Nagybányai Hírlap, 1911 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1911-08-13 / 33. szám
IV. évfolyam. Nagybánya, 1911. augusztus hó 13. 33. szám. TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAPAz Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület Nagybányavidéki Osztályának és a Nagybányai Ipartestületnek Hivatalos Közlönye" Előfizetési árak : Egész évre 6 korona, félévre 3 korona, negyedévre 1.50 korona, egy szám ára 12 fillér. Megjelenik minden vasárnap 8 — 12 oldal terjedelemben. Felelős szerkesztő-tulajdonos: □ r. AJTAI NAGY GÁBOR. Főmunkatárs: RÉVAI KÁROLY. Szerkesztőség: Hunyady János-u. 14. sz., hová a lapközlemények küldendők Kiadóhivatal? Morvay Gyula könyvnyomda-bérlete, Rákóczi-(FÖ)-tér 14. ---------- hol az előfizetések és hirdetések fölvétele eszközöltetik. ■ ■ ■■ (( ^Augusztus 13?) A nagy nemzeti tragédia 62-ik évfordulója! A mohácsi vész óta az volt a legnagyobb temetés. De mi nem akarunk régi, beheggedt sebeket fölszakitani! Botorság lenne egy nemzet elszunnyadt fájdalmait fölujitani. Nekünk csak egy célunk van, mikor az augusztus 13-áról beszélünk: hogy emlékezzünk ! A világosi síkon keresztekbe rakott búzakévék aranyára csurgatja ma sugarait a nap. Akkor — a nagy temetés napján, — vércsöppek szétszórt kalárisa reszketett a fűszálon. Sötét felbők úsztak az égen s sötét árnyékot vetettek a magyar földre. Olyan volt, mint az óceán, mely a vihar által korbácsolva, borongós, szürke színre változik. Valami isteni nagy fájdalom ölelte át az alföldi végtelenséget, hol egy nemzet szinevirága utolsót vonaglott. Harminc ezer hős érezte ott akkor, hogy a kérlelhetetlen sors rátaposott szivére. Vivődő kétség szorongatta a lelkeket, melyben oly gyötrelem van, mint a halálban. A legsötétebb küzdelmek prédájává lett a lélek. Mikor a hegyek hátán végig nyújtózkodott már a nap: a nagy tragédia befejezést nyert a világosi síkon. De aztán lassanként szállt-szállt a felhő messzire, az ég szélére s úgy látszott, hogy a felhők pereme meg van aranyozva : ez volt a reménység egy szebb jövőben. Az a kis aranysáv, a reménység jele olyan volt a sötét éjszakában, mint egy meggyujtott lámpa fénye, mely hasonlít egy aranycsiliaghoz, mit gyöngéd kezek a szemfödélre hímeznek. 0, mert nincs oly kétségbeesés, mely ne látná a távol messzeségben pirosulni a remény hajnalát! De mielőtt a remények beteljesültek volna, sokat kellett még szenvednie a nemzetnek. Az augusztus 13-ra jött az október 6, az elbukot nemzetnek pellengére állítása. A hősök szempillái lecsukódtak ; de a lezárt szempillák alatt is csillagfény ragyogott. 62 esztendő! Nemzedékek jöttek a régiek helyébe; illatos fű, aranyos, buza- kalász nőtte be újra az ágyukerekek csapásait s a vértanuk sírján is újra ki- zöldült a szabadság virága. A hazaszere- szeretetnek önzetlensége megtermékenyítette a magyar fajt a szabadságnak rajongó szeretetével. A természet is segítségül siet minden elhagyatottságnak: virágokat és lombokat fakaszt minden mélység fölött. S mi hálaadó szívvel fordulunk az Úrhoz, amiért kivezetett minket a sötétségből. ' A hálaadásnak pedig szárnyai vannak, melyeken oda röpül a szív, a hová röpülnie kell! Hazámfiai! Ma a világosi nagy temetés napján: emlékezzünk! A kisipar gyámolitása. Felette sokára és nehezen látjuk be, hogy hazánk sorsának javulása, országunknak erőssé és hatalmassá válása mindenekfölött és első sorban attól függ, hogy milyen méretekben emelkedik gazdasági életünk. Közgazdaságunk virágzása, föllendülése s a nyomában támadó jóllét, a teherviselés képességének gyarapodása azok a tényezők, melyek minden egyéb bajt megszüntethetnek s elvezethetnek bennünket a haladás biztos útjaira. Ez okból tarthat érdeklődésre számot minden olyan mozzanat, mely közgazdasági életünk javítására hivatott. R nagybányai Hírlap tárcája. Egy kis körutazás. (Második közlemény.) Bele néztem a térképbe s megállapítottam, hogy második utam végéélja körülbelül 500 kilométerre van