajzolja meg annak a működésnek, melyet a magyar társadalomnak legnagyobb egyesülése Erdélyért huszonöt esztendőn át kifejtett. Ez a munka a legékesebben szóló tanúság arról a lelkesedésről, melylyel Sándor József a magyar nemzeti közművelődés ügyét szivén hordozza, érette áldozván minden lelki javát, hogy szolgálja törhetlen hűséggel azt a célt: hogy a hazában lehet több nemzetiség, de nemzet csak egy lehet: a magyar. Ez a munka — mig egyfelől határkő a negyedszáz év végén, addig másfelől utat mutató oszlop azok részére, akik a további út megmunkálására vállalkoznak s azon haladni akarnak a cél, az eszmény felé. Az Emke a maga hazafias, nemzetépitő, nemzetnevelő és fentartó munkája iránt a társadalom legszélesebb köreiben cselekvő érdeklődést tudott felkölteni; bizonyítják ezt azok a nagyszámú tekintélyes hagyományok, melyeket végrendelkezés utján kapott; meg tudta nyerni nemcsak az erdélyi rész, hanem az egész ország magyarságának rokonszenvét és támogatását kezdve az egyszerű kunyhóktól fel a fényes palotákig, sőt egészen a királyi trónig ismerik és méltatják működését, sikereit. A magyar társadalomnak valóságos hősies erőfeszítést kell a nemzetmentő munkában kifejtenie; a szószék a maga tettre buzdításával, az iskola a maga tanításával és nevelő hatásával, a községek és a megyék értelmisége erejük legjavával kell hozzá lássanak a munkához, hogy megmentsék és megtartsák fajunknak birtokban, népben és nyelvben azt, ami megmenthető ! Most a negyedszázados múlt határán hőn kívánjuk, hogy ujult erővel, még teljesebb bizalommal lásson hozzá az Emke nagy feladatainak megoldásához s váljék valóra a költő álma: „Álljunk össze nagy szövetkezésbe, Tegyük fel a hitünket reá; S csak azt tartsuk magyarnak, csak azt, ki Idegyül a szent zászló alá!“ Kitűnő, tiszta és gyors kiszolgálásáról jól ismert Tréger Lajos elsőrendű borbély» és fodrász-terme, illatszer-raktára: Rákóczi=(Fő)-tér, Minorita-rendház alatt. — Ugyanott megrendelhető mindennemű hajmunka és köpülyözés; eszközöltetik massirozás és tyukszemvágás a legnagyobb szakszerűséggel és vigyázattal. Xjapunls. mai szama 8 Oldal.