Nagybányától. Még kimondani is sok, hát még megtenni vasúton és tengelyen! Sőt még gyalogosan is. Először is a nagy magyar Alföldet kell átröpülnöm, azután Nagyváradtól bekanyarodni a hegyek, havasok birodalmába s fölkutatni valahol az erdők mélyében azt a pontot, hol a „Kőrös“ ered. Ott van eldugva a nagyvilág zajától egy kicsiny, elszegényedett, pusztulásnak indult bányahely : Rézbánya, hová célom vezet. Mikor Nagybányáról kiindultam, körös-körül borult volt az ég; a Rozsályról nagy felhőrongyok integettek alá, egy-egy darabját letépte a hűvös szél s lesodorta a fernezelyi völgyre, hol a kohó füst, - mint a lábosból kifutott tej, — úszott csöndesen. „Megeredt a zápor sűrű suhogással, vesszőzte keményen a lombos akácot“, az utazó poéta pedig — Arany János szerint, — nagy szívdobogással leskelődött előbb, azután bemászott egy vasúti fülkébe. Engem az utazás mindig bizonyos mámorba szédít. Jó lettem volna „utazónak“; de nem vigécnek! Ahhoz a tisztes foglalkozáshoz semminemű tehetségem nincs. Utazónak, ki szakadatlanul, fáradhatatlanul járja a nagy világot s kis jegyzőkönyvébe csak jegyez, jegyez, mig könyve megtelik szellemi kincsekkel. Suhog a zápor, veri a fülke ablakát, mig végre valahol, Szatmár körül egyszerre kétfelé hasad az a szürke rongy s a hasítékon át kidugja aranyos arcát a júniusi nap. Udvözlégy Nap! Te, ki magad vagy az élet, a gyönyör, a boldogság, a mindenható Isten1 Ni, mosolyodra, mint csillognak az aranyos buzakalászokon a gyémántcsöppek! A pacsirta egyszerre fölszáll s kezd verni a búzatáblák fölött. A pipacsok kacsintgatnak, mint valami piros ruhás kis leányok. Néhol egész táblába verődtek össze, mintha egy-egy felsőbb leányiskola tündérei gyülekeznének majálisra. Még a kék szemük is ide látszik a vasúti fülkébe: a gyönyörű búzavirágok. A vonat zakatolására megrebbennek a tűrjek, itt-ott egy-egy fogoly csapat; a csirkék még nem anyányiak. A lóherésekbői megugrik a süldő, mig a parti fűzek mentén óvatosan j leselkedik a kopott bundájú rókakoma. A csibész-vércsét fecskecsapat üldözi, a szénaboglyák tetejéről mélázva néz a gólya. De ime, most robog vonatunk a Károlyi erdők mellett, honnan kíváncsian nézegetnek ki nagy dióbarna szemükkel az őzek. A fácánok szaladgálnak a cserjésben; hozzá vannak szokva a vonat dübörgéséhez. Közeledünk Debrecenhez. Szőlő, szőlő mellett. A cseresznye piroslik; a fák roskadásig tele vannak; több a cseresznye, mint a falevél. Barack nincs. A korai fagy megette a gyümölcsét. Egy éles fütty, — s vonatunk berobog a kálvinista Rómába. Szégyenlem, de bevallom sohase jártam Debrecenben ; s ha véletlenül elpatkolok, — mielőtt Debrecent láttam volna, — örök szégyenfolt éri nevemet s életrajz Íróim (ha ugyan lesznek), csufságosan meghurcolnak e hanyagságért. Felülök a villanyosra s végig robogok a városon egészen a nagy erdőig. A hires kollégium táján dobogó szívvel integetek Csokonai komámnak, aztán lekanyarodunk a Péterfia utcába, melynek villasora páratlan fényével varázsol el. Vissza jövet megbámulok egy-egy középületet, például a zsidó templomot, melyre kat- holikus voltom mellett is mély áhítattal nézek föl. Itt Debrecenben lüktet a nagy magyar Alföld szive. Meglátszik rajta, hogy százezeres város; hullámzik a néptömeg, zaj, kínálat, óriási forgalom az utcákon, kereslet mindenfelé, és sehol semmi más szó, csak magyar! Kár, hogy nincsenek térségei; egy főutca csak pár kilométer hosszúságban, azután a kiágazó szűk mellékutcák, de sehol térség, sehol víz. Mit érne ez a város, ha közepén valahol végig hömpölyögne a Tisza, vagy akár a Hortobágy. De búcsút kell mondanom Debrecennek, mert ma még Nagyváradon kell lehajtanom fáradt fejemet. No aztán Debrecenen túl kezdődik az igazi síkság. Olyan mint az asztal, még vakondtúrás sincs rajta. Mindjárt Debrecenen túl keresem a „kábái asszonyt“, hogy a szokásos kérdést intézzem hozzá, hogy „mit is mondott csak a kábái asszony?“ De Kábán nincs rá Lapunlt mai szama ÍO Oldal.
